Keresés ebben a blogban

2013. február 7., csütörtök

A kettészakadt LMP


Miután az Együtt 2014 választási mozgalom, majd pedig az MSZP által összeácsolt, Szövetség a változásért elnevezésű kezdeményezés által keltett belpolitikai hullámverés kettétörte az LMP hajóját, a párt eredeti formájában már bizonyosan nem fog semmilyen választási szövetség flottájához csatlakozni. Miközben a jelenlegi parlamenten belüli és azon kívüli ellenzéki politikai szövetségek egyaránt a változás jelszavával kampányolnak a kormány leváltása érdekében, a 2009-ben megalakult Lehet Más a Politika, Schiffer András vezette szárnya ebben önállóan kívánt részt venni. A párt alakulásakor a magyar politikában már húsz éve uralkodó viszonyoktól és pártformációktól való irányváltást a nevében is deklaráló LMP tagságán belül, az új választási törvény által kialakított keretek átformálták az előző kormányok politikusaihoz való viszonyokat. Az önálló utas álláspont, illetve az Együtt 2014 szövetségéhez való csatlakozás megosztotta a vezetést, így végül nemcsak a párt, hanem a választóik számára is a lehető legrosszabb döntésre jutva, hagyták szétszakadni pártjukat. Ennek eredményeként a Bajnai Gordon mögött csoportosuló szövetségnek az LMP legkarizmatikusabb politikusait, Szabó Tímeát, Jávor Benedeket és Karácsony Gergelyt további öt társukkal együtt, mint a Párbeszéd Magyarországért Párt alapítóit, sikerült kiszakítania korábbi pártjukból. A Schiffer mögött az LMP-ben maradt képviselőknek, pedig a párt rebelliseivel történő sárdobálásban kellene megőrizniük többéves parlamenti munkájukkal kialakított szimpátiájukat választóik szemében. Karácsony Gergely egyedüliként, kétségbeesetten próbálja a végsőkig összetartani a kettészakadt LMP-t. Karácsony eziránti elkötelezettségét korábbi pártja is fontosnak tartja, és ezért választotta meg őt, a kiválás bejelentését[1] követően öt nappal magtartott február 2-3-ai kongresszusán, stratégiai és közpolitikai ügyvivőjévé[2].

A magyar parlamenti választások egyik legsikeresebb szlogenjévé avanzsált „változás” valószínűleg azért válhatott az egyik legnépszerűbb és legállandóbb frázissá, mert ezt kétség kívül minden választási győztes be tudja tartani. A Fidesznek ezzel a szóval hirdetve magát sikerült kétharmadhoz jutnia az Országgyűlésben, mivel a nyolcéves MSZP kormányzás után az aktív magyar választókban a változás iránti vágy valóban elementáris erejűvé nőtt.  Úgy tűnik tehát, hogy az emberek valóban fogékonyak az olyan közhelyekre, hogy „a változás jó”. Eközben viszont nem szembesülnek azzal, hogy egzisztenciájuk megroppanása, emberi kapcsolataik zavarossá válása, szemlélet- és gondolkodásmódjuk képlékenysége összefüggésben áll a rendszerváltás óta folyamatosan változó különböző szakpolitikai lózungokkal. Amíg persze nem sikerül fenntartható egészségügyi, oktatási, politikai, jogi, kulturális intézményrendszert kialakítani, addig a „változás” iránti bágyadt áhítat továbbra is minden választót átitat. Eközben a szakmai köröket, kamarákat, a szakszervezeteket és lehetőleg minden szakmai alakulatot igyekeznek átpolitizálni, megosztani, leklónozni, ezzel a politikusok hatalmi gőgjének érvényt szerezve, a civil csoportok tapasztalatával, szakma iránti elkötelezettségével és szeretetével szemben. A demokratikus intézményrendszer kialakításáért folytatott vita a pártok között ugyanakkor továbbra is meddő marad, hiszen mindenki maga szeretné letenni annak alapjait és nem kíván egy már meglévőre építeni. A Fidesz által kétharmados parlamenti többséghez kötött jogszabályok garmadája ebben mindenképpen előrelépést jelent, hiszen agresszív módon és hatalmi érdekből ugyan, de szakítani próbál ezzel a gyakorlattal. Miközben az ellenzéki oldalon formálódó szövetségek pedig joggal érezhetik úgy, hogy az alapokat, demokratikusabb, decentralizáltabb talajra lenne célszerűbb helyezni, még maguk sem látják, hogy fognak egységes álláspontra jutni a különböző területeken. Annyi biztos, hogy a struktúrák átalakítása rengeteg pénzbe kerül és minél több területet reformálunk meg, az annál több pénzbe fog kerülni. „Végleges” megoldás lehetne egy nagykoalíciós kormányzat, amelyben minden pártnak meglenne a maga minisztériuma és az adott szakpolitikák kiosztása egy pártok közti kompromisszum, azok kidolgozása az adott tárcát elnyert pártok hatásköre, elfogadása pedig a nagykoalíciós kormány jogalkotásának eredménye lehetne. Ez persze egy olyan ideális állapot, amelynek eléréséhez nemcsak a magyar politikusok, de sajnos az agymosott átlag magyar állampolgárok sem lennének képesek felülemelkedni pillanatnyi érdekeiken.


Az LMP-t a változás szellője szaggatta szét, könnyen lehet azonban, hogy egységes LMP nélkül nem is lesz változás. A kormányváltáshoz nem vezethet egy kettészakadt LMP-n át az út, egy egységes, koalíción kívüli LMP-n át viszont igen. A Schiffer vezette LMP továbbra is a mérleg nyelve kíván lenni, ám erre már csak akkor van esélye, ha nem a szövetségek közti lavírozás általi szavazatépítésre, hanem konkrét választói csoportokra épít. Ilyen választói csoport lenne például az olyan tudatos szavazó, aki képes felismerni, hogy a pártérdek és az ő érdeke nem ugyanaz, hogy az egyén ideológiáját és az általa követett értékeket nem a pártok által harsogott jobb és baloldali „szemlélet” határozza meg, hogy csak úgy lehet felelősen dönteni, ha nem félek valódi ismereteket szerezni az engem körülvevő világról.



[1] http://nol.hu/lap/20130128-ketteszakadt_az_lmp
[2] http://somogy.lehetmas.hu/hirek/megalakult_az_lmp_uj_valasztmanya