Politikusi személyiségrajz

Amikor Machiavelli a számára ideális államfő személyiségrajzának a kontúrjait felvázolta, azt potenciálisan a hatalom megtartásának fókuszba állításával tette. A hatalom elérésének vágyánál csak a megtartására való törekvés lehet erősebb és az erre való képesség tesz valakit potenciális despotává. A hatalom fetisizálása, annak minden kiélvezhető aspektusának kiterjesztésében rejlik. Mutassuk a hatalmunkat nézeteink hangoztatásával gondolati síkon, a sportban testileg motiváljuk választóinkat, államilag támogatott művész és civil intézményekkel pedig érzelmileg instruáljuk a kedvünkre szabott közösségi színtereken.  Mit is kell tehát annak érdekében tenni, hogy valaki elhitesse magáról, hogy őt kell választani? A politikai tudatosság csökkenése általában a politikai pluralizmus kárára történik, annak ellenére is, hogy miközben hazánkban számos párt tűnt fel és le a politika porondjáról. Voltak olyan pártok, amelyek átmenetileg sikeresek lettek, de végül történelmi pártok is a közöny és a megvetés áldozataivá váltak. A szavazók elvesztek és a választások kimenetelétől függetlenül a demokrácia deficit olyan mélyen fog szántani, hogy az magát az egész kiépült rendszert magával fogja rántani. Ha Mesterházy Attila felismeri az általa már említett szociális krízishelyzet kezelését, államfői feladatait kénytelen lesz egy két évezredes hagyomány felelevenítésével kezdeni és lényegében gabonáért szavazatot vásárolni magának. Egy anya a szavazásnál többre is képes azért, hogy gyermekének enni adhasson. Ne ítéljünk hát el senkit. Próbáljuk inkább megérteni motivációját! Az anya motivációja az egészséges utód felnevelése, a családfenntartás. A gyermek iránti vágy lehet ösztönös és lehet egocentrikus, utóbbit könnyebb kiölni az emberből. A hatalom iránti vágy nem lehet ösztönös, bár ezt az arisztokrácia és a maffia nyilván másképp gondolja. A modern demokráciában az állampolgároknak jelentéktelen befolyása van a politika menetére, így önmagában nem lenne komoly kockázata annak, ha nem ölnék ki belőlük hazánkban az erre való hajlandóságot. Amíg az ember, ember addig sorsa bármikor rossz fordulatot vehet, rajta kívül álló okok folytán és ekkor csak a körülötte levőkre számíthat. A társadalmi szolidaritásnak a mai globális világ viszonyai között még racionálisabb társadalmi igénynek kellene lennie.  Ők azok, akikkel valóban csak a segítőkész emberek törődnek, ha törődik valaki egyáltalán. Az élet terhe úgy lehúzhatja az embert, hogy már a neki odahajigált csontokat sem éri el. Ennek ellenére a politika folyamatosan megtette, hogy lemondott azokról, akikben nem látott semmilyen gazdasági potenciált, így rekesztve kívül őket a társadalmon és a demokrácián.

Alapvetően tehát olyanoknak lehet és kell adni, akiknek már amúgy is van. Olyan emberekre kell hatni, akik jelentősek és nem olyanokra, akik jelentéktelenek, mert azokban kevés potenciál van. Bízva az általunk jogilag kodifikált vázra húzott oktatási, egészségügyi, jogi, pénzügyi és egyéb rendszerekben joggal remélhetjük, hogy az így helyzetbe hozott emberek a környezetükben élő társaikat jobban fogják tudni helyzetbe hozni. Bár a haszonelvűség fontos, ha nem vagyunk korruptak, akkor a politika alapvetően egy win-win szituáció, amely egy jó életpályával találkozva kellő kifutással előbb utóbb utcanevekben, esetenként köztéri szobrokban manifesztálódik. Ennek évszázados permutációját éljük, amikor a válságba bennragadt magyar gazdaságot, a rendszerváltás óta meghasonlott társadalmat, és az elcsökevényesedett politikát próbáljuk mozgásba lendíteni. Ehhez eltérő színvonalú intézmények állnak rendelkezésre. A hatalomkoncentráció volt a fő rendezőelve a második Orbán-kormány regnálásának. A kormány a végrehajtó hatalom pozíciójából a lehető legkedvezőbb törvényi keretet kovácsolta össze és ezzel ez a hatalmi ág túlsúlyba került. Amikor azonban majd Orbán Viktor érdeke azt szolgálja egy alkotmánymódosítással még egyet rúgnak a kereteken. A döntésmeghozatal módjának látszatára legalább illene adni, ezt a miniszterelnök azonban a paksi atomerőmű bővítéséről szóló megállapodás kapcsán nem tette meg. Az ország szempontjából ilyen jelentőségű döntés esetében ennek elmulasztása a racionalitásvesztéssel magyarázható, amit a hatalomtudat gőgje szült. A politikusi karizma tehát ebben az esetben túl agresszívnek bizonyult.

