Amikor Machiavelli a számára
ideális államfő személyiségrajzának a kontúrjait felvázolta, azt potenciálisan
a hatalom megtartásának fókuszba állításával tette. A hatalom elérésének
vágyánál csak a megtartására való törekvés lehet erősebb és az erre való
képesség tesz valakit potenciális despotává. A hatalom fetisizálása, annak
minden kiélvezhető aspektusának kiterjesztésében rejlik. Mutassuk a hatalmunkat
nézeteink hangoztatásával gondolati síkon, a sportban testileg motiváljuk
választóinkat, államilag támogatott művész és civil intézményekkel pedig
érzelmileg instruáljuk a kedvünkre szabott közösségi színtereken. Mit is kell tehát annak érdekében tenni, hogy
valaki elhitesse magáról, hogy őt kell választani? A politikai tudatosság
csökkenése általában a politikai pluralizmus kárára történik, annak ellenére
is, hogy miközben hazánkban számos párt tűnt fel és le a politika porondjáról.
Voltak olyan pártok, amelyek átmenetileg sikeresek lettek, de végül történelmi
pártok is a közöny és a megvetés áldozataivá váltak. A szavazók elvesztek és a
választások kimenetelétől függetlenül a demokrácia deficit olyan mélyen fog
szántani, hogy az magát az egész kiépült rendszert magával fogja rántani. Ha Mesterházy
Attila felismeri az általa már említett szociális krízishelyzet kezelését, államfői
feladatait kénytelen lesz egy két évezredes hagyomány felelevenítésével kezdeni
és lényegében gabonáért szavazatot vásárolni magának. Egy anya a szavazásnál
többre is képes azért, hogy gyermekének enni adhasson. Ne ítéljünk hát el
senkit. Próbáljuk inkább megérteni motivációját! Az anya motivációja az
egészséges utód felnevelése, a családfenntartás. A gyermek iránti vágy lehet
ösztönös és lehet egocentrikus, utóbbit könnyebb kiölni az emberből. A hatalom
iránti vágy nem lehet ösztönös, bár ezt az arisztokrácia és a maffia nyilván
másképp gondolja. A modern demokráciában az állampolgároknak jelentéktelen
befolyása van a politika menetére, így önmagában nem lenne komoly kockázata
annak, ha nem ölnék ki belőlük hazánkban az erre való hajlandóságot. Amíg az
ember, ember addig sorsa bármikor rossz fordulatot vehet, rajta kívül álló okok
folytán és ekkor csak a körülötte levőkre számíthat. A társadalmi szolidaritásnak
a mai globális világ viszonyai között még racionálisabb társadalmi igénynek
kellene lennie. Ők azok, akikkel valóban
csak a segítőkész emberek törődnek, ha törődik valaki egyáltalán. Az élet terhe
úgy lehúzhatja az embert, hogy már a neki odahajigált csontokat sem éri el.
Ennek ellenére a politika folyamatosan megtette, hogy lemondott azokról,
akikben nem látott semmilyen gazdasági potenciált, így rekesztve kívül őket a
társadalmon és a demokrácián.
Alapvetően tehát olyanoknak lehet
és kell adni, akiknek már amúgy is van. Olyan emberekre kell hatni, akik
jelentősek és nem olyanokra, akik jelentéktelenek, mert azokban kevés potenciál
van. Bízva az általunk jogilag kodifikált vázra húzott oktatási, egészségügyi,
jogi, pénzügyi és egyéb rendszerekben joggal remélhetjük, hogy az így helyzetbe
hozott emberek a környezetükben élő társaikat jobban fogják tudni helyzetbe
hozni. Bár a haszonelvűség fontos, ha nem vagyunk korruptak, akkor a politika
alapvetően egy win-win szituáció, amely egy jó életpályával találkozva kellő
kifutással előbb utóbb utcanevekben, esetenként köztéri szobrokban manifesztálódik.
Ennek évszázados permutációját éljük, amikor a válságba bennragadt magyar
gazdaságot, a rendszerváltás óta meghasonlott társadalmat, és az
elcsökevényesedett politikát próbáljuk mozgásba lendíteni. Ehhez eltérő
színvonalú intézmények állnak rendelkezésre. A hatalomkoncentráció volt a fő
rendezőelve a második Orbán-kormány regnálásának. A kormány a végrehajtó
hatalom pozíciójából a lehető legkedvezőbb törvényi keretet kovácsolta össze és
ezzel ez a hatalmi ág túlsúlyba került. Amikor azonban majd Orbán Viktor érdeke
azt szolgálja egy alkotmánymódosítással még egyet rúgnak a kereteken. A döntésmeghozatal
módjának látszatára legalább illene adni, ezt a miniszterelnök azonban a paksi
atomerőmű bővítéséről szóló megállapodás kapcsán nem tette meg. Az ország
szempontjából ilyen jelentőségű döntés esetében ennek elmulasztása a
racionalitásvesztéssel magyarázható, amit a hatalomtudat gőgje szült. A
politikusi karizma tehát ebben az esetben túl agresszívnek bizonyult.
