Horthy Miklós kormányzónak avattak szobrot Budapesten

Október 7-én az epigon Orbán Viktor, gróf Bethlen István miniszterelnöknek a szobrát avatta fel a budai várban. November 3-án, a Szabadság téren pedig, a tíz évig regnáló kormányfőt kinevező, Horthy Miklós kormányzónak a bronz mellszobrát leplezték le a JOBBIK jóvoltából.

A szobrokkal olyan elődeinknek állítunk emléket, akiket példaképeinknek tartunk. A személyes tapasztalatok és vélemények alapján azonban teljesen eltérő személyeket is méltónak tarthatunk arra, hogy vonalait kőbe vésessük, vagy bronzba öntessük. Az ilyen dilemmák objektív megítélésében lehet segítségünkre a történelemtudomány.  Egy demokratikus államban ugyanakkor célszerű lenne olyan embereknek szobrot avatni, akik a demokratikus eszmék mellett kötelezték el magukat és ebben a szellemben alkottak maradandót.

A kormányzó megítélése háborús szerepvállalása miatt természetesen nem olyan „egyértelmű”, mint Bethlen Istváné, mindazonáltal egyik politikust sem tekinthetjük a demokrácia iránt elkötelezett államférfinak. Horthy Miklós katonai főparancsnokként nemcsak a bécsi döntés által lehetővé vált visszacsatolások dicsőségében részesült, de felelős a második magyar hadseregnek a keleti frontra való kivezényléséért és annak sorsáért is. A nosztalgiát a neveltetés szüli. Nyilván teljesen eltérő módon vélekedtek polgártársaink szülei és nagyszülei kormányzójukról mondjuk egy kassai magyar családban, vagy például egy pécsi zsidó famíliában, akiktől aztán attitűdjüket örökölték. 1938. augusztus 20-a és 26-a között Horthy a magyar küldöttség élén Berlinben egyeztetett Hitlerrel a felvidéki területek Magyarországhoz csatolásának lehetőségéről. Bár a német kancellár már akkor katonai akciót szeretett volna kicsikarni a magyar vezérkartól Csehszlovákiával szemben, az adott körülmények mellett Horthy ennek a feltételnek nem tehetett eleget, így Hitler elállt ettől a szándékától. A két világháború közötti revizionista külpolitika első sikerének tekinthető első bécsi döntéssel (amely még egy etnikai alapú határmódosítást valósított meg) azonban Magyarország végképp elkötelezte magát. Ennek az elköteleződésnek a háború alatt a deportált magyar zsidó lakosság, valamint a második magyar hadsereg még Horthy kormányzósága idején az áldozatává vált.

Horthy Miklós fő bűne tehát ebben áll. Ugyanakkor a kormányzó ezzel, a magyarság szempontjából sorsfordító és tragikusnak bizonyuló külpolitikai elköteleződésével szemben nem tudott semmilyen kiemelkedő katonai, illetve államférfiúi teljesítményt felmutatni az élete során. A kormányzó felelőssége e döntésekben tehát elvitathatatlan, bár mindezekért végül sohasem kellett felelnie. Mindezek ellenére a nemzeti radikalizmus erősödésével a Horthy kultusz ismét virágzásnak indult és ezzel kapcsolatban sem a magyar kormánynak, sem pedig a Fidesz frakciójának nincs egységes álláspontja. Egyedül Rogán Antal frakcióvezető vette arra a bátorságot, hogy magánemberként elítélje a Horthy szobor felavatását. A Fidesz frakció politikai haszonlesésből nem hajlandó állást foglalni a kérdésben, az pedig már csak szavazótáborának önálló véleményalkotó képességéről árulkodik, hogy az ezt nem is igényli pártjától. Ami a pártnak jó, az jó nekik is…