Ahogy egyre jobban közeledünk a választásokhoz, a politikusok mind többen állnak ki választóik elé és eresztik beléjük retorikai fegyvertáruk lehetőleg teljes arzenálját. Ilyenkor a társadalmat összetartó és szétfeszítő erőket kihasználva próbál meg minden jelölt a legtöbb embert a maga pártjára állítani. Ebben a felosztásban mindenkinek azt a szerepet kell vinni, ami az ő képességeihez a lehető legjobban illeszkedik és a párt által képviselt nézeteknek sem mond ellent homlokegyenest. A Fidesz saját vízióval rendelkező politikusai közé tartozott Ángyán József[1], vagy például Pokorni Zoltán[2]. Az említett Fideszes politikusok azon üde színfoltjai voltak a kormánypárti frakció padsorainak, akik szakpolitikájukat tekintve konzekvensek igyekeztek maradni, és mindig készek voltak józan érvek mentén szakmai vitát folytatni, annak érdekében, hogy tudásukat az ország javára fordíthassák.  Akár az adott politikus karizmája nem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy elgondolásait érvényesítse, akár a párt iránti hűtlenség kárhoztat valakit kegyvesztettségre, az összességében nem jelentene többet néhány személyes szakmai kudarcnál. Hiszen, egy nem korrupt törvényhozásban, a szakmai elveknek kell végső soron érvényesülniük, és adott esetben azoknak nem kell tökéletesen homogénnek lenniük még egy kétharmados kormányfrakcióban sem. Ettől még készülhet valakiről bronzöntvény, sőt.

A politikusok munkájának megítélésénél alapvető fontosságú az utókor megítélése, hiszen a jövő kilátásai, vagyis tulajdonképpen inkább a remények, és kevésbé a számára érzékelhető eredmények azok, amelyek láttán a választópolgár meggyőződhet valaminek a szakszerű, gazdaságos és mindenki számára előnyös működéséről. Magyarországon azonban számos nagy állami rendszerrel évtizedek óta komoly gondok vannak, amelyek változatlanul fennállnak. Ezen rendszerek megújítása, gazdaságossá tétele továbbra is nagyon komoly kihívás elé állítja a szakmát. A társadalom és a gazdaság működtetéséhez szükséges nagy ellátó rendszerek fenntarthatóságának tekintetében azonban egyre komolyabb aggályok léphetnek fel.

A nemzeti érdek ugyanakkor egy megtévesztő fogalom. Érdekes a magyar nyelv, mert egyediségében olyan gondolati megközelítésekre világít rá, amelyek egy régen elfeledett ősi tudás ködébe vesztek. Miközben államérdek, mint fogalom létezik, nemzetérdek már nem. Lehet, hogy ennek a szónak a feltételezhető eltűnésében a politikai retorika megváltozása is szerepet játszott. A lényegtelen feltételezéseknél azonban kétségkívül biztosabb az, hogy valóban nincs olyan, hogy egy adott döntés a nemzet minden tagjának kedvező legyen, míg az államérdek ezzel szemben egyértelmű. Lehetőleg azonban kárára semmiképpen se legyen, mert azt egy kampányban például nehéz kimagyarázni. Ilyenkor jönnek a vádaskodások, vagyis a hárítás a tekintetben, hogy miért nem változtatunk, vagy ha változtatunk, akkor meg miért nem lett jobb. Amikor már mindent tulajdonképpen egy párt irányít, akkor egyre kevésbé nehezen hihető, hogy valami azért nem működik, mert még mindig vannak olyan emberek, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi. A politikai viták persze hasznosak, csak ezekhez szakpolitikai érvrendszerre van szükség. Egy valódi politikus képvisel egy szakpolitikai irányvonalat, amelynek sikerességéhez szakmai tudásával és tapasztalatával igyekszik hozzá járulni.  Ilyen feltételek mellett lenne értelme szakmai vitákat folytatni, mert ha a döntések mögött azok hasznosságával szemben az érdek és a hitvallás kerül túlsúlyba, akkor súlyosan torzul az államférfiúi gondolkodás.

