Zimbabwe rövid története

Nagy Zimbabwe

A bukázó sas (Terathopius ecaudatus)[1], amely az Afrika nagy részén elterjedt ragadozó madarak egyike, Zimbabwe nemzeti jelképe is egyben. A kőoszlopok tetején található sas ábrázolások a 10. és a 15. század között fennálló Nagy Zimbabwe tíz méteres kőfalain belül[2], az uralkodói autoritás jelképéül szolgálhattak. A sas, mint az államhatalom jelképe a címeren és a nemzeti valután is megtalálható.

Terathopius ecaudatus

Kép forrása: http://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Terathopius-ecaudatus-01.jpg

A „Zimbabwe” szó etimológiáját a kutatók, attól függően, hogy a szót a bantu shona nyelv, karanga, vagy zezuru dialektusaiból eredeztetik[3], azt a „kőből épült házak”, vagy „tisztelt házak” szóösszetétel kialakulásából vezetik le. Bármelyik elnevezés is legyen etimológiailag releváns, az minden bizonnyal a 11. században megindult több évszázadon keresztül tartó központi építkezéseknek helyt adó városra utalt. A Limpopo és a Zambezi folyók által körülölelt, hegyvonulatok és völgyek által szabdalt zimbabwei felföldre kelet felől a 2592 méter magas Nyangani-hegy tekint. A természeti kincsekben bővelkedő magasföldi vidék igazgatási és spirituális szempontból is jelentőséggel bírt, ahonnan kiindulva birodalmakat is fel tudtak építeni. A helyi államok évszázadokon keresztül éltek, kereskedtek, harcoltak együtt, vagy éppen egymás ellen a vidéken. A 13. század elején, a Limpopo menti Mapungubwe-királyság uralma alól, aranyat kutatva, a kalanga bantu népesség érkezett a térségbe. A mambo (shona, jel.: király) alkotmányt adott az uralma alatt álló népnek és ezzel lezárult a shona népesség által megkezdett centralizáló államalkotó folyamat és a Mapungubwe uralmat (1220-1290) Nagy Zimbabwe királysága (1270-1550)[4] váltotta fel. A Mutirikwi-tó közelében 1300 körül megindult és másfél évszázadon át tartó építkezésekkel megalapozták Afrika legerősebb államának uralkodói székhelyét a Zambézitól délre, amelynek lakossága 18 ezer fő körül tetőzhetett.

                                            Arany orrszarvú Mapungubwéből.

Kép forrása: Martin Hall, Rebecca Stefoff: Great Zimbabwe. Oxford University Press Inc., Oxford., 2006., p. 35.

                                                           

1430 körül Nyatsimba Mutota zimbabwei herceg északra utazott, hogy újabb só lelőhelyeket kutasson fel és vegyen birtokba. Az újonnan megszerzett területeken Mutota megalapította saját királyságát. A bantu Mutapa királyság (1430-1760) (Mwene Mutapa) uralkodói két évtized alatt elfoglalták Nagy Zimbabwét. Mutota halálát (1450 k.) követően Matope Nyahewe harmincéves uralma megerősítette a 15. század közepére a Zambézi-folyótól, a Limpopo-[5] és a Likwa-folyókig (a búrok által Vaal-folyónak nevezett), keleten pedig egészen az Indiai-óceánig elnyúló területeket uraló hatalmi központot. A birodalom gazdasága a szarvasmarhatartáson alapult, de a kecske és disznópásztorkodás is jelentős volt. A mezőgazdaságban a rizs, búza, cukornád, narancs, citrom, füge és kókusz termesztése mellett bort is termeltek. A tizenkettediktől a tizenkilencedik századig a térség legjelentősebb exportcikkének az arany számított, amelynek kitermelésében, az esős évszak beköszöntétől, teljes falvak vettek részt[6]. Nagy Zimbabwe aranya Sofala városában szuahéli kereskedők segítségével cserélt gazdát, míg a mutapa Kilwa kereskedelme arab érdekeltségű volt. 1490 körül Togwa (Torwa) és Changa vezetésével lázadás tört ki a mutapa uralkodó, Mukombero Nyahuma (ur. 1480-1490) ellen[7]. Changamire[8] négy évig birtokolhatta nagybátyja trónját, amitől annak fia, Chikuyo Chisamarengu (ur. 1494-1530k.) az életével együtt fosztotta meg őt[9]. Togwa sem tudta tovább bitorolni a mutapa királyi címet és délre kényszerült menekülni. Togwa a Butua térség egyik királyságának élére állva, a Sangwe és a Sabi-folyóktól, a Limpopóig húzódó vidék urává vált. A tizenötödik század közepe körül alakult Butua királyság (1450-1683) Togwa utáni mamboi dinasztiájukat a nagy elődről nevezték el. A 14. század folyamán tartó építkezések eredményeként Khami városa egy virágzó hétezer lelkes uralkodói központtá változott a Nata és a Gwavi folyók forrásvidéke közelében. A Mutapa birodalomnak a Hunyani-folyónak (jelenlegi nevén Manyame) a Zambézivel való találkozásától, mintegy ötven km-rel délre elterülő központját nem ölelték körbe kőfalak. Nagy Zimbabwének a 14. században még aranytól tündöklő hatalma (kulturális, gazdasági és kereskedelmi téren egyaránt), a 15. század közepén évszázados hanyatlásnak indult, majd a két vetélytárs királyság harca következtében a 16. században a város elnéptelenedésével végleg megszűnt.

Nagy-Zimbabwe romjai.

Kép forrása: http://www.victoriafalls-guide.net/ancient-zimbabwe.html

A gyarmatosítás kora

A 16. század elejére portugál seregek érkeztek Mwene Mutapa területére. 1505. július 24-én a Francisco de Almeida vezette 1500 fős portugál sereg elfoglalta a húsz ezer lakosú, virágzó kelet-afrikai kereskedővárost, Kilwát[10]. Szeptember 19-én pedig már a legjelentősebb mutapa kikötő, Sofala is portugál fennhatóság alá került. Chikuyo Chisamarengu egyik vazallus királya Sachitive Nyamunda, a Manyika térség megszerzése érdekében szövetkezett a Butua uralkodóval és 1515-től tizenöt éven keresztül harcolt a Mwene Mutapa ellen[11]. A diadalmaskodó Mutapa uralkodó a kapott támogatást meghálálva engedélyezte a portugál letelepedést Utevében. 1573-ban a Mutapa uralkodó elismerte a portugál területfoglalásokat a Zambézi-völgyben[12] és a partvidék mentén. Gatsi Rusere uralma (1596-1623) idején végleg elmérgesedett a viszony a Mwene Mutapa és a prazero-k (portugál, jel.: telepesek) között, akik megtagadták a bányák után járó adó fizetését és városaikból kiindulva igyekeztek újabb területeket elfoglalni. 1629. május 24-én a meggyilkolt Nyambo Kapararidze (1622-29) utódja, Mhande Mavura (1629-1652) által aláírt szerződés engedélyezte a portugál behatolást és rabszolgák beszerzését a birodalom területén[13]. Délen a lehanyatló Nagy Zimbabwe helyébe, a Butua királyságot irányító Torwa-dinasztia székhelyei, előbb Khami, majd a Shangani folyó forrásvidéke közelében felépült Naletale városai léptek. A Togwa dinasztiák, különböző totemeket tisztelve követték családfáikat és vezették a vidéket benépesítő, különféle shona dialektusokat beszélő klánokat. A 17. század közepén a Butua uralkodó vezetésével a helyi királyságok szövetségre léptek a portugálokkal, a területükön futó arany és elefántcsont kereskedelemre rátelepülni igyekvő muszlim kereskedőkkel szemben[14]. Az arab csapatok elűzésével, a kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú partvidék visszakerült az őslakosok birtokába, amely helyzetet a portugálok pozícióik javítására tudtak kihasználni.

Khami romjai.
Kép forrása: http://tarmo-rtw.blogspot.hu/2011/12/zimbabwe-khami-ruins-and-matobo-hills.html

Dhlo Dhlo romjai.
Kép forrása: http://static.panoramio.com/photos/1920x1280/35378181.jpg

1680-ban a Butua király hadvezére, Changamire Dombo fellázadt ura ellen, és három év múlva már ő vehette birtokba az uralkodó aranybányáit. 1684 júniusában Changamire Dombonak sikerült győzedelmeskednie a portugálok felett a mapungwei csatában[15], majd a Torwák királyságának elfoglalását követően, uralma alatt egy államba integrálta a Mutapa királyságtól elszakadt shona államokat. A Changamire Dombo által alapított dinasztia uralma és akarata a shona törzsi vezetőkön keresztül érvényesült. A Butua birodalmat elfoglaló kalangák Rozwi birodalmának (1684-1866) első uralkodójaként, I. Changamire Dombo (ur. 1684-95) 1693-ban sikerrel védte meg a tíz évvel korábban[16] birtokába került aranybányákat a portugál seregektől. 1695-ben a Manyika királyság két év alatt történő elfoglalásával, majd Masikwesi (Macequece) portugál piacának elpusztításával a délnyugati és az északkeleti aranytermelés feletti uralmat még halála előtt biztosítani tudta a changamire dinasztia első uralkodója utódai számára[17]. A 17. század végére a Mwene Mutapa is a Rozwi birodalom vazallusává vált. A Changamire dinasztia uralkodóinak új hatalmi központja Dhlo Dhlo mellett Zinjanja, Manyanga, Naletale és Khami továbbra is jelentős városok maradtak[18]. A Rozwi birodalom uralkodói a 18. század folyamán végig következetesen és elszántan képviselték az új külpolitikai irányelvet, a külföldi befolyás teljes elutasítását, viszont a mutapa hercegek támadásaival szemben 1772-ben és 1780-ban is hadsereget küldtek a portugál városok védelmére[19]. A század közepére a belpolitikában dúló dinasztikus hatalmi viszályok polgárháborúba taszították a birodalmat, amelynek központi területéről észak felé vándorolva a Hwange királyságot megalapító Nambiya és a Shangwe törzsek, délfelé vonulva pedig a Singo dinasztia váltak ki.  Az 1790-es években szárazság pusztított a dél-afrikai térségben, ami a Rozwi birodalmat is meggyengítette, az elszakadó helyi hadurak ellen vezetett háborúk, és a zulu háborúk által felerősített népmozgások (Shangaan, Venda, Pedi, Tswana) pedig térdre kényszerítették a megtépázott birodalmat.

A Mfecane (zulu, jel.: szétzúzás) (1815-40), az Afrika déli területein élő őslakos törzsek között dúló háború hetedik évében, Shaka ka Senzangakhona (1787-1828) zulu uralkodó, Mzilikazi Khumalo (1790k.-1868) nevű hadvezérét küldte a szvázik ellen. Mzilikazi azonban nem küldte vissza az összes zsákmányolt tehenet Shakának, és ezzel kezdetét vette a fellázadt matabele népesség sagája. 1828-ban Shaka Zulut féltestvérei (Dingane és Mhalangana) bérgyilkosokkal megölették. A Mfecane és a rabszolgaság elől három nagy hullámban távolodó népmozgások váltak előbb a Rozwi birodalmat destabilizáló, majd új államalkotó erővé a térségben. 1831-ben harcok dúltak Soshangane, Nxaba és Zwangendaba királyok között. Ngoni hordái élén Zwangendaba nyugati irányba menekülve üldözői elől érkezett meg a Changamire dinasztia által uralt vidékre. Zwangendaba csapatait, a Nxabától vereséget szenvedett Soshangane hadserege követte a területre. A két hadsereg pusztítása végzetesen meggyengítette a Rozwi-királyságot. Az egymást üldöző seregek Bulawayoig hatoltak a birodalom testében, majd északnak fordultak és a Zambézin átkelve távoztak. A Zwangendaba seregéből hátramaradó szvázi királynő, Nyamazana megölte II. Changamire Chirisamhuru Rozwi uralkodót (ur. 1828-1831)[20] és hozzálátott királysága maradványainak felszámolásához.  1832-ben zulu impi (hadsereg) tört rá Mzilikazi főhadiszállására, aki csapataival száz mérfölddel nyugatabbra a Marico-völgybe húzódott. Az 1836-ban a területre érkező búr előőrssel vívott döntő, vegkopi csatában Mzilikazi 3000 matabele harcosa képtelen volt bevenni a búr szekér laagereket[21]. Ellenségei elől Mzilikazi észak felé vezette mintegy 20 000 harcosát, akikkel a Limpopo-folyón átkelve érkeztek meg a haláltusáját vívó Rozwi királyság területére (a mai Zimbabwe nyugati vidékére (Matabeleland)). A matabele harcosok a terület őslakosait, a barátságos shona és kalanga állattenyésztő és vasműves népeket elüldözték földjeikről. A matabelék a Matoppo dombokon túl telepedtek le, az őslakos törzsek pedig a Zambézi környéki hegyekben kerestek menedéket[22]. A keletről fenyegetést jelentő shona őslakosok leigázása után, a vízben gazdag és bőséges legelőkkel teli, jól védhető területen Mzilikazi saját birodalmat alapított. Mzilikazi 1847 körül frigyre lépve Nyamazana szvázi királynővel, mint a Ndebele Királyság dinasztiaalapítója egyesítette a két népet uralma alatt. Mzilikazi immár békében uralkodhatott, egészen 1868-as haláláig. Apja halála után, egy rövid polgárháborús időszakot követően 1870-től Lobengula Khumalo (1845-1894) lett a ndebele uralkodó. Hadserege nagyjából 15 ezer impikbe szervezett, asagait forgató zulu harcosból állt. A királyi székhelyet körülvevő helyi hadurak legyőzésével sikerült konszolidálnia a központi hatalmat. Lobengula óvatos volt a fehérekkel, a vadászok és kereskedők körében népszerűsítve országát, igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni azokkal. 1885-ben, a Matebele királyságtól nyugatra, megalakult a Bechuanaland (ma Botswana) feletti brit protektorátus. 1888 októberében Cecil Rhodes ügynökei csalással megszerezték a bányászati jogokat Lobengulától a Zambézi- és a Limpopo-folyók közti területeken. 1889 decemberében titkos szerződés köttetett Frank Johnson ifjú kalandorral, hogy 150 ezer fontot és 100 ezer holdat kap az elfoglalt földekből, amennyiben élve vagy holtan elfogják Lobengulát. A terv kitudódott, de Rhodes Johnsonra hárította a felelősséget.