Az MTA által szeptember végén elfogadott állásfoglalás a közterületek elnevezéséről, nem javasolta, hogy Tormay Cecileről közterületet nevezzenek el, mert: „A 2011. évi CLXXXIX. törvény 2013. január 1-jétől hatályos 14. § (2) bekezdés (a) pontja szerint közterület nem viselheti „olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Állásfoglalása végén az MTA példaként említi Weöres Sándor mellett, Ottlik Gézát, vagy Nemes Nagy Ágnest, mint olyan írókat akik „Tormay Cécile-nél jelentősebb irodalmi életművet hagytak hátra, és nincs róluk Budapesten közterület elnevezve, noha tevékenységükkel közvetetten sem járultak hozzá embertársaik – köztük írótársaik – hátrányos megkülönböztetéséhez, meghurcolásához vagy erőszakos halálához, sőt számos esetben ennek megakadályozásán dolgoztak.”  Kocsis Máténak, Józsefváros fideszes polgármesterének, azért mégiscsak sikerült szobrot állítatnia a Horthy-rendszer ünnepelt antiszemita írónőjének, a kerületében.  A főváros vezetése számára az irodalmi Nobel-díjra jelölt Weöres Sándor esetében születésének 100. évfordulója, sem elég jeles alkalom arra, hogy emlékét egy utcanév táblán vagy egy köztéri szoborban örökítsék meg. A szombathelyi születésű írónak a vezetékneve lehet aggályos, hiszen a „vörös” elnevezést a kommunista diktatúrára való utalás miatt szintén nem javasolta az Akadémia. Egyes kevéssé iskolázott, ám annál vérmesebb szavazókat egy ilyen képzavar is elrettenthet a kormánypárttól, ami pedig már nem éri meg a kockázatot.

           Károlyi Mihályt vitatott történelmi személynek tartja az akadémia bár, „nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy közvetlenül részt vett volna önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében, fenntartásában, de vitatott történelmi szerepénél fogva nem javasolt, hogy róla közterületet, közintézményt nevezzenek el.” Ezzel tehát tudományosan is igazolva lett, miért kellett az első magyar (nép)köztársasági elnök emlékművét Budapestről Siófokra száműzni. Abba a városba, ahol egyébként 1919 augusztusának végén, öt hónappal Károlyi lemondása után, Horthy Miklós rendezte be a főhadiszállását. A magyar pártok országuk történeti sajátosságai miatt nem tudnak az elmúlt száz évből olyan politikus elődöket állítani maguk elé, akik demokratikus viszonyok között ténykedtek volna, így sajnos be kell érniük az autokratikus Horthy-rendszer államférfijaival és asszonyaival. A probléma csak az, hogy a Károlyi esetében idézett MTA állásfoglalás fokozottan igaz Horthyval kapcsolatban is, amit azonban a kormány nem ismerhet el, mert akkor nem lenne kinek a sziluettjén átszűrődve a „dicső” múlton merengeni. A legszomorúbb az egészben sajnos az, hogy ezt a relativizálást immáron intézményesíteni, kutatni és oktatni is kívánja a jelenlegi kormányzat.

Kép forrása:

http://m.cdn.blog.hu/fi/fideszfigyelo/image/Horthy_szobor_avatas_Jobbik_Hegedus_Lorant_Lorantne_Hazateres_temploma_katonai_egyenruha_Belvaros_kormanyzo.png

Az Orbán-kormány hibás történelemszemlélete

Anakronizmus történelmi személyeket az események későbbi kimenetele alapján megítélni, amennyiben azok nem voltak az adott történelmi helyzetben előre láthatóak. Ugyanakkor már hetven évvel ezelőtt is tudták, mit jelent a jogegyenlőség (a francia forradalom már lezajlott) és az, hogy az emberek egyenlőnek teremtettek. 

Dédapáink nyilván azzal is tisztában voltak, hogy a háborúban emberek halnak meg és annak kimenetele sokszor kockázatosabb lehet annál, mint amilyennek első látásra tűnik. Felelőtlen és becsvágyó politikusok, katonatisztek és szimpatizánsaik voltak azok, akik az ország sérelmeiért elégtételt követelve, meg akarták leckéztetni a világot a németek oldalán (nekik legalább volt ehhez szövetségesük). Az akkori vezetők nem mérlegelték kellőképpen döntéseik súlyát, és azokat rosszul hozták meg. Az ilyen ember tehát nem tekinthetők ártatlannak. A fasizmus eszméje olyan nagy formátumú magyar politikusokat is magával ragadott a korban, mint amilyen Teleki Pál volt. Természetesen az ő megítélése sem lehet egyértelműen pozitív, ugyanúgy, mint ahogyan Horthy Miklósé sem. Előbbié például a numerus clausus és a második zsidótörvény, utóbbié például a hadba lépés miatt. Kevés olyan politikus volt a korban, aki józanul fel tudta mérni az ország helyzetét és kilátásait, ők voltak azok, akik el akarták kerülni, hogy az országot belevezessék egy újabb vérzivataros háborúba. Egy ország nem egy dinnyehéj a Dunán, nem sodródik sehova, hanem vezetői és állampolgárai döntései vezetik keresztül a történelmi korokon.