---

[1] Ángyán József egyetemi tanár közös megegyezésre csatlakozott Orbán Viktor pártjához a 2010-es választásokon. Földművelésügyi államtitkárként az állami földbérleti szerződések kapcsán tapasztalt visszásságokat kivizsgálva kezdett meg megyei felméréseket közölni. Leváltását követően nem szavazta meg az új földtörvényt és kilépett a Fidesz frakcióból.

[2] Pokorni Zoltán húsz évvel ezelőtt lett először a Fidesz alelnöke. Az első Orbán-kormány oktatásügyi minisztere. A második Orbán kormány oktatásügyi államtitkár asszonyával, Hoffmann Rózsával a FIDESZ-KDNP kormány oktatáspolitikáját, majd pártja egyéb szféráit is egyre élesebben kezdte kritizálni. Pokorni a FIDESZ-KDNP 2014-es parlamenti választási országos listájának utolsó helyén kapott helyet.

Anarchizmus

Az anarchizmus ideológiája számos változáson ment keresztül története során, miközben eredeti befogadó mivolta, amihez hasonlót például a buddhizmus képvisel a vallások között, egyre inkább háttérbe szorult. Miképpen a buddhizmus szokványos értelemben nem tekinthető vallásnak, mert nem istent imádja, ugyanakkor elismeri az összes létező vallást és azok isteneit, hasonlóképpen az anarchizmus sem egy konstans ideológia volt, mert annak számtalan válfaja alakult ki egymás mellett. Az anarchizmus primitivista, keresztény, szindikalista, feminista, kommunista, nemzeti és egyéb változatai bizonyították az ideológia befogadó mivoltát. Nyitottságában rejlett az anarchizmus legfőbb unikuma. A hatalomnak, a tekintélynek, a tulajdonnak az elvetése voltak azok a tanok, amelyeket követve az uralomnélküliség ideája szétáradt a többi ideológiában.

Az anarchistákat mindig azzal vádolják, hogy céljuk a felforgatás és a káosz. Ezekre a vádakra az anarchisták a szimbolikájukban is reagáltak, az A betűt egy O betűvel bekarikázva utaltak rá, hogy az anarchia rendet jelent (Anarchy is Order). Az anarchista közösségek mindig is példásan szervezettek voltak, csak éppen nem felülről, hanem alulról, ebben a tekintetben tehát tényleg felforgatóak voltak. A világon minden szervezetet, társadalmi, gazdasági és pénzügyi alrendszert piramisok módjára igyekeznek kiépíteni, hogy azt aztán be lehessen tagolni egy még nagyobb, a teljes globális színteret lefedő egyetlen hatalmas szervezeti piramisba. A hierarchia nem a szervezettséget és a hatékonyságot, hanem a kontrollt szolgálja. Mivel az anarchizmus elveti a hierarchiát, sokkal nagyobb szervezettséget igényel, annak érdekében, hogy a működés során senki ne gyakorolhasson hatalmat a másik felett, ugyanakkor egy közös koordináció valósulhasson meg a szerveződésen belül. Az autonóm közösségek azért nyúlnak mindig a legegyszerűbb szerveződési formákhoz, mert azok tökéletesen átláthatóak. Ezzel szemben a legtöbb szervezet hierarchikus struktúrájának kialakításában a kompartmentalizáció[1] a fő vezérlő elv, amely az egyes részlegek közti szegregációt erősíti. A káosz gyakorlatilag pontosan abban áll, hogy a legnagyobb vállalatok, bankok teljes tevékenysége, valódi céljai és az azok elérése érdekében alkalmazott stratégiák nem átláthatóak és nem ellenőrizhetőek. A globális világban a totális kontrollra irányuló törekvések ellen fellépő csoportokat sokkal hatékonyabban kell tudni koordinálni és lehetőleg tömegesen aktivizálni. A valódi veszélyt a világhatalmi elit törekvésire, annak helyi ukázaira az érintett társadalom részéről adott reakciók (tüntetések, sztrájk, bojkott, stb.) továbbterjedése jelenti. A globalizációkritikus szervezetek, tömeges összefogással eddig is nagy eredményekre voltak képesek és a jövőben is csak ezzel a stratégiával vihetik sikerre egymás ügyét. A társadalmi szolidaritás erősítése ebből a szempontból is kulcsfontosságú.