Mzilikazi, William Cornwallis Harris kapitány
1836 körüli ábrázolásán.
Kép forrása:  http://en.wikipedia.org/wiki/File:Mzilikazi~detail.jpg

Lobengula a mashonák királya,
Ralph Peacock, E. A Maund vázlata alapján készült rajzán.Kép forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Lobengula-image.jpg

1889. október 29-én a Brit Dél-Afrika Társaság (British South Africa Company - BSAC) megkapta a királyi kiváltságlevelet további működéséhez[23]. Az okirattal Viktória királynő engedélyezte Rhodes társaságának, hogy a Limpopo-folyó és a Tanganyika-tó közti területet protektorátusi rangban a korona uralma alá hajtsa. A BSAC első igazgatói Cecil Rhodes, James Hamilton (Abercorn második hercege) és Alfred Beit lettek. 1890 júniusának végén 200 civil, a védelmüket biztosító 500 BSAC rendőr és 350 Ngwato munkás indult útnak Becsuánaföldről és a BSAC fennhatósága alatt álló területekről, hogy foganatosítsa a brit uralkodó által rá ruházott jogokat. 1890. július 10-én[24] a pionírok átkeltek a Tuli folyón. Az első telepesek szeptember 13-án megalapították Salisburyt[25] (ma Harrare) és kiépítették megerősített helyőrségét, letéve ezzel Dél-Rodézia brit gyarmatának alapkövét.

A pionírok benyomulása Mashonaföldre (1890. június-szeptember).

Térkép forrása: Thomas Pakenham: The Scramble for Africa. White Man’s Conquest of the Dark Continent From 1876 to 1912. Avon Books, New York, 1991., p. 373.

Lobengula tétovázott, a britek pedig ez idő alatt sorra építették ki erődjeiket. Mashonaland Brit Protektorátusának 1891-es megalakulásakor mintegy 1500 főt tett ki a fehér telepesek lélekszáma az új gyarmaton[26].  A fehérek farmjaira és bányáiba[27] tömegével csábították el az őslakosokat Lobengula uralma alól. 1893 júniusában Lobengula, az egyik marhatolvaj lázadó törzsfőnök megleckéztetése során számos, a „fehérek földjein” dolgozó shonát is megölt, kiváltva ezzel a gyarmatosítók haragját. A kiállított 690 fős európai puskás lovasból és 400 shona harcosból álló sereg, két hétfontos tábori ágyúval és nyolc gépfegyverrel felszerelkezve, búr típusú szekértáborokba zárkózva rendezkedhetett be a védelemre Bulawayo felé vezető útjukon, Lobengula 12 500 harcosával szemben[28]. A Bonkonál 1893. október 25-én a szekértáborokra támadó 3500 matabele katona közül 500 lelete halálát a számukra teljes kudarccal végződő csatában. November elsején a felkészületlenül táborozó gyarmati seregeken fényes nappal rajtaütő 6000 fős hadsereg sem járt sikerrel, miután a Maxim géppuskákat az utolsó pillanatban sikerült üzembe helyezni. A matabele seregnek csak a fele tudott visszavonulni a shangani csatából. A seregével észak felé, a Zambézin túlra tartó Lobengulával valószínűsíthetően himlő végzett 1894 elején.

Az első Matabele háború (1893. okt.-1894. jan.).

Térkép forrása: http://www.bsap.org/images/MatabeleWar.jpg

 Richard Caton Woodville (1856-1927) rajza a shangani csatáról.Kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d1/Battle_of_the_Shangani.jpg

A Transvaal Köztársaság (Zuid-Afrikaansche Republiek) Paul Kruger elnöksége idején (1883-1900), miután 1886-ban aranyat találtak Johannesburg közelében, az addig jelentéktelen államból a térség legerősebb gazdasági tényezőjévé vált. Szerencséjükben bízva tízezrével özönlöttek az európaiak Dél-Afrikába, akik így hamarosan többségbe kerültek a búrokkal szemben[29]. A bányákat azonban továbbra is a búrok tartották a kezükben, akik hatalmas összegeket kértek a kitermelés jogáért cserébe. A fokföldi központú brit és nemzetközi pénzügyi érdekcsoportok és a „krugeriánus” Transvaal[30] között egyre jobban kiélesedett a konfliktus. A bányászattal foglalkozó, nem búr telepesek által sürgetett változásoknak[31] Paul Kruger állt az útjában. Cecil Rhodes, Alfred Beittel társulva létrehozta a De Beers bányászati vállalatot, amelynek a zászlaja alatt brit érdekszférába akarta vonni a bányászatot Transvaalban, amihez az első lépést a witwatersrandi aranybányákban folyó kitermelés megszerzése jelentette. A terv szerint a többségében uitlanderek (búr, jel.: idegenek) által lakott Johannesburgból induló felkeléssel akarták elfoglalni a pretoriai búr fegyvergyárat. A határ túloldalán nagyjából hatszáz fős seregével várakozó Sir Leander Starr Jameson (1853-1917), a Chartered Company adminisztrációs igazgatója, pedig a megfelelő időpontban bevonult volna Johannesburgba, hogy helyreállítsa a rendet, ellenőrzés alá vonja a várost és az aranykitermelést. 1895. december 29-e és 1896. január másodika között került sor Jameson rajtaütésére. A mintegy ötszáz BSAC rendőr és önkéntes kíséretében[32] transvaali területre lépő Jamesonnak nem sikerült maga mellé állítania az uitlandereket. A Transvaal commando, a Johannesburgtól 14 mérföldre lévő Doornkopnál, 17 tagjuk meggyilkolásával és 55 megsebesítésével[33], kényszerítette megadásra Jameson provokátorait. Jamesonon és bandáján kívül a johannesburgi Reform Bizottság tagjait, köztük Cecil Rhodes bátyját, Frank Williamet is börtönbüntetésre ítélték, majd júniusban óvadék fejében szabadlábra helyezték. A Transvaal régiónak Dél-Afrikából történő kiszakítására tett puccskísérlet előkészítésében való részvétele miatt Cecil Rhodesnak le kellett mondania Cape Colony miniszterelnökségéről.

Mlimo vallási vezető a ndebelék és a shonák minden bajáért a fehéreket okolta és ellenük hangolta az őslakosokat. A Jameson csapatainak kudarca következtében védtelenül maradt Matabeleföld lakosai fellázadtak a Brit Dél-Afrika Társaság (BSAC) és az európai telepesek ellen. 1896. március 22-én általános felkelés (Chimurenga[34]) tört ki a ndebele és shona népesség körében és ezzel kezdetét vette a második matabele háború (1896-1897). 1896 októberében Mashonaföld két leghatalmasabb spirituális vezetője, Sekuru Kaguvi és Mbuya Nehanda (1862-1898) asszony is csatlakoztak a felkeléshez. A lövészetben jártasságot szerző őslakosok a második matabele háborúnak elnevezett felkelés alatt már dupla akkora veszteségeket tudtak okozni a gyarmati csapatoknak, mint az első háborúban. Az 1896-ra Bulawayoig kiépült vasút[35] a gyarmatosítók hasznára vált az őslakosok elleni harcban. Egy évvel a felkelés kitörése után, rábukkantak Mlimo Matopo-dombok közti búvóhelyére és egy rajtaütést követően Frederick Russel Burnham megölte őt. Vezetőjük halála ellenére az őslakosok kitartottak és az utolsó felkelőket csak 1897 októberére tudták leverni. 1898-ban Kaguvit és Nehandát is elfogták, majd együtt felakasztották[36]. Nehandát csak a harmadik kísérletre sikerült akasztással kivégezni. Utolsó szavaival kijelentette, hogy csontjai újra fel fognak lázadni a fehér elnyomás ellen[37]. 1898. október 20-án Törvényhozó Tanács alakult, amely a következő év májusában tartotta első hivatalos ülését[38]. Az elkövetkező 25 évben ez a testület hozta a törvényeket a BSAC fennhatósága alá tartozó területeken.

Brit Dél-Afrika Társaság első igazgatótanácsa 1889-ben.

Felső sor, balról jobbra: Horace Farquhar, Albert Grey, Alfred Beit.

Középső sor: Fife I. hercege Alexander Duff, Cecil Rhodes (alapító), Abercorn II. hercege James Hamilton.

Alsó sor: Gifford harmadik hercege Edric Gifford, Herbert Canning (titkár), George Cawston.

Kép forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/File:British_South_Africa_Company_1889.jpg

Cecil John Rhodes (1853-1902) 1853. július 5-én az angliai Hertfordshireben Francis William Rhodes vikárius és Louisa Peacock Rhodes fiaként látta meg a napvilágot. Oxfordban tanult majd fiatalon Afrikába költözött. Bányászatból származó vagyona által kora egyik legbefolyásosabb alakjává, a brit uralom kulcsemberévé vált Afrikában. Cecil Rhodest 1880-ban a fokföldi parlament képviselőjévé, tíz évvel később pedig Cape Colony miniszterelnökévé választották. 1889-ben bányászati bevételeiből[39] megalapította a British South Africa Company-t (BSAC). 17 éves ábrándozás és tervezgetést követően, 1891 februárjában megalakította titkos társaságát, William T. Stead újságíróval és Reginal Baliol Brett Viktória királynő bizalmasával (VII. Edward és V. György későbbi tanácsosa) együtt[40]. Röviddel a megalakulást követően Alfred Milner csatlakozott Cecil Rhodes titkos társaságához, amelynek célja az alapító álmának, egy Fokvárostól Kairóig terjedő afrikai brit birodalomnak, a megvalósítása volt Afrikában. A brit uralom kiterjesztésének reményében tervelték ki a jamesoni rajtaütést, majd provokálták ki a második búr háborút (1899-1902), amelyben a britek a búrokra zúdították a koncentrációs táborok kegyetlenségét. A 48 éves Cecil John Rhodes 1902. március 26-án muizenbergi tengerparti villájában szívelégtelenség következtében hunyt el. Rhodes halálát követően a végrendelete[41] értelmében megalapított Rhodes Trust és a Dél-Afrikai Unió (1906-1910)[42] tevékenykedett tovább a brit terjeszkedés szolgálatában Afrika déli részén. Rhodes korának egyik legbefolyásosabb embere volt, akiről még életében „országot” neveztek el, és akinek végakarata generációkkal később is kísértette az afrikaiakat. A Rhodes név, amely a feketék számára a leigázottság szinonimája volt, csak 1980 után tűnt el a térképekről. A shangani csata emlékművénél eltemetett, az első Matabele háborúban elesett 34 BSAC katona szomszédságában lelt Cecil John Rhodes és Leander Starr Jameson is „végső” nyughelyére. Rhodes hamvainak hazaszállítása a lenyűgöző formájú gránitsziklákat rejtő Matopo Nemzeti Parkból Nagy-Britanniába, nem pusztán politikai, hanem nemzeti kérdés is.

Cecil John Rhodes sírja a Matobo Nemzeti Parkban.

Kép forrása: http://www.panoramio.com/photo_explorer#view=photo&position=226&with_photo_id=41407080&order=date_desc&user=2231972

Dél-Rodézia

A „Rhodesia” elnevezést 1895 májusától kezdték el hivatalosan használni a mai Zimbabwe és Zambia területén található Brit Dél-Afrika Társaság által ellenőrzött területekre. Észak-Nyugat Rodézia területe az 1864-ben helyreállított Bulozi királyság[43] (Barotseföld) lozi[44] népessége felett uralkodó litunga (király), Lubosi Lewanika (1842-1916, ur.: 1878-1916) által 1890-ben aláírt szerződés értelmében került brit fennhatóság alá az elkövetkező években. A Zambézi folyótól északra eső vidék keleti területeit, a britekkel megkötött szerződés ellen fellázadt bemba törzsek szabadságharcának leverését követően, csak 1899-re tudták ellenőrzésük alá hajtani a fehérek.