Ahogy egyre jobban közeledünk a
választásokhoz, a politikusok mind többen állnak ki választóik elé és eresztik
beléjük retorikai fegyvertáruk lehetőleg teljes arzenálját. Ilyenkor a társadalmat
összetartó és szétfeszítő erőket kihasználva próbál meg minden jelölt a legtöbb
embert a maga pártjára állítani. Ebben a felosztásban mindenkinek azt a
szerepet kell vinni, ami az ő képességeihez a lehető legjobban illeszkedik és a
párt által képviselt nézeteknek sem mond ellent homlokegyenest. A Fidesz saját
vízióval rendelkező politikusai közé tartozott Ángyán József[1],
vagy például Pokorni Zoltán[2].
Az említett Fideszes politikusok azon üde színfoltjai voltak a kormánypárti
frakció padsorainak, akik szakpolitikájukat tekintve konzekvensek igyekeztek
maradni, és mindig készek voltak józan érvek mentén szakmai vitát folytatni,
annak érdekében, hogy tudásukat az ország javára fordíthassák. Akár az adott politikus karizmája nem
bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy elgondolásait érvényesítse, akár a párt
iránti hűtlenség kárhoztat valakit kegyvesztettségre, az összességében nem
jelentene többet néhány személyes szakmai kudarcnál. Hiszen, egy nem korrupt
törvényhozásban, a szakmai elveknek kell végső soron érvényesülniük, és adott
esetben azoknak nem kell tökéletesen homogénnek lenniük még egy kétharmados
kormányfrakcióban sem. Ettől még készülhet valakiről bronzöntvény, sőt.
A politikusok munkájának
megítélésénél alapvető fontosságú az utókor megítélése, hiszen a jövő
kilátásai, vagyis tulajdonképpen inkább a remények, és kevésbé a számára
érzékelhető eredmények azok, amelyek láttán a választópolgár meggyőződhet
valaminek a szakszerű, gazdaságos és mindenki számára előnyös működéséről.
Magyarországon azonban számos nagy állami rendszerrel évtizedek óta komoly
gondok vannak, amelyek változatlanul fennállnak. Ezen rendszerek megújítása,
gazdaságossá tétele továbbra is nagyon komoly kihívás elé állítja a szakmát. A
társadalom és a gazdaság működtetéséhez szükséges nagy ellátó rendszerek
fenntarthatóságának tekintetében azonban egyre komolyabb aggályok léphetnek
fel.
A nemzeti érdek ugyanakkor egy
megtévesztő fogalom. Érdekes a magyar nyelv, mert egyediségében olyan gondolati
megközelítésekre világít rá, amelyek egy régen elfeledett ősi tudás ködébe
vesztek. Miközben államérdek, mint
fogalom létezik, nemzetérdek már nem.
Lehet, hogy ennek a szónak a feltételezhető eltűnésében a politikai retorika megváltozása
is szerepet játszott. A lényegtelen feltételezéseknél azonban kétségkívül
biztosabb az, hogy valóban nincs olyan, hogy egy adott döntés a nemzet minden
tagjának kedvező legyen, míg az államérdek ezzel szemben egyértelmű. Lehetőleg
azonban kárára semmiképpen se legyen, mert azt egy kampányban például nehéz kimagyarázni.
Ilyenkor jönnek a vádaskodások, vagyis a hárítás a tekintetben, hogy miért nem
változtatunk, vagy ha változtatunk, akkor meg miért nem lett jobb. Amikor már
mindent tulajdonképpen egy párt irányít, akkor egyre kevésbé nehezen hihető,
hogy valami azért nem működik, mert még mindig vannak olyan emberek, akik nem
úgy gondolkodnak, mint mi. A politikai viták persze hasznosak, csak ezekhez
szakpolitikai érvrendszerre van szükség. Egy valódi politikus képvisel egy
szakpolitikai irányvonalat, amelynek sikerességéhez szakmai tudásával és
tapasztalatával igyekszik hozzá járulni.
Ilyen feltételek mellett lenne értelme szakmai vitákat folytatni, mert
ha a döntések mögött azok hasznosságával szemben az érdek és a hitvallás kerül
túlsúlyba, akkor súlyosan torzul az államférfiúi gondolkodás.
[1] Ángyán
József egyetemi tanár közös megegyezésre csatlakozott Orbán Viktor pártjához a
2010-es választásokon. Földművelésügyi államtitkárként az állami földbérleti
szerződések kapcsán tapasztalt visszásságokat kivizsgálva kezdett meg megyei
felméréseket közölni. Leváltását követően nem szavazta meg az új földtörvényt
és kilépett a Fidesz frakcióból.
[2] Pokorni
Zoltán húsz évvel ezelőtt lett először a Fidesz alelnöke. Az első Orbán-kormány
oktatásügyi minisztere. A második Orbán kormány oktatásügyi államtitkár
asszonyával, Hoffmann Rózsával a FIDESZ-KDNP kormány oktatáspolitikáját, majd pártja
egyéb szféráit is egyre élesebben kezdte kritizálni. Pokorni a FIDESZ-KDNP 2014-es
parlamenti választási országos listájának utolsó helyén kapott helyet.