Különleges megközelítést hordoz magában az anarchizmus a forradalom tekintetében is. Az anarchizmus elveti a forradalmi változásokat, amennyiben azok csak az ismert társadalmi struktúrák megreformálására szolgálnak[2]. Az anarchista forradalomnak olyan forradalomnak kell lennie, amely az állam és a tulajdon leépítésével egy valóban új alapot hoz létre nem pusztán csak egy újabb felépítményt ugyanazokon a hibás alapokon. A forradalmak története egyébként egyértelműen bizonyítja, hogy azokat általában olyan körök pénzelték, amelyek már előre eltervezték, hogy céljaik elérése érdekében mikor, hol és kiket felhasználva robbantsák ki azokat. A forradalmak kinevelték új hatalmi elitjeiket, amelyek ezt követően más-más társadalmi csoportokra támaszkodva építették ki az új társadalmi rendet. Az anarchista forradalom ezzel szemben egy olyan végső forradalmat feltételez, amely után többé nem lehet majd fellázadni semmilyen vezetés ellen.

Az ember legfontosabb lételeme a szabadság, amelytől számos módon meg lehet fosztani az egyént, például, ha valaki szegény, munkanélküli, vagy bármilyen szempontból hátrányos helyzetű, akkor a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok mellett szabadsága korlátozva van. A pénz egyúttal szabadságot is jelent. Az emberek félelemben tartásának a legnagyobb hozadéka a hatalom számára az, hogy „biztonságuk” érdekében az állampolgárok hajlandóvá válnak saját szabadságjogaik feladására. Az olyan embernek, aki nem akar hatalmat gyakorolni senki és semmi felett, illetve nem félti saját tulajdonát, viszont csak a szabadságáért kell aggódnia. A bankokat szolgáló rendőrállam kiépítésével azonban minden egyes ember totális kontroll alá kerül, és bármikor kizárhatóvá válik a társadalomból. Bankkártya, társadalombiztosítás, személyi igazolvány, adószám nélkül tulajdonképpen az ember már jelenleg sem létezik a társadalom számára. Az anarchisták, bár magukat eleve ki kívánják zárni az államrendből, erre valójában nem sok lehetőségük van, hiszen a társadalomból való kivonulás által nem lehet a teljes társadalom számára valódi alternatívát felmutatni. A társadalom aktív részeseként kell az emberi kapcsolatok és az életvitel területén alternatívát mutatni és az embereket segítve, bátorítva bebizonyítani számukra, hogy az anarchizmus az egyetlen antropomorf ideológia[3].

Persze ha minden anarchista teljes szívéből így tenne és valóban az emberek szemének felnyitásán munkálkodna, a harc akkor sem vezetne sikerre, hiszen mindig, nagy tömegben akadnának olyanok, akik nem lennének hajlandóak lemondani a tulajdonról. Alternatívát tehát az jelenthet, ha a legszegényebb helyi közösségeket segítve, összefogással sikerülne olyan önfenntartó és autonóm településeket kialakítani[4], amelyek lakói a jó minőségű, helyi termékek előállítása révén képesek magukat eltartani, a feleslegből pedig kereskedelmet folytatni. A legszegényebb települések valamelyikéből kialakított, önfenntartó autonóm ökofalu láttán az emberek számára kézzelfoghatóvá válna az anarchizmus működése.  Ehhez képest persze sokkal merészebb elképzelések is léteznek[5], amelyekhez a jelenlegi technikai feltételek mellett, fenntartható módon, globális léptékben is minden adott lenne. Még ha ez utópia, akkor is több értelme lenne ebbe az irányba elmozdulni a technika és a termelés tekintetében. Magyarországról nézve sokszor a demokrácia is csak egy csikorgó tákolmány, míg más országokban olajozottan működő gépezet. A külföldi példák miatt a magyarok mégsem tartják utópiának a demokráciát, annak ellenére, hogy számukra lehet, hogy örökre az marad. Miképpen a hatalomkoncentráció révén az állami egyre általánosabban telepszik rá a magyar társadalomra, a különféle intézményeket érintő kritikák is egyre inkább az állam kritikájává válnak. A demokráciadeficit tehát hazánk számára az állam devalválódását is jelenti egyben.  