Térkép Rodéziáról az 1911-es Encyclopedia Britannicában.

Kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/30/Rhodesia_map_EB1911.png

1901-ben a Brit Dél-Afrika Társaság egyesítette a shonák lakta területeket (Mashonaland[45]), Matabelefölddel (Matabeleland) és ezzel létrejött Dél-Rodézia. Miután uralkodói rendelet született a Brit Dél-Afrika Társaság megszüntetéséről, a szervezet fennhatósága alatt álló Dél-Rodéziában 1922. október 17-én referendumot tartottak az állam hovatartozásáról. 8774-en szavaztak arra, hogy Dél-Rodézia saját felelős kormányzattal rendelkezzen, míg 5989-en azt szerették volna, ha a terület Dél-Afrikához csatlakozik[46]. A döntés értelmében, kikerülve a Brit Dél-Afrika Társaság irányítása alól, 1923. október elsejétől Dél-Rodézia, mint önkormányzó gyarmat működhetett tovább. A dél-afrikai King William’s Townban született, Sir Charles Patrick John Coghlan (1863-1927) lett Dél-Rodézia első miniszterelnöke, aki 1927. augusztus 28-ai haláláig látta el a tisztséget.

1924-től 1965-ig az ún. Törvényhozó Gyűlés (Legislative Assembly) volt a brit gyarmat törvényhozó testülete, amelynek szuverenitását és primátusát a gyarmat jogalkotásában a brit parlament is elismerte. A brit kormányzat a Gyűlés egyetlen törvényét sem vétózta meg, és a kormányzó személyéről annak kijelölése előtt konzultált a helyi telepes kormányzatokkal. Az 1926-ban elfogadott védelmi törvény értelmében megkezdték egy önálló hadsereg felállítását. Dél-Rodézia második elnöke a háborús veterán, Howard Unwin Moffat, a Mzilikazival jó kapcsolatot ápoló skót misszionárius, Robert Moffat unokája lett. Howard Unwin Moffat miniszterelnökként (1927-1933) felügyelte a Brit Dél-Afrika Társaság megmaradt bányászati jogainak kiárusítását Dél-Rodézia területén, mintegy két millió angol font értékben. Az 1930-ban a Moffat kormánya által elfogadott Land Apportionment Act (Föld Felosztási Törvény) faji alapon határozta meg a birtokviszonyokat az országban, lényegében a 21. század kezdetéig. A törvény az ország 50 ezer fős fehér lakossága számára összesen mintegy 49 millió hektárnyit biztosított a legtermékenyebb földekből, míg az akkor 1,1 milliós őslakosság részére összesen 29 millió hektárt tartott fenn[47]. 19 millió hektárt kitevő erdőség és nemzeti park terület maradt kijelöletlen.  Howard Muffat 1933. július 6-ától visszavonult miniszterelnöki tisztségétől, helyét George Mitchell bányászati miniszter vette át. A szeptember hatodikai választások a kormányzó Rhodesia Party vereségét hozta, kétmandátumos többséghez juttatva a Reform Partyt a Törvényhozó Gyűlésben. Az ország gyarmati sorból való függetlenedését követő első évtized Rhodesia Party kormányzásának vége szakadt, a párt pedig bomlásnak indult. A Reform Party kormányzat miniszterelnöke, Godfrey Huggins által folytatott konzervatív politika megosztotta a pártját, ugyanakkor szimpatikus volt az ellenzék köreiben. Huggins a Rhodesia Party és a Reform Party konzervatív szekciójának egyesítésével megalakította a United Rhodesia Partyt. Az 1934. november hetedikei választások alkalmával a United Party elsöprő győzelmet aratott. Godfrey Huggins az egyesült párti kormány miniszterelnökeként húsz éven keresztül vezette Dél-Rodéziát, amelyből az első hat év egy szuverén gazdaság megteremtésével telt[48]. Az államnak a Rhodesia Tobacco Associationnel együttműködve sikerült talpra állítania a dohányipart. 1938-tól, a szarvasmarha garantált minimum felvásárlási árának biztosításával, a marhatenyésztést folytató őslakosok életkörülményein is sikerült javítani, a korszerű vágóhidak és húsfeldolgozó üzemek létesítésével, pedig lehetőség nyílt marhahúst exportálni a szigorúbb higiéniai előírásokkal rendelkező európai piacokra is. A vasfeldolgozó ipar fejlesztésével Que Que és környéke az ország egyik legfejlettebb ipari térségévé vált. A gyapotot feldolgozó gatoomai fonodák felépítésével a kormányzat megalapozta a textilipart. Huggins 1953 szeptemberében visszavonult Dél-Rodézia miniszterelnöki tisztségéből és az újonnan, hivatalos státuszában szövetségi tartományként megalakult Federation of Rhodesia and Nyasaland miniszterelnöke lett. A Brit Parlament által 1953 márciusában elfogadott alkotmány értelmében, a szövetségi tartományban a brit uralmat (a gyarmatokhoz hasonlóan) egy főkormányzó testesítette meg. A következő hónapban tartott „népszavazás[49]” eredményeként Dél-Rodézia tagállamként csatlakozott Rodézia és Nyasaföld Szövetségéhez. A Közép-afrikai Föderációként emlegetett államszövetséget végső soron a Brit Nemzetközösség egyik domíniumává akarták tenni. A mai Zimbabwét, Zambiát és Malawit magában foglaló, politikailag egységesített tartományszövetséggel kijátszhatták egymás ellen a fekete nacionalistákat, de a fehér telepeseket is. A britek az egyesített területek között szorosabb gazdasági együttműködés megvalósítására törekedtek, amellyel a dél-afrikai gazdasági befolyást akarták gyengíteni a térségben. A gyárak és az ipari központok a Zambézitől délre eső területeken összpontosultak. A folyó bal partján élő őslakosok a gyarmatosító fehérek, dél-rodéziai uralma kiterjesztésének eszközeként tekintettek a létrejött új föderációra, amelynek határain belül, kétszázezer európai származású lakos, nyolc millió afrikai származású „honfitársát” elnyomva érvényesítette saját érdekeit[50]. 1955-ben kezdték meg az építkezéseket a Zambézi-folyó[51] derekánál[52] a Kariba[53]-gáton. A Rodéziához tartozó déli generátorok 1960-tól kezdtek el áramot termelni, miután II. Erzsébet és az anyakirálynő május 16-án hivatalosan is megnyitotta a Kariba vízierőművet. A gát által 1963-ra felduzzasztott Kariba-tó, mintegy 5400 km²-es felületű víztükrével[54] a világ legnagyobb mesterséges tava lett. A gát építése során legalább 57 000 tonga törzsbeli lakost telepítettek ki embertelen módon[55]. A Zambézi-folyó két partjáról kitelepített tongák 40 százaléka Zimbabwében, 60 százaléka Zambiában került letelepítésre. A kettészakított népcsoport érintett tagjai semmilyen kárpótlást nem kaptak és a gát építésének előnyeit sem élvezhették[56].

A Kariba gát építése.

Képek forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/Kariba_Dam, http://rhodesianheritage.blogspot.hu/2010/06/rhodesia-years-between-1923-1973.html

  

A föderáció 1955-ben hivatalba lépő második miniszterelnöke, Roy Welensky (1907-1991) sem kívánta bevonni a feketéket a döntések meghozatalába, így a területen folyó, brit érdekeket szolgáló, ország egyesítő törekvések, mind nagyobb ellenállásba ütköztek.              A Cecil Rhodes által a Zambézi két partja mentén megszerzett területeket ismételten összefogó, egységes brit tartomány, az 1964. év beköszöntével fel is bomlott. A Brit Dél-Afrika Társaság a következő év folyamán szűnt meg. A kérészéletű államszövetség ismét alkotóelemeire bomlott, amelyek közül csak Dél-Rodéziában alakult újjá a fehér kisebbségi[57] kormányzás elnyomó rezsimje, Észak-Rodézia és Nyasaföld államaiban letették a demokratikus berendezkedés alapjait. Az Észak-Rodéziában 1964. január 20-21-én megtartott általános választások a United National Independence Party  (UNIP) győzelmét hozták. Az UNIP elnöke Kenneth Kaunda lett Észak-Rodézia első és egyben utolsó miniszterelnöke, miután az 1964. október 24-ével hatályba lépett ún. Zambia Independence Act értelmében az ország neve Zambia, államformája, pedig prezidenciális köztársaság lett. Zambia első köztársasági elnöke Kenneth Kaunda lett, aki e tisztséget 1991-ig nem engedte ki a kezéből.

Rodézia és Nyasaföld Szövetségének címere.

Kép forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Coat_of_arms_of_the_Central_African_Federation.svg

Dél-Rodéziában az 1954. január 27-én tartott általános választásokon a United Federal Partynak (UFP)[58] a 30 képviselői helyből 26-ot sikerült begyűjtenie. Garfield Todd (1908-2002) lett Dél-Rodézia miniszterelnöke. Garfield Todd, jó politikai érzékkel az elsők között ismerte fel, az afrikai nacionalizmus erősödésével a Közép-afrikai Föderáció[59] kereteit feszítő, az európai imperializmusra leselkedő veszélyeket. Dél-Rodézia példájával, az európai imperializmus számára egy új politikai irányvonal kijelölésében kívánt élen járni, az államszövetség fennmaradása érdekében. Todd 1955-ben elindította ötéves programját, amelynek célja az volt, hogy minden iskoláskorú afrikai gyerek számára biztosítva legyen az oktatáshoz való hozzáférés. Az 1957-es polgárjogi törvény lehetővé tette kevert faji összetételű szakszervezetek alakítását. Toddnak a választójogi korlátozások módosításáról szóló indítványa, számításai szerint, az addigi 6000 helyett immár 10 000 afrikai számára biztosított volna szavazati jogot (a fehér választásra jogosult lakosság kb. 16 százaléka)[60]. Miniszterelnökük választójogi indítványán felháborodva a kormány összes tagja lemondott, mire a kormányfő új minisztereket nevezett ki. Három hónappal később a párt megfosztotta elnöki posztjától a kormányfőt. Garfield Todd miniszterelnöki posztját, 1958. február 17-étől párttársa, Sir Edgar Whitehead vette át. Az 1958. június ötödikei általános választások a United Federal Party (UFP) 17:13 arányú győzelmét hozták a Dominion Partyval szemben. 1959. február 29-én szükségállapotot hirdetett a kormányzat és betiltatta a Dél-Rodéziai Afrikai Nemzeti Kongresszust[61], amelynek 500 tagját őrizetbe vették[62]. 1960. január elsejével a betiltott Afrikai Nemzeti Kongresszus utódjaként alakították meg a National Democratic Partyt (NDP). Rodézai és Nyasaföld Államszövetsége nemcsak a fehér és fekete lakosok közti indulatokat szította a térségben, hanem a „fehér ember és fehér ember közti vitát[63]” is feltüzelte. 1961-ben Sir Edgar Whitehead, miniszterelnök vezetésével alkotmányozó gyűlés ült össze. Az új alkotmány a brit kormányzat Dél-Rodéziával kapcsolatos döntéseivel szemben vétójoggal ruházta fel az új Törvényhozó Gyűlést. Az új törvényhozó testület 50 A-lajstromos és 15 B-lajstromos helyből állt össze. Az A-lista tagjainak magas képzettségi, tulajdoni és vagyoni követelményeknek kellett megfelelniük, így ezek a helyek gyakorlatilag az európaiak, míg az alacsonyabb választhatósági kritériumok mellett betölthető B-listás[64] pozíciók az afrikaiak számára voltak fenntartva. Az új alkotmányt az európaiak 42 004-en szavazták meg 21 846 ellenében[65]. A szegregáció és a fehér európaiak politikai uralma gyakorlatilag töretlen maradt, annak ellenére, hogy a választások előtt Whitehead arra is ígéretet tett, hogy egy afrikai származású politikust is be fog venni kormányába a választásokat követően. Az új alkotmányt és Whitehead politikai szándékait Dél-Rodézia jobboldali politikusai túl liberálisnak és a feketék többségi uralma felé tett első lépésnek tekintették, amelyre válaszul megalapították a Rhodesian Front (RF) elnevezésű pártot. Az 1962. december 14-ei parlamenti választásokon az RF a szavazatok 56 százalékát elnyerve diadalmaskodott, míg az UFP 43 százalékot kapott. Az RF elnöke, Winston Joseph Field lett Dél-Rodézia hetedik miniszterelnöke. Field központi hírszerző szolgálatot hozott létre az országban, Central Intelligence Organisation (CIO) néven, amely a BSAP és az államszövetség többi tagjának rendőrségeitől beérkező információkat elemezte.