Jogilag érthető és védhető lenne Bárdossy László rehabilitálása, hiszen nem egy független bíróság ítélte el. Bárdossy rehabilitálása által viszont úgy tűnhet, hogy az egykori miniszterelnököt, akinek a nevéhez a 3. zsidótörvény köthető, és aki hadat üzent nemcsak a Szovjetuniónak, de az Egyesült Államoknak is, ok nélkül ítélték halálra. Tizenegy hónapos miniszterelnökségének további eredménye, a hadba lépésen túl, a második magyar hadsereg felállítása és frontra küldése a német hadműveletek támogatására, valamint húszezer magyarországi német lakos besorozásának engedélyezése a Waffen SS számára. E néhány makacs tény, illetve azok kimenetele, alapján a miniszterelnök megítélése kevéssé lehet kérdéses. Horthy Miklós megítélésén is lehet vitatkozni, azonban tény, hogy az ő kezéhez is tapad honfitársainak vére. A tengernagy ténykedésének, vagy éppen tétlenségének eredményeként öltek meg kommunistákat, zsidókat és magyar katonákat határainkon innen és túl. Kormányzóként politikai felelőssége leginkább határozatlanságában és túlzottan németpárti elkötelezettségében érhető tetten. Magyarország hadba léptetéséért és a 2. magyar hadsereg frontra küldéséért, mint a hadsereg főparancsnokát, elsődlegesen őt terheli a felelősség.  A kiugrási kísérlet kudarca a magyar vezérkarral szembeni gyengekezűségének folyománya volt. Látens antiszemitizmus és álszent hazafiság, Horthy érdemeit bizonygatni, gazdasági, kulturális illetve egyéb tekintetben, közben pedig elhallgatni a regnálása alatt kialakított faji alapon diszkrimináló jogszabályokat, később pedig az azok alapján megvalósuló deportálásokat, vagy felmenteni őt az Etelköz visszahódítására tett tragikus kísérlet felelőssége alól.

A végtisztesség természetesen minden embert megillet, bármit is követett el életében. A művészek, „pusztán” szakmai teljesítményük, nem pedig emberi kvalitásuk alapján vállnak az adott művészeti ág kánonjának tagjaivá. Amikor azonban a kormányzati szándék szoborba önti, vagy tantervbe foglalja az adott történelmi személy emlékét, annak egész lényét állítja példaként a felnövekvő generációk elé. Kár lenne Adyt, vagy Csáthot kihagyni az irodalomoktatásból, csak azért mert életmódjukkal nem állítottak követendő példát a fiatalok elé. Ugyanilyen alapon megítélni természetesen politikai preferenciáik alapján sem szabad a művészeket. Az alapján lehet csak egyedül mérlegelni, hogy az adott művész munkássága mennyiben változtatta meg környezetét pozitív irányban. Egy adott mű szakmai megítélésén alkotójának biográfiai részletei alapvetően nem változtathatnak. A művész lélek nagyon összetett és érzékeny szövetet alkot, így sok esetben hajlamos a devianciára is. A művészek többsége alapvetően nyitott gondolkodású, mivel (tehetsége mellett) befogadó és elfogadó világnézete teszi képessé őt élményei olyan módon történő adaptálására és kifejezésére, hogy általuk gondolatokat ébresszen más emberekben. A művész szemlélete, adott történelmi helyzete és az őt odáig vezető élettörténete azok az összetevők, amik teljessé teszik számunkra, az adott művéről alkotott képünket. Radnóti Miklós bori notesze vagy Picasso Guernicája értelmezhetetlen lenne, az adott ember sorstörténete, vagy az adott történelmi helyzet ismerete nélkül.