A szabadkőműves Karl Marx nevét viselő ideológiát követő Szovjetunió és Kína a szövetséges kapitalisták oldalán szállt szembe az ugyanazon bankár körök által finanszírozott nácikkal, hogy aztán a háború végeztével a volt szövetségesek az ENSZ biztonsági tanácsát egymás közt felosztva gyakorolhassanak kontrollt az általuk felépített kétpólusú világban. Tették ezt oly módon, hogy békeidőben is tömegével küldték halálba, kínozták, vagy gyalázták meg saját állampolgáraikat. A második világháborút követően kialakított geopolitikai helyzetet úgy kellett a nagyhatalmaknak felhasználni, hogy közben a szembenállás a tömeggyártást és a technikai fejlődést egyszerre szolgálja, persze a haditechnikára helyezve a legnagyobb hangsúlyt. A hidegháború időszakában a különféle titkosszolgálatok kitűnően tudtak manőverezni a két ideológia harcának köntösébe bújtatott terepen. Ebben segítségükre voltak a politikát és az ideológiát megrontó propaganda és a hatalom, amelyek erkölcsi mivoltot kívántak tulajdonítani az előbbieknek, az emberek még nagyobb befolyásolása érdekében. Az új világrend piramisának, amelyre lassan felkerül a zárókő, lebontásán legrégebben és leghatékonyabban az anarchisták dolgoztak. Miközben a tizenkilencedik és a huszadik század folyamán felbukkanó eszméket az anarchizmus teoretikusai, nézetrendszerük különböző változataiba integrálva bővítették annak horizontját, folyamatosan szembe találták magukat az újabb és újabb ideológiák követőivel. Ez a szembenállás abból adódott, hogy az anarchizmuson kívül minden egyéb ideológiát arra kívántak használni, hogy általa uralják, nem pedig, hogy szolgálják az embereket. Az ideológiák lényegi mivoltának ez a fajta kifordítása vezetett a különféle hatalmi retorziókhoz. Az eszmékhez kezdték el szabni az embereket és nem fordítva, ahogyan az célszerű lett volna. A gondolkodó ember, miközben igyekszik egyéni identitását meghatározni, számos nézetrendszer közül emeli ki és építi egymásra, a saját kulturális, erkölcsi, vallási identitásába leginkább illeszkedő alkotóköveket, amely konstrukcióról letekintve aztán feltárul előtte egyedi világnézete. A hét főbűn, amelyek elkerülése alapvető fontosságú az emberi élet kiteljesítéséhez, a legáltalánosabb zsinórmértéke ennek a szellemi önépítésnek. Az anarchizmus ugyanezen az elven építi fel saját magát, miközben a hét főbűnt társadalmi szinten interpretálja. Hiúság - tekintély, fösvénység - állam, bujaság - fogyasztás, irígység - tulajdon, torkosság - hatalom, harag - háború, a jóra való restség - a szolidaritás hiánya.

Kép forrása: http://farm6.static.flickr.com/5322/7068049239_b181df1989.jpg

Az anarchizmus eszméje soha le nem győzhető, mivel azt a hatalom elleni küzdelem táplálja. A hatalom pedig természetéből adódóan megrontja az embereket, korlátok közé szorítja képességeiket és kisajátítja érdekeiket. A decentralizáció és az önszerveződés a szolgaság ellen folytatott örökérvényű küzdelemnek két olyan szegmense, amelytől a centralizált hatalom mindig is a legjobban rettegett, és amiket az anarchizmus mindig is a legfontosabb társadalomszervező erőknek tartott.

„Éljen az egyetemes emberi harmónia eszménye, s az a harc, amelyet az emberek ezért az eszményért vívnak! Éljen az anarchista társadalom eszménye!” [6]

---

[1] David Icke több könyvében is kitér a kompartmentalizáció alkalmazására a különböző hierarchikus szervezetekben, amelynek célja, hogy az adott szervezet legfőbb céljait, stratégiáját és működését csak a legfelsőbb vezető lássa át teljesen.

[2] Az anarchista forradalommal kapcsolatosan bővebben: Pjotr Kropotkin: A lázadás szelleme. In: Bozóki András-Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus klasszikusai. Mundus Kiadó, Bp., 2009. 173-178. o.

[3] A cári Oroszország anarchista értelmiségi ifjai járták ebben a szellemben a falvakat a 19. század második felében.

[4] Ilyen közösségek például az EZLN által a mexikói Chiapas tartományban immár több mint egy évtizede működtetett autonóm őslakos közösségek. Eredeti állapotukban az izraeli kibucok is az anarchista elveknek leginkább megfelelő önfenntartó közösségeknek voltak tekinthetők.

[5] A Jaques Fresco által életre hívott Venus Project egy fenntartható és igazságos új globális civilizáció felépítését tűzte ki célul. A Venus Project honlapja: http://www.thevenusproject.com/en/the-venus-project.

[6] Nyestor Mahno: Az anarchista forradalom. Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Nestor Mahno: The Anarchist Revolution. In: Anarchy, Vol. 1. No 4., 1971. Forrás: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1861.htm