Dél-Rodézia három meghatározó miniszterelnöke. Godfrey Huggins 1933. szeptember 12-étől húsz éven keresztül volt kormányfő. 1953 szeptemberében Garfield Todd lett a miniszterelnök, akit 1958 februárjában Edgar Whitehead váltott fel a tisztségben, amelyet 1962. december 17-éig töltött be.

          

Az 1961-es alkotmányhoz való viszony Dél-Rodézia legnagyobb afrikai nacionalista szervezetét is megosztotta. A National Democratic Party az 1962-es választások bojkottálására szólította fel az őslakosokat, erre válaszul a kormány, 1961. december 9-én betiltotta a pártot[66]. Tíz nappal később az NDP alapító Joshua Nkomo (1917-1999) elnökletével megalakult a Zimbabwe African Peoples Union (ZAPU) elnevezésű párt. A ZAPU vezetésében olyan ambiciózus és elhivatott politikusok jutottak szerephez, mint Nbadaningi Sithole (1920-2000), Joseph Wilfred Msika (1923-2009) és Robert Mugabe (1924-). 1962. szeptemberi betiltását követően a ZAPU-nak ismét illegalitásba kellett vonulnia. A betiltást követően ZAPU elnevezéssel csak az országhatárokon kívül működött tovább a párt, míg azon belül új néven Peoples Caretaker Council (PCC) folytatta tovább tevékenységét. 1963. augusztus 8-án a ZAPU emigrált, Nkomo vezetésével elégedetlen tagjai, Zimbabwe African National Union (ZANU) néven új pártot alakítottak[67]. A főként shona nemzetiségűeket tömörítő ZANU elnöke Ndabaningi Sithole, alelnöke Leopold Takawira (1916-1970), titkára Robert Mugabe lett. A két párt véres háborút indított egymás ellen, amelyet Dél-Rodézia kormánya egy darabig tétlenül és elégedetten szemlélt, míg végül 1964 augusztusában mindkét pártot betiltotta az országban. Nkomot és Sitholet elfogták és mindkettejüket tíz év börtönre ítélték. 1965-ben Tanzániában a ZANU emigránsai megalakították a Zimbabwe African National Liberation Armyt (ZANLA), mint a párt félkatonai szervezetét, Herbert Wiltshire Chitepo (1923-1975) vezetése alatt. Szintén 1965-ben Lusakában, a ZAPU disszidensei is megalakították pártjuk katonai szárnyát a Zimbabwe People’s Revolutionary Armyt (ZIPRA). A ZIPRA hamarosan szövetségre lépett az ANC katonai szervezetével, az Umkhonto we Sizwe-vel (Nemzet Lándzsája)[68].

Az kisebbségi fehér kormányzat ellenzékének vezetői.

Herbert Wiltshire Chitepo (ZANLA),  Ndabaningi Sithole (ZANU), Joshua Nkomo (ZAPU).

Rodézia

Rodézia és Nyasaföld Szövetségének felbomlása után, a dél-rodéziai kormányzat és az Egyesült Királyság között zajló tárgyalások a gyarmat függetlenedéséről zátonyra futottak. A megállapodás kudarcának következtében Winston Field április 13-án lemondott miniszterelnökségéről. 1964. április 14-étől az RF másik alapító tagja, Ian Douglas Smith (1919-2007) lett az új kormányfő. 1964. november 5-én referendumot tartottak Dél-Rodézia 1961-es alkotmánya alapján történő függetlenedéséről. 62 százalékos választási részvétel mellett, 58 176 európai szavazott a függetlenségre, míg 6 101 az adott formában elutasította azt[69]. A referendummal a rodéziai európaiak többsége tehát egyértelműen egy szuverén állam felépítése mellett tört lándzsát, amelynek megkonstruálása vált a következő kormány legfőbb feladatává. Az 1965. május hetedikén tartott választások[70] alkalmával az RF szerezte meg az A-lista mind az 50 képviselői helyét[71]. Dél-Rodézia történetében először, Josiah Moses Gondo (        -1972) személyében afrikai származású vezetője lett az ellenzéknek. Július 21-én Cledwyn Hughes, az Egyesült Királyság nemzetközösségi kapcsolataiért felelős minisztere megérkezett Salisburybe, hogy tárgyalásokat kezdjen Dél-Rodézia függetlenedéséről. Október 3-án Ian Smih miniszterelnök, igazságügy minisztere, Desmond Lardner-Burke (1909-1984) kíséretében Londonba repült, egy az országa függetlenségéről kötendő megállapodás reményében. Harold Wilson (1906-1995) munkáspárti kormányának öt pontos tervét[72], amely a megegyezés alapjául szolgált volna, Smith nem volt hajlandó elfogadni ezzel, pedig szertefoszlott a függetlenségről való megállapodás esélye. 1965. november 11-én délután negyed kettőkor a rádióban hangzott el a miniszterelnök egyoldalú függetlenségi nyilatkozata (Unilateral Declaration of Independence - U.D.I.), amellyel kikiáltották Rodézia[73] függetlenségét.

Ian Smith a kabinet jelenlétében írta alá az Egyesült Királyságtól való elszakadást kinyilvánító okmányt.

Kép forrása: http://www.kingsacademy.com/mhodges/03_The-World-since-1900/11_The-Bewildering-60s/11i_The-Emergence-of-a-'Third-World'.htm

Az egyoldalú deklarációt követően, Dél-Rodézia kormányzója, Sir Humphrey Gibbs bejelentette, hogy felfüggeszti Ian Smith kormányát. A Smith kormányzat új alkotmányt állított az 1961-es helyébe, két nap múlva, pedig bejelentették, hogy Rodézia kilép a sterling övezetből. A brit kormány kereskedelmi szankciókat vezetett be a függetlenség egyoldalú kinyilvánítása után, betiltva a rodéziai dohány és cukor importját. A behozatali tilalmat december ötödikére a Rodéziából származó termékek 95 százalékára terjesztett ki London, míg Washington eleinte főként az afrikai országból származó króm, majd a lítium érc és az azbeszt behozatalát korlátozta[74]. Ausztrália és Kanada is hasonló módon szankcionálta külkereskedelmét Rodéziával. December 17-én az Egyesült Királyság olajembargót hirdetett Rodéziával szemben, ahol hamarosan elkezdték adagolni a benzint. Kenya, Uganda és Tanzánia előbb a telekommunikációt szűntette meg Rodéziával, majd minden ott leszálló gépet kitiltott légteréből. 1966. január 28-ától a rodéziai font árfolyamát az aranyhoz rögzítették. Január végére a teljes kereskedelem leállt az Egyesült Királyság és Rodézia között. 1969. június 20-án népszavazást tartottak a kormánypárt alkotmánytervezetéről, amelyet 54 724 szavazattal, 20 766 ellenében hagytak jóvá a választók[75]. A referendum másik kérdésére 14 327 szavazattal szemben leadott 61 130 többségi szavazat szerint, Rodézia új államformája köztársaság lett. 1970. február 17-étől Rodézia áttért a decimális pénzrendszerre és bevezették a rodéziai dollárt és váltópénzét a centet, mint hivatalos fizetőeszközt.

A függetlenség kikiáltásának harmadik évfordulóján húzták fel először hivatalosan Rodézia új nemzeti lobogóját, amely 1979. június elsejéig volt használatban.

A rodéziai bozótháború[76] (1970-79)

A Rodéziából elmenekült nacionalista politikusok és aktivisták megkezdték fegyveres szervezkedésüket országuk felszabadítására a fehérek elnyomó rezsimje alól. A ZANLA gerillatáborai Zambia fővárosa, Lusaka közelében kezdtek el kiépülni, de Tanzánia területéről is toboroztak katonákat felszabadító csapataikba. A hatvanas évek vége a fegyveres kiképzés elsajátításának időszaka volt a csoport vezetői számára. Az első összetűzések, a Zambézin átkelve, Rodézia északi részén végrehajtott diverzáns és szabotázs akciók voltak. 1971 augusztusában Zambia elnöke, Kenneth Kaunda arra utasította a ZAPU és a ZANU vezetőit, hogy rendezzék nézeteltéréseiket, különben el kell hagyniuk az országot. A zambiai kormányzat eltökéltségének demonstrálásaként 129 ellenszegülő ZAPU tagot toloncolt vissza Rodéziába, ahol ezt követően börtön, vagy halálbüntetés várt rájuk. 1971 októberében a két párt szövetségével megalakult a Front for the Liberation of Zimbabwe (FROLIZI) nevű szervezet. A FROLIZI vezetője James Chikerema (ZAPU) lett, akinek további két ZAPU (George Nyandoro és Nathan Shamuyarira) és két ZANU (F. Kashiji és S. G. Parirewa) vezetőségi tag segítette munkáját a fegyveres szervezet élén. Mindkét pártban nagy számban akadtak olyanok is, akik nem csatlakoztak a FROLIZI-hez. A szabadságharcos félkatonai csoportok 1972-től a Mozambikban sikeresen alkalmazott gerilla harcmodor alkalmazására kezdtek el áttérni, a rodéziai hadsereggel történő nyílt összecsapások keresése helyett. 1973 elején két hatfős csapat hatolt be Rodéziába, akiket azonban pár rablás és gyilkosság után elfogtak a rodéziai hatóságok. A kudarcot követően kialakult vita ismét megosztotta a vezetőséget, a FROLIZI ezért nem folytatta tovább akcióit.

1971 októberében az ANC első vezetőjévé Abel Muzorewa (1925-2010) püspököt választották, aki úgy döntött, hogy legális ellenzéket alapít országában. Az 1974 decemberében szabadon engedett ZAPU és ZANU vezetők, Zambia, Tanzánia és Botswana elnökeinek nyomására csatlakoztak Muzorewa Afrikai Nemzeti Tanácsához, ám ez a szövetség kérészéletűnek bizonyult. Robert Mugabe magát kiáltotta ki a ZANU elsőszámú vezetőjének, és a Mozambikban működő FRELIMO[77] nevű félkatonai szervezettel folytatott sikeres tárgyalások eredményeként követőivel áttette székhelyét a portugál gyarmati megszállás alól nemrég felszabadult[78] szomszédos országba. Az 1974. szeptember hetedikén aláírt lusakai egyezmény alapján Mozambikban a hatalmat a portugáloktól a FRELIMO vette át. A független Mozambikban a rodéziai titkosszolgálat (CIO) által pénzelt RENAMO[79] vette fel a harcot a baloldali gerillaszervezetekkel. 1975. március 18-án reggel 8:05-kor Herbert Chitepo, a ZANU háborús tanácsának vezetője életét vesztette, amikor a lusakai házának kertjében álló autójába rejtett bomba felrobbant[80]. A ZANU-ban Chitepo halálát követően szakadás történt. A párt ZANU-Ndonga elnevezésű, Sithole vezette mérsékelt szárnyát főként azon ndebele és ndau etnikumú szavazók támogatták, akik elutasították az erőszakot. A Mugabe vezette ZANU, mint a párt militáns irányzata főleg a shona népesség körében volt népszerű. Miután Mozambik 1975. június 25-ével hivatalosan is független állam lett, Mugabe jelentős katonai előnyök birtokába jutott a más országokban tevékenykedő rodéziai szabadságharcos csoportokkal szemben. Ezidőtájt mintegy 400 bozótharcos tevékenykedett Rodéziában és további 5 500 állt készen a környező országokban arra, hogy csatlakozzon hozzájuk[81]. A hivatásos katonaság, 1970-ben 3 400 főt kitevő állománya, az évtized végére a 15 000 főt közelítette és mintegy 40 000 főnyi tartalékost tartott készültségben.

A kommunista államok nemcsak fegyverrel látták el bőségesen afrikai szabadságharcos elvtársaikat, hanem országaikban ki is képezték azokat. A gerillák legjobbjai Algériában, Kínában, Kubában, a Szovjetunióban, vagy Észak-Koreában hosszú hónapokon keresztül tanulhatták ki a bozótharc fortélyait. A ZAPU gerillái által használt útvonal a Kariba-tó nyugati partjai közelében vezetett Rodézia területére, míg a ZANU csapatok általában a Kariba-gáttól 400 km-rel lejjebb keltek át a Zambézi-folyón[82]. 1976-ban a két párt ismét egyesítette katonai erejét a megalakult Patriotic Front-ban. Muzorewát, Nkomot és Mugabét Londonba hívták tárgyalni, de a feleknek nem sikerült megegyezésre jutniuk. Miután 1977. január hetedikén Luandában Angola, Botswana, Mozambik, Tanzánia és Zambia elnökei támogatásukról biztosították a Patriotic Front vezetőit, Muzorewa végleg eltávolodott tőlük. Muzorewa és Sithole azonban hiába fogadta el Ian Smith ajánlatát arra vonatkozólag, hogy helyet kapnak kormányában, ha segítenek a Patriotic Frontot kibékíteni a kormányzattal, mert a nép addigra már elfordult tőlük. Ian Smith afrikai szövetségesei diszkreditálódását érzékelve, titokban személyes találkozót szervezett Joshua Nkomoval 1978 augusztusára Zambiában[83]. A titkos tárgyalásoknak a ZAPU fegyveresek addigi legkegyetlenebb támadása vetett véget. 1978. szeptember harmadikán, az Air Rhodesia 825-ös járatát a karibai reptérről történő felszállását követően, Strela 2-es szovjet gyártmányú vállról indítható föld-levegő rakétával lőtték le a ZIPRA gerillái[84]. A becsapódás következtében 38-an lelték halálukat a Vickers Viscount 782D típusú repülőgép roncsai között, míg további tíz túlélővel a helyszínre érkező gerillák végeztek. A merényletet nyolcan úszták meg élve. 1979. február 12-én az Air Rhodesia Karibából Salisburybe tartó 827-es járata hasonló támadásban semmisült meg a fedélzetén tartózkodó 59 fővel együtt[85]. Az egyesült gerillahaderő létszámának növekedésével az ország határain belül, mind több rodézai lakos vált a katonák és a felkelők közti összecsapások ártatlan áldozatává[86].