Miért kell tehát zsákutcás politikusokat, kétes irodalmi értékkel bíró műveket felvonultató írókat normává tenni, miközben bőven akadnak még olyan történelmi személyeink, akiknek a munkássága, sem szakmailag, sem pedig emberileg nem megkérdőjelezhető, és akik ennél fogva több odafigyelést érdemelnének. A második Orbán-kormány „kultúrharca”, a tanterv teljes kontrollja, illetve a történelem és az irodalomoktatás elsorvasztása felől indul, múzeumátszervezéseken és színházbezárásokon át, egészen a stadionépítéseken túl folyik. Célja, hogy a jobboldal aktuális politikai érdekei mentén értelmezhető munkásságú magyar művészeket építsen be a nemzeti pantheonba. Miközben racionális érvek szólnak a költségek lefaragása mellett, kevés racionalitása van annak, hogy közben miért jut mégis rengeteg pénz a Hollywoodot majmoló állami magyar filmgyártásra, tucatnyi új silányabbnál silányabb köztévés műsorra, Ronald Reagan és George Bush szobrokra. Egy, a Fidesz politikai érdekei, és Orbán Viktor személyes elvárásai mentén megrajzolt ideológiához próbál a kormányzat saját társadalmat teremteni, és ez úgy tűnik, szimpatizánsai kedvére van. A második Fidesz kormány téves történelemszemléletén alapuló, két éves kultúrpolitikájának hibás, nehezen megindokolható tettei közt, néhány vállalhatót és támogathatót is találunk. Az újjáélesztett Corvin-láncot Horthy Miklós alapította 1930-ban, a Magyar Királyi Szent István-rend kitüntetést, pedig még Mária Terézia hozta létre. Azok számára, akik megkapnak valamilyen kitüntetést, nyilván az is fontos, hogy ezzel milyen körhöz csatlakoznak. A Magyar Királyi Szent István-rend jövőbeni kitüntetettjei ily módon tehát Ribbentropp és Göring marshallal egy körbe fognak tartozni. Politikai alapon persze mindig is osztogattak kitüntetéseket, és ez optimális esetben nem kell, hogy megfakítsa az ilyen megfontolások alapján is kiosztásra kerülő díjak fényét.

Orbán Viktor, Semjén Zsolt és Condoleezza Rice, Ronald Reagan szobrának avatásán, 2011. június 29-én a Szabadság téren.

Ki jöhet még?

Kép forrása: http://kdnp.hu/news/felavattak-ronald-reagan-szobrat-szabadsag-teren

Az a fajta történelemszemlélet, amely nem engedi, hogy tanuljunk saját hibáinkból, és ezért egy egész korszakot megpróbál kitörölni az adott ország történelméből, nem létező kontinuitást igyekezve kiépíteni, több mint hatvan év áthidalásával, egy hibás történelemszemléleten alapul. Lehetséges, hogy egy adott sugárút korábban például Horthy Miklósról volt elnevezve, ugyanakkor viszont Bartók Béla megítélése valamivel egyértelműbb a magyar történetírás számára, és mivel a méltán világhírű, egyik legnagyobb (a magyar nyelvet is beszélő) magyar zeneszerzőnkről sok közterület nincsen elnevezve, nem lehetne ész érvekkel megindokolni, miért kéne ettől megfosztani az emlékét. Nyilván azon érv, hogy az adott közterületet 1944 előtt máshogy hívták önmagában semmit sem jelent, még akkor sem, ha a közjogi kontinuitás megszakadt a szovjet megszállással. Nincs az a korszak, amelyet a történelem szemétdombjára dobhatunk, mert minden időszak tartalmaz tanulságokat az utána következő generációk számára. Minden kor politikai vezetőinek csak akkor lenne szabad átlépniük az előző korokon, (ha a társadalommal együtt) a számára hasznos tanulságokat már levonta a maga számára és szakpolitikai döntéseit azok ismeretében hozná meg a továbbiakban.