Miután az Együtt 2014 választási
mozgalom, majd pedig az MSZP által összeácsolt, Szövetség a változásért elnevezésű kezdeményezés által keltett
belpolitikai hullámverés kettétörte az LMP hajóját, a párt eredeti formájában
már bizonyosan nem fog semmilyen választási szövetség flottájához csatlakozni.
Miközben a jelenlegi parlamenten belüli és azon kívüli ellenzéki politikai szövetségek
egyaránt a változás jelszavával kampányolnak a kormány leváltása érdekében, a
2009-ben megalakult Lehet Más a Politika, Schiffer András vezette szárnya ebben
önállóan kívánt részt venni. A párt alakulásakor a magyar politikában már húsz
éve uralkodó viszonyoktól és pártformációktól való irányváltást a nevében is
deklaráló LMP tagságán belül, az új választási törvény által kialakított
keretek átformálták az előző kormányok politikusaihoz való viszonyokat. Az önálló
utas álláspont, illetve az Együtt 2014 szövetségéhez való csatlakozás
megosztotta a vezetést, így végül nemcsak a párt, hanem a választóik számára is
a lehető legrosszabb döntésre jutva, hagyták szétszakadni pártjukat. Ennek
eredményeként a Bajnai Gordon mögött csoportosuló szövetségnek az LMP
legkarizmatikusabb politikusait, Szabó Tímeát, Jávor Benedeket és Karácsony
Gergelyt további öt társukkal együtt, mint a Párbeszéd Magyarországért Párt
alapítóit, sikerült kiszakítania korábbi pártjukból. A Schiffer mögött az
LMP-ben maradt képviselőknek, pedig a párt rebelliseivel történő sárdobálásban
kellene megőrizniük többéves parlamenti munkájukkal kialakított szimpátiájukat
választóik szemében. Karácsony Gergely egyedüliként, kétségbeesetten próbálja a
végsőkig összetartani a kettészakadt LMP-t. Karácsony eziránti
elkötelezettségét korábbi pártja is fontosnak tartja, és ezért választotta meg
őt, a kiválás bejelentését[1]
követően öt nappal magtartott február 2-3-ai kongresszusán, stratégiai és
közpolitikai ügyvivőjévé[2].
A magyar parlamenti választások egyik
legsikeresebb szlogenjévé avanzsált „változás” valószínűleg azért válhatott az
egyik legnépszerűbb és legállandóbb frázissá, mert ezt kétség kívül minden
választási győztes be tudja tartani. A Fidesznek ezzel a szóval hirdetve magát
sikerült kétharmadhoz jutnia az Országgyűlésben, mivel a nyolcéves MSZP
kormányzás után az aktív magyar választókban a változás iránti vágy valóban elementáris
erejűvé nőtt. Úgy tűnik tehát, hogy az
emberek valóban fogékonyak az olyan közhelyekre, hogy „a változás jó”. Eközben
viszont nem szembesülnek azzal, hogy egzisztenciájuk megroppanása, emberi
kapcsolataik zavarossá válása, szemlélet- és gondolkodásmódjuk képlékenysége
összefüggésben áll a rendszerváltás óta folyamatosan változó különböző
szakpolitikai lózungokkal. Amíg persze nem sikerül fenntartható egészségügyi,
oktatási, politikai, jogi, kulturális intézményrendszert kialakítani, addig a
„változás” iránti bágyadt áhítat továbbra is minden választót átitat. Eközben a
szakmai köröket, kamarákat, a szakszervezeteket és lehetőleg minden szakmai
alakulatot igyekeznek átpolitizálni, megosztani, leklónozni, ezzel a
politikusok hatalmi gőgjének érvényt szerezve, a civil csoportok
tapasztalatával, szakma iránti elkötelezettségével és szeretetével szemben. A
demokratikus intézményrendszer kialakításáért folytatott vita a pártok között
ugyanakkor továbbra is meddő marad, hiszen mindenki maga szeretné letenni annak
alapjait és nem kíván egy már meglévőre építeni. A Fidesz által kétharmados
parlamenti többséghez kötött jogszabályok garmadája ebben mindenképpen
előrelépést jelent, hiszen agresszív módon és hatalmi érdekből ugyan, de
szakítani próbál ezzel a gyakorlattal. Miközben az ellenzéki oldalon formálódó
szövetségek pedig joggal érezhetik úgy, hogy az alapokat, demokratikusabb,
decentralizáltabb talajra lenne célszerűbb helyezni, még maguk sem látják, hogy
fognak egységes álláspontra jutni a különböző területeken. Annyi biztos, hogy a
struktúrák átalakítása rengeteg pénzbe kerül és minél több területet
reformálunk meg, az annál több pénzbe fog kerülni. „Végleges” megoldás lehetne
egy nagykoalíciós kormányzat, amelyben minden pártnak meglenne a maga
minisztériuma és az adott szakpolitikák kiosztása egy pártok közti
kompromisszum, azok kidolgozása az adott tárcát elnyert pártok hatásköre,
elfogadása pedig a nagykoalíciós kormány jogalkotásának eredménye lehetne. Ez
persze egy olyan ideális állapot, amelynek eléréséhez nemcsak a magyar
politikusok, de sajnos az agymosott átlag magyar állampolgárok sem lennének
képesek felülemelkedni pillanatnyi érdekeiken.
Az LMP-t a változás
szellője szaggatta szét, könnyen lehet azonban, hogy egységes LMP nélkül nem is
lesz változás. A kormányváltáshoz nem vezethet egy kettészakadt LMP-n át az út,
egy egységes, koalíción kívüli LMP-n át viszont igen. A Schiffer vezette LMP továbbra
is a mérleg nyelve kíván lenni, ám erre már csak akkor van esélye, ha nem a
szövetségek közti lavírozás általi szavazatépítésre, hanem konkrét választói
csoportokra épít. Ilyen választói csoport lenne például az olyan tudatos
szavazó, aki képes felismerni, hogy a pártérdek és az ő érdeke nem ugyanaz,
hogy az egyén ideológiáját és az általa követett értékeket nem a pártok által
harsogott jobb és baloldali „szemlélet” határozza meg, hogy csak úgy lehet
felelősen dönteni, ha nem félek valódi ismereteket szerezni az engem körülvevő
világról.