1979-re a Rodézia területén tevékenykedő gerillák száma meghaladta a 12 500 főt, további 22 000 ZIPRA és 16 000 ZANLA fegyveres pedig az ország határain kívül állt készültségben. A rodéziai hadsereg ekkora létszámú gerillahaddal már nem vehette fel sikerrel a harcot, így kapitulációra kényszerült. 1979. február 28-án Ian Smith feloszlatta, a fehér kisebbség uralmát 88 éven keresztül szolgáló rodéziai parlamentet. A fehér kisebbségi kormányzat azonban nem vonult végleg a háttérbe, hanem továbbra is igyekezett a színfalak mögül irányítani. 1979. március harmadikán Muzorewa, Sithole és Smith vezetésével belső megállapodás született, annak érdekében, hogy a többségi elven működő demokratikus államberendezkedésbe való átmenet idejére biztosítva legyen az európai származású zimbabweiek biztonsága. Az átmeneti kormányt vezető Végrehajtó Tanács tagjai Ian Smith, Abel Muzorewa, Nbadaningi Sithole és Jeremiah Chirau (1924-1985)[87] lettek. Alkotmányozó Tanács kezdte meg az új alkotmány kidolgozását. 1979. április 17-e és 21-e között, általános választásokat tartottak Rodéziában. A voksolással összesen száz képviselői mandátum került kiosztásra. 72 képviselői hely az ún. közös listáról került betöltésre, amelyre minden felnőtt rodéziai lakosra kiterjedő általános választójog alapján lehetett szavazni. Húsz képviselői helyet továbbra is a fehéreknek fenntartott listáról töltöttek be, lényegében a korábbi választási szisztéma alapján.. A 92 megválasztott képviselő a Rhodesian Front listájáról további nyolc tagot delegált a száztagú törvényhozásba. A választásokon a közös listán megszerezhető képviselői mandátumok közül 51-et a United African National Congress, 12-t a ZANU, 9-et pedig a United People’s National Federation Party szerzett meg.[88]  A Rhodesian Front megkapta a számára fenntartott mind a 28 helyet. 1979. június elsejétől Abel Muzorewa lett a megalakult Zimbabwe-Rodézia Köztársaság kormányának miniszterelnöke. Nkomo és Mugabe a fehérek bábjának tartotta a Muzorewa-kormányt és tovább folytatta a harcot. Zimbabwe-Rodéziát egyetlen állam sem ismerte el hivatalosan. Az augusztus első hetében, Lusakában befejezett megbeszéléseket követően, a brit kormány magas rangú képviselői tárgyalásra hívták a londoni Lancester házba Muzorewát és a Patriotic Front vezetőit, hogy megbeszéléseket folytassanak a független Zimbabwét magalapozó alkotmányról és a békés átmenetről egy demokratikus jogállamba, amelynek első állomása a britek által felügyelt szabad választások lennének. A londoni Lancester házban, szeptember 10-e és december 15-e között zajlottak, a brit kormány képviselői, a Patriotic Front vezetői, a ZAPU és a ZANU küldöttei, valamint Zimbabwe-Rodézia kormányának reprezentánsai közti tárgyalások. 1979. december 11-én Christopher Soames (1920-1987) kormányzó megérkezett Zimbabwébe, hogy felügyelje a fegyverletételt és a leszerelést, illetve a választási előkészületeket. A brit parlament elfogadta a Zimbabwe törvényt, amelyben az ország új alkotmányának hatályba lépésével lemondott az ország gyarmati státuszáról. 1979. december 21-én aláírták a Lancaster Ház Megállapodást, amely jogilag érvénytelenítette az U.D.I.-t (ezáltal a választásokig átmenetileg helyreállítva Dél-Rodézia gyarmati státuszát) és véget vetett az évtizedes háborúnak. A második Chimurenga legalább 30 000 halottat, 10 000 megnyomorítottat és 80 000 hajléktalant hagyott maga után[89]. Nagyjából 250 000 menekült várta botswanai, mozambiki és zambiai menekülttáborokban, hogy visszatérhessen hazájába.

A Lancaster Ház Megállapodás aláírása.

Kép forrása: http://www.thetimes.co.uk/tto/opinion/obituaries/article2665401.ece

Zimbabwe első két évtizede

Az 1980 februárjában tartott általános választások alkalmával a dél-rodéziai választópolgárok zárt pártlistákra adhatták le szavazataikat. A százfős zimbabwei parlament nyolcvan képviselőjét közös listán választották meg, míg húsz képviselői helyet a fehérek számára fenntartott listáról lehetett betölteni. A szavazáson a választókorú népesség 84,1 százaléka, 2 702 275 ember járult az urnákhoz[90]. A világon a legmagasabb arányú választási részvétel jelezte, mekkora igény volt a zimbabweiekben arra, hogy végre élhessenek demokratikus jogaikkal. A ZANU-PF 57 helyet, a Rhodesian Front és a Patriotic Front[91] 20-20, a United African National Council (UANC) pedig további 3 helyet szerzett a törvényhozásban[92]. A választásokat követően a ZANU-PF elnöke Robert Mugabe lett Zimbabwe első kormányának miniszterelnöke. Zimbabwe első köztársasági elnöke, Canaan Sodindo Banana (1926-2003) 1980. április 18-ától 1987. december 31-éig tölthette be tisztségét. Mugabe első kormányának belügyminisztere Joshua Nkomo lett. A két vetélytárs közötti ellentéteket nem lehetett sokáig a felszín alatt tartani. A radikális ZAPU szimpatizánsok nem akartak beletörődni abba, hogy Nkomo másodhegedűs legyen Mugabe mögött. 1980 novemberében Bulawayoban, Enos Nkala pénzügyminiszter megfenyegette a ZAPU szimpatizánsokat, amennyiben nem hagynak fel uszító tevékenységükkel a ZANU támadást fog intézni ellenük. A kormányzati részről érkező fenyegetést követően Bulawayo Entumbane negyedében[93] összecsapásokra került sor a ZIPRA és a ZANLA fegyveresei között. Az 1981 februárjában kitört újabb összecsapásoknak már több mint 300 halálos áldozata volt[94]. Zimbabwe polgárháborús helyzetbe sodródott és megkezdődött az ellenzék üldöztetése. 1982 februárjában egy titkos fegyverraktár „felfedezését” követően őrizetbe vették a ZIPRA hat magas rangú parancsnokát, a kormány négy ZAPU párti miniszterét[95] pedig kizárták a kabinetből. Mugabe puccskísérlet előkészítésével vádolta meg a ZAPU vezetőit. Annak ellenére, hogy a bíróság a ZIPRA vezetőit felmentette a hazaárulás vádja alól, az érintetteket ismét őrizetbe vették és évekig fogva tartották[96]. A demokratikus ellenzék kordában tartásának egyik legfőbb hatalmi eszközévé, a fehér kisebbségi kormányzás idején alakult, Joint Operations Command szervezet vált, amelyet Mugabe a függetlenedés után következetesen megőrzött. Az állambiztonságért a legmagasabb szinten felelős szerv a második Chimurenga idején szervezte a felkelők elleni küzdelmet. Kontinuitás figyelhető meg a Central Intelligence Organisation szervezet működésében is a fehér kisebbségi kormányzásból a többségi elvű kormányzásba való átmenet idején. A korábban Ken Flower irányítása alatt álló titkosrendőrség vezetését Danny Stannard vette át. 1980-ban a CIO több Mugabe ellen tervezett merényletet is meghiúsított.

Robert Mugabe miniszterelnök és Canaan Banana köztársasági elnök.

Kép forrása: http://100greatestzimbabweans.blogspot.hu/2009/11/rev-canaan-banana-100-greatest.html

A Robert Mugabe és Kim Il Sun észak-koreai vezető 1980. októberi megállapodása értelmében, 1981 augusztusában koreai kiképzők érkeztek Zimbabwébe, hogy megkezdjék egy 3500 fős, volt ZANLA fegyveresekből kiállított dandár kiképzését. Az ötödik dandár elnevezésű különleges egység kiképzése 1982 szeptemberére fejeződött be. Az alakulatot nem integrálták a zimbabwei hadsereg kötelékébe, hanem közvetlenül a miniszterelnöki hivatal irányítása alá tartozott. Fegyvereik és felszereléseik nem voltak kompatibilisek a nemzeti hadseregben használtakkal. Egyenruhájuk, jelzéseik és jellegzetes vörös svájci sapkájuk különböztette meg őket a katonaság többi egységétől. Az ötödik brigád 1983 januárjának végén Perence Shiri (1955-       ) ezredes irányítása alatt érkezett meg Észak-Matabeleföldre, ahol azonnal hozzáláttak az öldöklésekhez, a kínzásokhoz és a gyújtogatásokhoz. Az ötödik brigádot egy évvel később Dél-Matabeleföldre vezényelték tovább, ahol érkezésüket követően két hónapig tartó élelmiszer embargót vezettek be. Dél-Matabeleföld területén a CIO az ötödik brigáddal szorosan együttműködve igyekezett még kegyetlenebbé tenni a lakosság elleni támadásokat[97].  A Matabeleföldön elkövetett gyilkosságokban, kínzásokban és egyéb bűncselekményekben az ötödik brigád mellett a CIO és a ZANU-PF ifjúsági szervezete is szerepet vállalt. Az Ifjú ZANU-PF aktivistái 1984 végén a következő évi választásokra készülve üldözték el és gyilkolták Matabeleland, Midlands és Harare lakosait. 1983. március kilencedikén Nkomo Botswanába menekült, miután Mugabe katonái rátámadtak a ZAPU elnökére bulawayoi házában és megölték a sofőrjét.

Ian Smith az USA-ban tett látogatása során bírálta a zimbabwei vezetést, amely ezért 1982 decemberében bevonta az útlevelét. Miután 1983 áprilisában sikerült brit útlevélhez jutnia végre elutazhatott dél-afrikai gyógykezelésére. Smith szerette volna a Republican Frontot kizárólag fehérek számára fenntartott pártként megtartani, de az RF elnökének hanyatló népszerűsége kikezdte a párt szavazóbázisát és parlamenti frakcióját is. Egy évvel a választások előtt, a kizárólag fehér választókat tömörítő Republican Front, a Conservative Alliance of Zimbabwe (CAZ) elnevezést vette fel és immár a Mugabe kormányzat politikáját ellenző feketék szavazataira is építeni kívánt. A tapasztalt fehér politikusok, Mugabe ellenzékeként, a demokratikus jogállam védelmére keltek és olyan érzékenységet mutattak a polgári jogok és a tulajdonjog védelme iránt, amire a fehér kisebbségi kormányzás idején még képtelenek voltak. A fehér listáról bekerült politikusok egy része azonban nem tudta elfogadni, hogy a többségi demokratikus választási rendszer ellenzéki szerepre kárhoztatta őket, és személyes ambícióik által vezérelve készek voltak elárulni választóikat és hazájukat.

1985. június 27-én (fehér-listán) és júliusának első két napján (közös listán) tartották Zimbabwe második parlamenti választását. A ZANU-PF 64 képviselői helyet gyűjtött be, és ezúttal a ZANU-Ndonga egy képviselőjének is sikerült bejutnia a parlamentbe[98]. Goodson Guhu Mushakaanhu Sitholenak 836 szavazattal sikerült maga mögé utasítania a ZANU-PF jelöltjét és ezzel képviselői mandátumot szereznie, a többségében ndau-k által lakott Chipinge városában. Míg Sithole nevére 16 461 szavazatot adtak le, a ZANU-Ndonga további 34 jelöltjének összesen, mindössze 19 029 voksot sikerült begyűjtenie[99]. A sok vérontással, kínzással, üldöztetéssel és éheztetéssel sem sikerül megtörni azonban Matabeleföld ndebele lakosait, akik mind a 15 választókerületből a ZAPU képviselőjelöltjeit delegálták a Törvényhozó Gyűlésbe. A fehér listáról megszerezhető húsz képviselői helyből tizenötöt a CAZ jelöltjeinek sikerült elhódítaniuk, a további öt helyből négyet, a párt 1982-es Independent Zimbabwe Group (IZG) elnevezésű leágazásának jelöltjei, egyet pedig egy független jelölt foglalhatták el. 1986 áprilisában, a köztársasági elnöki poszt egyetlen jelöltjeként választották Canaan Bananat ismét Zimbabwe államfőjének. 1986 júniusában[100] Charles Duke, bányászati miniszterhelyettes nyitotta meg a ZANU-PF-be átlépő fehér képviselők sorát, akinek példáját hamarosan Jock Kay, föld- és agrárügyi, vidéki újratelepítésért felelős miniszterhelyettes követte[101]. 1986 júliusában három független fehér képviselő lépett be a ZANU-PF-be, majd augusztusban további két CAZ-párti képviselő tett ugyanígy[102]. Olyan fehéreket tömörítő, befolyásos érdekképviseleti civil szervezetek is nyíltan támogatták Mugabe politikáját, mint a Confederation of Zimbabwe Industry vagy a Commercial Farmers Union. 1987. április másodikától egy éves időtartamra felfüggesztették Ian Smith képviselői mandátumát, a Mugabe kormányt bíráló, Dél-Afrikában tett nyilatkozatai miatt. Smith májusban lemondott a CAZ elnöki tisztségéről. 1987 júniusában betiltották a ZAPU gyűléseit és összejöveteleit. Enos Nkala belügyminiszter utasítására szeptemberben rajtaütöttek a ZAPU irodáin és bezárták azokat, a párt tisztviselőit pedig őrizetbe vették. 1987. augusztus 21-én a kormány beterjesztette alkotmánymódosítási törvénytervezetét a fehéreknek fenntartott választási lista eltörléséről. A szenátus szeptemberben elfogadta az alkotmánykiegészítést, amelynek értelmében eltörölték a fehérek számára fenntartott húsz képviselői helyet a Törvényhozó Gyűlésben, illetve tízet a Szenátusban. A Lancaster Ház Megállapodás értelmében a fehérek számára fenntartott helyeknek a többségi demokráciába való átmenet idejére kellett biztosítania a fehérek érdekeinek érvényesülését. A következő hónapban a parlament 80 tagja a ZANU-PF frakció által jelölt húsz (köztük tizenegy fehér) honatya megválasztásával töltötte fel a fehér listáról bejutott képviselők helyeit. Az új összetételű Gyűlés ezt követően megválasztotta a leköszönő tíz szenátor utódját, akik közé négy fehéret is beválasztottak. Az 1987 októberében elfogadott hetedik alkotmánymódosítás értelmében az addigi ceremoniális köztársasági elnöki tisztséget, az állam- és kormányfői, valamint a katonai főparancsnoki hatalmat birtokló köztársasági elnöki tisztséggel váltották fel. Zimbabwe új köztársasági elnökét első alkalommal a Törvényhozó Gyűlés választotta meg. 1987 decemberében Banana bejelentette visszavonulását, Robert Mugabe pedig egyedüli jelöltként indult az elnöki posztért. 1987. december 22-én a ZANU-PF és a ZAPU egyesülési egyezményt kötött egymással. 1987. december 31-étől Robert Mugabe lett Zimbabwe új köztársasági elnöke, a miniszterelnöki pozíciót pedig megszűntették. Zimbabwét négy hónap alatt, a fehér kisebbségi elnyomó rendszer utolsó közjogi maradványát képező, szegregált választási listák megszűntetésétől kiindulva, az erős köztársasági elnöki intézmény bevezetésén át, a megmaradt egyetlen ellenzéki párt bekebelezésével bezárólag, a plurális többségi demokrácia útjáról, az egypárti diktatúra rögös ösvényére kormányozták át. A ZAPU-nak a ZANU-PF-be való integrálásával az ellenzék megfélemlítését szolgáló népirtás is okafogyottá vált Matabeleföldön. Robert Mugabe amnesztiát hirdetett a „disszidenseknek”, akiket Joshua Nkomo fegyverletételre szólított fel. A Gukurahundi mészárlások (1982-1987) során a keresztény egyház pontos kimutatása szerint, bizonyíthatóan legalább háromezer embert öltek meg a katonák[103], de az áldozatok valós száma a számítások alapján húsz ezerre tehető.

Robert Mugabe és Joshua Nkomo a ZANU és a ZAPU egyesülési szerződésének aláírásakor.

Kép forrása: http://return2source.wordpress.com/2011/04/22/new-democracy-zanu-pf-zimbabwes-revolutionary-path/

A korrupció elhatalmasodása és az elnök törekvése az egypártrendszer de jure bevezetésére[104], volt az a két legfontosabb tényező, ami végleg Mugabe ellen fordította korábbi munka- és emberi erőforrásügyi miniszterét, Edgar Zivanai Tekerét (1937-2011). Tekere 1989. április 30-án Zimbabwe Unity Movement (ZUM) néven megalakította ellenzéki pártját[105], ezt követően pedig szövetséget kötött a CAZ-zal. Tekere egyedüliként szállt harcba az elnöki posztért Mugabéval szemben az 1990. március 23-ai választások alkalmával. A választásokat megelőzően a ZANU-PF politikusai által, a ZUM szimpatizánsok és jelöltjeik ellen gerjesztett erőszakhullámban öt ZUM képviselőjelölt életét is kioltották. A ZANU-PF képviselők és szavazóik, valamint a CIO által elkövetett bántalmazásokat és gyilkosságokat a rendőrség tétlenül szemlélte. A ZANU-PF bűntetteivel kapcsolatos feljelentésekben nem indult eljárás. Azon kirívó esetek, amelyekben a bíróság mégis egy ZANU-PF politikus terhére mondta ki ítéletét, elnöki kegyelemmel zárultak. Az 53,9 százalékos választási részvétel mellett leadott 2 587 204 szavazat, mindössze 16,95 százalékát kapta Tekere[106]. Az elnökválasztással egy időben parlamenti választásokat is tartottak.  A Törvényhozó Gyűlés 150 fős képviselőtestületéből 120 főt választottak meg közvetlenül az állampolgárok, további tizenkét képviselőt, és a nyolc tartományi kormányzót a köztársasági elnök jelölte, tíz hely pedig a törzsek főnökeinek volt fenntartva[107]. Az 1990-ben megválasztott parlament összeülését követően életbe lépett a Szenátus megszűntetéséről szóló, 1989 végén elfogadott alkotmánykiegészítés. Miután az alsóházi képviselők többé már nem választották meg a parlament felsőházát alkotó negyven szenátort, a zimbabwei törvényhozás egykamarássá vált. Annak ellenére, hogy a választók a Törvényhozó Gyűlés tagjaira leadott 2 237 845 szavazat 17,59 százalékát a ZUM jelöltjeire adták le, mindössze két indulójuknak sikerült mandátumhoz jutnia, az összes többi mandátumot egy kivételével (ZANU-Ndonga), a ZANU-PF képviselői szerezték meg. 1990 októberében, 25 év után, felfüggesztették a szükségállapotot Zimbabwében. 1992-ben elfogadták a pártok finanszírozásáról szóló törvényt, amely alapján csak azon pártok részesülhettek az állami pártfinanszírozási keretből, amelyeknek legalább a szavazatok 15 százalékát sikerült begyűjteniük.

A ZUM és a United Parties[108] szövetsége az 1995-ös parlamenti választások hivatalos jelöltállítási határideje előtt egy nappal jelentette be, hogy nem indul a voksoláson, mert igazságtalannak tartja; a választási szabályozás és a pártfinanszírozás törvényi kereteit, túlzott mértékűnek az elnöki hatalmat, és aránytalannak a médiához való hozzáférést.  Az egyszerű többségi választási rendszer valóban erősen torzított, a vesztes jelöltekre leadott szavazatok elvesztek. A legnagyobb támogatottságot élvező ellenzéki tömörülés kedvét, a jogi környezeten túl, a frissen szárba szökkent és a választásokon önállóan induló kisebb pártok is elvették a megmérettetéstől. A legerősebb ellenzéki pártszövetség választási bojkottjának következtében a ZANU-PF győzelme már a választások előtt biztosítottá vált, miután a választói szavazatok útján kiosztható 120 képviselői mandátumért 55 körzetben csak a ZANU-PF jelöltje szállt síkra, további 30 helyet pedig elnöki jelölés biztosított a párt számára a 150 fős parlamentben[109]. Az 1995. április 8-9-ei parlamenti választásokon a ZANU-PF és a ZANU-Ndonga is jobban szerepelt, mint öt évvel korábban. A ZANU-PF, a leadott 1 405 018 érvényes szavazat 81,38 százalékának megszerzésével 148 helyet biztosított magának a 150 fős parlamentben[110]. A chipingei ndauk ezúttal a városban induló mindkét ZANU-Ndonga jelöltet, a politikába az 1995-ös képviselőjelöltségével visszatérő Ndabaningi Sitholet és Fred Sitholet is, képviselői mandátummal ruházták fel. Az új pártok közül az 1993 márciusában, a volt törzsfőnök Justice Enoch Dumbutshena vezetésével megalakult Forum Party of Zimbabwe (FPZ) szerepelt a legjobban. Az FPZ tizenegy jelöltjére összesen 84 219 érvényes szavazatot (6%) adtak le, de mivel egyik indulójuk sem tudta megnyerni választókerületét, nem jutottak parlamenti mandátumhoz. Négy hónappal a választásokat követően a Legfelsőbb Bíróság helyt adva, a Harare South választási körzetben induló Margaret Dongo (1960 -       ) független képviselő[111] keresetének, megsemmisítette a körzet választási eredményét, miután bizonyítottnak látták, hogy a választói névjegyzékben regisztrált nevek 41 százaléka valótlan volt[112].  Az 1995. november 25-én a Harare déli körzetében megismételt képviselőválasztást Margaret Dongo nyerte. Az ex-forradalmár ZANU-PF honanya, Zimbabwe első független képviselőjeként foglalhatta el helyét a parlamentben, két ellenzéki képviselőtársa mellett. Az 1994-ben Londonban tiszteletbeli lovagi címmel kitüntetett Robert Mugabe[113], az 1996. március 16-án és 17-én tartott elnökválasztáson, az érvényes voksok 92,76 százalékát kitevő 1 404 501 szavazatot begyűjtve elsöprő győzelmet aratott két régi ellenfele, Abel Muzorewa és Ndabaningi Sithole felett[114]. Az ellenzék elnökjelöltjei nem tudtak tömegeket mozgósítani az államfő leváltására. A szavazáson a választásra jogosultak 32,3 százalékos részvétele mutatta, hogy az ellenzék régi arcaitól végleg elfordultak az emberek.

1982-ben húsz százalékkal értékelték le a hazai fizetőeszközt. A hatalmas szárazság következtében 1983-ra az ország GDP-je -4,2 százalékra esett vissza, ezért a kormány készenléti megállapodást kötött az IMF-fel. Zimbabwe gazdasága  a következő évtől ismét növekedési pályára állt és 1985-ben már 9,3 százalékos bővülést mutatott[115]. A 90-es években Zimbabwe gazdasági mutatói egyre hektikusabbá váltak, és egyre jobban elmaradtak a 80-as évek alatt produkált, 11,5 százalékos fejenkénti GDP növekedéstől, vagy az előző évtizedben a köz- és szolgáltató szférában történő foglalkoztatás növelésére fordított összegektől. Az IMF és a Világbank előírásainak megfelelően a kormányzat 1991-ben indította gazdasági szerkezetátalakítását szolgáló ötéves programját (Economic Structural Adjustment Program - ESAP). Az IMF 1995 szeptemberében a Továbbfejlesztett Szerkezetátalakítási Hitelkeretéből (Enhanced Structural Adjustment Facility - ESAF) történő átutalások felfüggesztésével az utolsó pillanatban hátrált ki az elhibázott ESAP mögül[116]. Az ESAP kudarcát követően, a zimbabwei gazdaság és társadalom átalakítását célul kitűző újabb programot (Zimbabwe Programme for Economic and Social Transformation - ZIMPREST) a tervezetthez képest két év késéssel, 1998 áprilisában még elindították ugyan, de már nem vitték végig. A gazdaságélénkítésben tanúsított kormányzati impotenciával fordított arányban növekedett a civilek részéről mutatott potenciál. 1997-ben a kormány végül engedve a követeléseknek, beleegyezett a Nemzetgazdasági Konzultatív Fórum (National Economic Consultative Forum) megalapításába. Az 1997 végén a zimbabwei dollár elkerítésével megindult pénzügyi és gazdasági összeomlás a társadalmat is maga alá temette. 1997. november 14-én, a zimbabwei dollár négy óra alatt 74 százalékot veszített az értékéből[117]. A jegybanki intézkedések ellenére a zimbabwei valuta dollárhoz viszonyított értéke 0, 09-ről 0,025-re csökkent. 1998 januárjában éhséglázadások törtek ki a kenyér, a kukorica és egyéb alapvető élelmiszerek árának növekedése miatt.

Zimbabwe 1980-as alkotmánya egy kompromisszumos jogi produktum volt, ami egy háborús helyzet lezárását követően keletkezett. Miután az alkotmány nem tudta meggátolni a pártrendszer homogenizálását és az autokratikus kormányzást, a civil társadalmi szervezetek egyre hangosabban kezdték el követelni annak megreformálását. Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés (National Constitutional Assembly - NCA) jött létre a demokratikus jogállami kereteket hatásosabban óvó alkotmányreform kidolgozására. Az NCA elnöke, a Zimbabwei Szakszervezetek Kongresszusának (Zimbabwe Congress of Trade Unions - ZCTU) főtitkára Morgan Tsvangirai (1952-       ) lett. A kormány miután nem akart együttműködni az NCA-vel, az alkotmány demokratikus átalakításának társadalmi igényét, a saját bizottsága által kidolgozott alkotmánytervezet népszavazásra bocsátásával kívánta kielégíteni. 1998 februárjában a parlament lépéseket tett a 18 éves alkotmány felülvizsgálatának előkészítésére. Az 1999. február 26-án kezdődő kétnapos kongresszuson 700 civil összefogásával megalakult a National Working People’s Convention (NWPC) elnevezésű csoport. 1999 szeptemberében, a hararei Rufaro Stadionban az NPWC, a lakosság egyre kilátástalanabb helyzetének javítására Movement For Democratic Change (MDC) néven politikai mozgalmat alapított, amelynek vezetőjévé Morgan Tsvangirait választották[118].

Morgan Tsvangirai.

Kép forrása: http://www.guardian.co.uk/world/2009/apr/19/morgan-tsvangirai-zimbabwe-susan

A 21. század hajnalának gyötrelmei

A különféle nemzetközi, nem kormányzati, humanitárius és egyéb segélyező szervezetek tevékenységére Zimbabwe lakossága a 21. század első évtizedében egyre inkább rá lett utalva. A lakosság nagy tömegeinek évtizedek óta tartó sanyarú helyzete, a természeti katasztrófák, az infrastrukturális fejlesztések elmaradása és Mugabe hatalommániája az országot modernkori történetének addigi legsúlyosabb és leghosszabb válságába taszították.

Az MDC megjelenésével a társadalom a korábbiaknál szélesebb körben politizálódott, egyre nagyobb nyomás alá helyezve ezzel a kormányt. 2000. február 12-én és 13-án népszavazást tartottak a kormány által készített alkotmánymódosítás elfogadásáról. Az MDC az alkotmánytervezet leszavazása mellett kampányolt, mivel annak álláspontjuk szerint valódi korlátozásokat kellett volna tartalmaznia az államfői jogkörrel kapcsolatban. A népszavazáson az 1 275 964 érvényes szavazatot leadó állampolgár 54,68 százaléka utasította el a kormány által kidolgozott tervet az alkotmány átalakítására[119]. Az MDC számára az alkotmánymódosítás leszavazása hatalmas siker és egyben nagy reményekkel kecsegtető előkészület volt a közelgő parlamenti választásokra. A referendum bukásával, a mindössze néhány hónapja alakult ellenzéki párt erejét megtapasztaló ZANU-PF, a Háborús Veteránok Szövetségének vezetésével kezdett erőszakos ellenkampányba az MDC ellen[120]. A 2000. június 24-25-én tartott parlamenti választásokra az MDC, a húsz éve hatalmon lévő kormánypárt, addigi legerősebb kihívójává lépett elő. A választásokon a regisztrált szavazók 49,39 százaléka, szám szerint 2 493 925 fő adott le érvényes szavazatot[121]. A magas részvételi arány az MDC által sikeresen mozgósított városi szavazóknak volt köszönhető. Az MDC 1 171 051 szavazata csak 41 251-gyel volt kevesebb annál, amit a ZANU-PF kapott. Az MDC képviselőjelöltjei a fővároshoz tartozó mind a 19 választókörzetben elsöprő győzelmet arattak a kormánypárti jelöltek felett. Bulawayo nyolc választókerületének mindegyikében legalább tízezerrel többen szavaztak az MDC-re, mint a ZANU-PF-re. Matabeleföld két tartományának tizenöt választókörzete közül tizenhárom az MDC képviselőjelöltjét delegálta a Törvényhozó Gyűlésbe. Joshua Nkomonak a választások előtt egy évvel bekövetkezett halálával megszűnt az egyesülési egyezmény előtti ZAPU szavazók kormánypárti elkötelezettsége, és többségükben az MDC iránt alakult ki kötődés[122]. Az MDC a 2000-es parlamenti választásokon való kitűnő szereplésének eredményeként összesen 57 képviselői mandátummal rendelkezett, a parlamentben választás útján betölthető 120-ból. 2000. december 12-én a ZANU-Ndonga elnöke és egyetlen képviselője, Ndabaningi Sithole, Philadelphiában töltött gyógykezelése során elhunyt.

1988 óta valódi tétje az elnökválasztásoknak volt Zimbabwében. A 2002. március 9 és 11-e között megtartott államfői választáson Tsvangirai volt Mugabe valódi kihívója, annak ellenére, hogy másik három elnökjelölt is próbálta ugyanezt elhitetni magáról. A voksoláson az 5 647 812 választásra jogosult állampolgár 55,4 százaléka járult az urnákhoz[123]. A 2 998 758 érvényes szavazat 56,2 százalékát Robert Mugabe kapta, és ezzel megőrizte köztársasági elnöki hivatalát. A 2000-es és a 2005-ös választások között tizenhét alkalommal kellett időközi választást tartani, amelyek során mindössze három alkalommal sikerült az MDC jelöltjeinek megtartaniuk pártjuk számára az adott választókerületet, miközben a ZANU-PF jelöltjeinek hat körzetet sikerült elhódítaniuk az ellenzéktől[124]. Az időközi választások tehát összesen hat képviselői hellyel apasztották az ellenzék frakciójának táborát. Az MDC történelmi jelentőségű 2000-es választási szereplése sikerrel arikulálta, a Mugabe diktatúrából kivezető békés átmenet, a szociális és gazdasági fordulat iránti társadalmi igényeket. Az MDC megfosztotta kétharmados parlamenti többségétől és ezzel az alkotmánymódosítás lehetőségétől a kormányt. Történelmi jelentőségű, valódi változást politikai téren, az elnöki jogkör csorbításával, a miniszterelnöki poszt helyreállításával, majd pedig kormányra kerülve érhetett el az ellenzék, erre azonban még várniuk kellett.

2005 márciusának utolsó napján ismét képviselőházi választásokat tartottak Zimbabwében. A ZANU-PF képviselőjelöltjeire ezúttal a 2 634 645 érvényes szavazat 59,59 százalékát adták, húsz százalékkal többet annál, mint amit az MDC jelöltjei kaptak. A választás az ellenzék számára tehát súlyos vereséggel zárult. 2005-ben már 608 809 fővel többen kerültek be a választási névjegyzékbe a korábbi parlamenti választásokon regisztrált szavazókhoz képest. A ZANU-PF párti jelölteknek az előző választásokhoz képest 357 565-tel több, míg az MDC párti politikusoknak 129 759-cel kevesebb szavazót sikerült az urnák elé csábítania. Az eredmény alapján az MDC 41 képviselőt delegálhatott a parlamentbe. A másik ellenzéki párt, a ZANU-Ndonga veresége következtében, húsz év óta először egyetlen képviselőjét sem tudta bejuttatni a parlamentbe. A ZANU-PF-ből 2005 februárjában kizárt Jonathan Nathaniel Moyo (1957-       ) volt információs miniszteren kívül, aki függetlenként nyert képviselői mandátumot a választáson, a többi képviselői helyet a ZANU-PF politikusai tölthették be. A választásokat követően a kormányzat úgy döntött, hogy ismételten kétkamarássá alakítja a törvényhozást a Szenátus visszaállításával. A szenátusi választáson való részvétel megosztotta az MDC-t. A párt elnöke, Tsvangirai ellenezte a felsőházi választáson való részvételt, mivel elutasított minden olyan lépést, ami lehetőséget teremt Mugabe számára hatalma további bővítéséhez. Az MDC 2005. október 12-én tartott nemzeti kongresszusán a párt vezetése nem tudott megállapodni a kérdésben, ezért titkos szavazást tartottak róla, amelyen 31-33 arányban a szenátusi választásokon való részvétel mellett döntöttek[125]. Tsvangiari nem volt hajlandó elfogadni a szavazás eredményét és kijelentette, hogy a párt bojkottálja a szenátusi választásokat, még ha ez az MDC kettészakadását jelenti is. A kongresszust követően az MDC Tsvangirai álláspontját elfogadó tagjai és szavazói távolmaradtak a 2005. november 26-ai szenátusi választásoktól, 123 638 szavazó azonban az MDC jelöltje mellett voksolt hét MDC párti szenátort juttatva be ezzel az ötvenfős testület tagjai közé[126]. 2006. február 25-én és 26-án Bulawayoban tartották meg az MDC második kongresszusát, amelyen Arthur Guseni Oliver Mutambara (1966-       ) elnökké választásával megalakult a második MDC (MDC-M) párt.

Arthur Mutambara.

Kép forrása: http://bulawayo24.com/index-id-news-sc-national-byo-9201-article-is+prof+mutambara+right%3A+high+court+asked.html

Földreform

A földek újraelosztása 1980-ban vette kezdetét Zimbabwében. A Lancaster ház egyezmény értelmében a kormány nem sajátíthatott ki földeket a birtokviszonyok rendezésére, így csak olyan földeket vásárolhatott meg, amelyeket annak tulajdonosa áruba bocsátott. Az 1985-ös földszerzési törvény (Land Aquisation Act) ugyan elővásárlási jogot biztosított az államnak, annak szűkös anyagi forrásai miatt viszont ezzel a törvénymódosítással sem sikerült gyökeresen átalakítani az ország birtokviszonyait. 1990-ig összesen 71 ezer családot sikerült újra letelepíteni (a tervezett 162 ezer helyett), az erre a célra megszerzett, mintegy 3 200 000 hektárnyi területen[127]. Az 1992-es földszerzési törvénnyel a kormányzat szerette volna felgyorsítani a birtokviszonyok rendezését. A törvény engedélyezte, hogy a kormány földosztás céljából, méltányos kárpótlási összeg fejében földet vásároljon. A hatóságok által megállapított felvásárlási árat méltánytalannak tartó földbirtokosok jogorvoslattal fordulhattak a bírósághoz. A földreform a kilencvenes évek alatt már egymillió hektárnál is kisebb területre és azon kevesebb, mint húszezer ember letelepítésére terjedt ki. Az 1998 júniusában meghirdetett Földreform és Újratelepítési Program második fázisa (Land Reform and Resettlement Programme Phase II - LRRP II) a fehér farmerek, helyi és nemzetközi vállalatok, egyházak és nem kormányzati szervezetek tulajdonában lévő 112 ezer négyzetkilométernyi földterületből ötvenezer négyzetkilométer kisajátítását írta elő öt év alatt. Annak ellenére, hogy a 2000. februári népszavazáson az alkotmánnyal együtt a földek kompenzáció nélküli kisajátítását is elutasították, a kormány hozzákezdett az ültetvények kisajátításához. A fehér farmerek ekkor az ország termőföld területének nagyjából 18 százalékát birtokolták, a függetlenség kikiáltásakor általuk tulajdonolt 30 százalékhoz képest[128]. Az elkövetkező tizenkét év alatt a fehér földbirtokosokat érő folyamatos támadások következtében több mint kilencven százalékukat sikerült elüldözni farmjáról. Ahogy csökkent a fehér földbirtokosok száma, úgy nőtt a velük szembeni erőszak. Mugabét végső céljának, az utolsó fehér földbirtokos Zimbabwéből való elüldözésének megvalósításában már csak pár száz kitartó európai származású földműves gátolja.

Mike Campbell (1932-2011) és veje Ben Freeth (1971-       ) nemzetközi bíróságon is szembeszálltak Robert Mugabéval, de végül nekik is távozniuk kellett 500 ember megélhetését biztosító farmjukról[129].

A 2005 májusában beindult a Murambatsvina elnevezésű kormányzati program[130] a városok körüli nyomornegyedek felszámolását tűzte ki célul annak érdekében, hogy az azokban zajló illegális kereskedelmet beszüntessék és csökkentsék a járványok terjedésének kockázatát. A rend helyreállítását célzó művelet következtében, néhány hét alatt mintegy 700 ezer ember kényszerült végleg elhagyni otthonát[131].

Hiperinfláció

A földreform kapcsán bekövetkezett átalakulások tönkretették az ország gazdaságát. A mezőgazdasági termelés szakképzetlen kezekbe kerülésével a búzatermés 2002-től az előző évben[132] betakarított mennyiség nagyjából harmadára esett vissza, 2007-ben pedig még a Zimbabwe történetének legsúlyosabb aszályos évében[133] betakarított mennyiséget is alulmúlta. A dohány eladásából származó bevétel, ami 2001-ben még 600 millió amerikai dolláros jövedelmet hozott az országnak, 2007-ben már kevesebb, mint 125 millió dollár volt[134]. A ritka ásványkincsekben (arany, gyémánt, metán, nikkel, platina, króm, szén, tantál, vas)  a világ egyik leggazdagabbjának számító Zimbabwe bányászata is hanyatló tendenciát mutatott ebben az időben. Miközben az ország kapacitása évente 25 tonna arany kitermelését is lehetővé teszi, 2006-ban ennek a mennyiségnek kevesebb, mint a felét hozták csak felszínre. Az aranykitermelésnek utoljára száz évvel korábban volt ennél kisebb volumene[135]. Az 1999-ben a turizmusból származó 200 millió amerikai dolláros bevételnek 2006-ban már ötödik éve a tizedét sem érte el a szektor. 2005 második felére közel hárommillió ember kereste megélhetését nem hivatalosan bejelentett munkával, további ötmillió embert támogatva ezzel, miközben a hivatalosan foglalkoztatottak száma 1,3 millió fő volt[136]. 2007-ben a munkanélküliek és a szegénységi küszöb alatt élők aránya a lakosságon belül egyaránt meghaladta a nyolcvan százalékot. Az ezredforduló óta évről-évre súlyosbodó gazdasági, szociális és humanitárius válság folyamatosan apasztotta az állam adóbevételeit. A zimbabwei dollár mögé a gazdaság többé már nem tudott akkora teljesítményt felmutatni, mint korábban. A forgalomban lévő pénz mennyiségét folyamatosan növelték. Ezek voltak az alapvető okai annak, hogy a fizetőeszköz egyre jobban kezdett inflálódni. Philip David Cagan (1927-2012) definíciója szerint hiperinflációról akkor beszélhetünk, ha a pénz értékvesztésének mértéke hónapról-hónapra meghaladja az ötven százalékot. Az elfogadott meghatározás szerinti harmincadik hiperinfláció a történelem során, 2007 márciusában kezdődött Zimbabwében[137].

Az infláció Zimbabwe történetének első évtizedében hét és húsz százalék között mozgott éves szinten. A kilencvenes években a pénzhígulás mértéke nagyjából két, két és fél szeresére nőtt az előző évtizedben mért szinthez képest, vagyis tizenhat és ötven százalék között mozgott éves szinten. 1999-ben 56,9 százalékos, 2000-ben pedig 55,2 százalékos volt a pénzromlás mértéke, ami 2001-ben megduplázódott (112,1 százalék)[138]. A 2002. év végére majdnem 200 százalékkal ért kevesebbet a zimbabwei valuta, mint az év elején, a következő év folyamán pedig már közel 600 százalékkal romlott az értéke. A zimbabwei jegybank (Reserve Bank of Zimbabwe - RBZ) 2006. augusztus elsején 1000 zimbabwei dollárt 1 új zimbabwei dollárrá redenominált és ezzel egyidőben hatvan százalékkal le is értékelte az amerikai dollárhoz képest. Az intézkedések ellenére a zimbabwei dollárnak a 2006-os év folyamán bekövetkezett 1281,1 százalékos devalválódása az előző évinek több mint a duplája volt. Az RBZ 2007 februárjában bejelentette, hogy hamarosan a második zimbabwei dollár helyett, annak csökkentett névleges értékén egy harmadikat fognak bevezetni. 2007. szeptember hatodikán 92 százalékkal értékelték le a második zimbabwei dollárt. Az RBZ 2007. március elseje és június harmincadika között betiltotta az áremelést. Az infláció törvényen kívül helyezésével próbált a jegybank egy kis időt nyerni. Az elszabaduló infláció hiperinflációba fordult, miután annak mértéke 2007 márciusában már egy hónapon belül meghaladta az ötven százalékot. 2007-ben az infláció éves szinten 66 212,3 százalékos volt[139]. 2008. augusztus elsejétől 10 milliárd redenominált második zimbabwei dollár 1 harmadik zimbabwei dollárnak felelt meg[140]. 2008. szeptember 13-ától engedélyezték a kiskereskedők számára, hogy külföldi valutát fogadjanak el fizetőeszközként. A döntéssel lényegében legalizálták az addigra kialakult helyzetet, de facto az amerikai dollárt, illetve a dél afrikai randot téve meg az ország „hivatalos” fizetőeszközévé. Az RDF 2008. november huszadikai sajtónyilatkozatában[141] a zimbabwei tőzsde tevékenységét, a befektetői és banki spekulációkat, az ország ellen intézett pénzügyi támadásokat és gazdasági szankciókat jelölte meg a hiperinfláció legfőbb okaiként és bejelentette intézkedéseit a kialakult helyzet megoldására. Az RDF vezérigazgatója, Gideon Gono (1959-     ) bejelentette, hogy fokozottan és visszamenőlegesen ellenőrzik a tőzsdei tranzakciókat, és a tőzsdéről való kizárást követően eljárást indítanak a tisztességtelen tevékenységet folytató szereplők ellen. Közzé tettek egy húszas listát a tőzsdei tranzakciókból kizárt vállalatokról, illetve magánszemélyekről. A 2008. november 14-ei záródátum alapján az inflációs ráta az utolsó fél hónapban 79 600 millió, az adott évben pedig 8,97×10²² százalékos volt[142].   A zimdollár 2008 novemberében produkált, napi 98 százalékos elértéktelenedése a második legnagyobb[143] volt a világtörténelemben.

  

A zimdollár címletei. Egy ifjú milliárdos. A bankjegyek rendeltetésszerű használatára felszólító tábla egy mellékhelyiségben.Képek forrásai: http://en.wikipedia.org/wiki/Hyperinflation_in_Zimbabwe,

http://www.wealthdaily.com/articles/zimbabwe-inflation-rate/2029,

http://moneytipcentral.com/inflation-in-america-what-will-hyperinflation-look-like

Kolerajárvány és az AIDS

2008 augusztusának utolsó hetében, a Hararétól 30 km-re délre található, több mint egymillió lakost számláló Chitungwiza külvárosának utcáin ütötte fel a fejét[144] az elmúlt húsz év legsúlyosabb afrikai kolerajárványa. Miután 2008. december 3-án a Limpopo-folyó vizében kimutatták a kolera baktériumot[145], a zimbabwei kormány bejelentette a járvány kitörését, szükségállapotot rendelt el és nemzetközi segítséget kért[146]. Az ENSZ jelentései azonban ekkor már 565 halálesetről és 12 000 megbetegedésről szóltak. Kolerás megbetegedéseket pár nappal később a környező országokból is jelentettek. 2009 februárjának utolsó hetére már Dél-Afrikából, Mozambikból, Zambiából, Botswanából, a Kongói Demokratikus Köztársaságból, Kenyából, Angolából, a Közép Afrikai Köztársaságból, Nigériából, Nigerből és Togoból is jelentettek kolera általi haláleseteket[147].  A járványon egy év alatt sikerült úrrá lenni, ám ez idő alatt nagyjából 100 000 ember fertőződött meg az országban[148], akik közül 4288-an bele is haltak a betegségbe[149]. 2008-ban több mint 1 millió maláriás beteget regisztráltak Zimbabwében.

Zimbabwe a világ egyik leginkább HIV vírussal fertőzött területe. A HIV fertőzöttek számára vonatkozóan a nemzetközi egészségügyi szervezetek sem rendelkeznek pontos adatokkal. Az adatokból azonban megállapíthatjuk, hogy az elmúlt húsz évben Zimbabwe minden nyolcadik-tízedik állampolgára AIDS beteg volt, közülük pedig nagyjából minden tizenkettedik-tizennegyedik hal meg minden évben[150]. Az elmúlt húsz évben a 15 és 50 év közötti korosztály 15-25 százaléka volt HIV fertőzött[151]. 2008-ban minden ötödik 5 évnél fiatalabb gyermek halálát az AIDS okozta Zimbabwében, ami a leggyakoribb halálozási ok volt ebben a korosztályban. 2008-ban, a WHO-nak a világ országait lakosságuk születéskor várható élettartama alapján rangsoroló listáján, Afganisztán és Zimbabwe egyaránt 42 évvel állt az utolsó helyen[152].

Gyerekek játszanak a szennyvízzel Harare külvárosában a kolerajárvány idején.

Kép forrása: http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/africaandindianocean/zimbabwe/3536824/Zimbabwes-cholera-epidemic-hits-10000.html

Éhínség

A tartós politikai krízis következtében fennálló gazdasági és pénzügyi válság, az ezekhez társuló egészségügyi krízis és a mindezek következtében kialakult legnagyobb kivándorlási hullám az ország történetében együttesen sem vezetett az ország gazdaságának összeomlásához. A zimbabwei mezőgazdaság termelése, elsődlegesen a politikai üldöztetések következtében esett vissza jelentősen. A földújraelosztások 2000 óta 4000 fehér farmer megélhetését tették tönkre. Nagyrészt az általuk működtetett monokultúrák felszámolásának következtében, a korábban kukorica exportőr ország 2008-ra már kukorica importra szorult. A mezőgazdasági exporttermékek közül pedig, a földreformokig jelentős szerepet játszó dohány termesztése[153] a harmadára esett vissza. A 2008-as mélypontról azonban úgy tűnt, dinamikusan kezdett el növekedni a gazdaság. A dohányipar kezdett ismét magára találni, miután a 2009-2010-es idényben 119 ezer tonnás termelésével, az előző évi mennyiség kétszeresét állította elő. A mezőgazdaság átalakítása erőszakos eszközökkel és korrupt módon lett végrehajtva, minek következtében a Mugabe érvelése szerint korábban elnyomott fekete földművesek addigi megélhetése is veszélybe került. A fehér farmerek alkalmazásában álló fekete földművesek életkörülményei kétség kívül nagy eltéréseket mutattak a különböző gazdaságoknál, a fehérek földjeiből azonban nem az évek óta azt művelő emberek, hanem Mugabe miniszterei és azok rokonai, a hadsereg tisztjei, bírák és egyéb befolyásos zimbabwei személyek részesedtek. A földosztás tehát a rendszer korrumpálásának egyik legfontosabb eszköze volt. A helyzet a kormányzati intézkedések következtében egyre csak rosszabbodott, aminek az lett a következménye, hogy az év, élelmezés szempontjából legkritikusabb, februártól márciusig tartó időszakában, az ország 11 milliósra apadt lakosságának egyötöde szorult élelmiszersegélyre 2010-ben a Famine Early Warning Systems Network (FEWS) számítása szerint[154]. A falusi mezőgazdasági termelés válsága következtében kialakult élelmezési válság egy évtizede tart Zimbabwében. A World Food Programme 2012. július végi becslése szerint 2013 januárja és márciusa között várhatóan 1,6 millió ember élelmezését kell biztosítani az országban[155].

A politikai rendszer átalakulása

2008. március 29-én és június 27-én, parlamenti és kétfordulós elnöki választásokat tartottak Zimbabwében, amelyen az államfői posztért három jelölt, Robert Mugabe (ZANU-PF), Morgan Tsvangirai (MDC-T) és Simbarashe Makoni (független) indult[156]. A választásokat megfigyelő Southern African Development Community (SADC) dél-afrikai vezetője, Dianne Koehler-Barnard választási csalásokról és visszaélésekről számolt be, amelyek az április 19-én elrendelt szavazat-újraszámlálás idején sem szűntek meg. Az első forduló végleges eredményét a szavazás után egy hónappal, május másodikán jelentették be hivatalosan. A választási hivatal vezetője, Lovemore Sekeramayi ekkor adta hírül, hogy a Zimbabwe elnökére leadott közel két és fél millió szavazat 47,9 százalékát kapta Tsvangirai, a Mugabera leadott 43,2 százalékkal szemben[157]. Az MDC azonban nem örülhetett a győzelemnek, mert értesüléseik szerint a választóit ért támadásoknak ekkorra már, mintegy 20 halálos áldozata volt. Tsvangirai június 22-én bejelentette, hogy nem kívánja még több szimpatizánsa életét kockára tenni azzal, hogy indul az elnökválasztás második fordulóján. A választások során elszabadult erőszakhullám végül több mint 200 zimbabwei életét oltotta ki[158]. A június 27-ei szavazással zárult elnökválasztás végül tehát Robert Mugabe győzelmét hozta. Bár a 2008-as választás nem hozott áttörést a demokratizálódási folyamatban Mugabe sokak által várt leváltásával, a zimbabwei választók és ellenzéki politikusok bátorságának és áldozatkészségének hatására minden addiginál nagyobb belföldi és nemzetközi nyomás nehezedett Mugabéra, hogy a hatalommegosztás elvét alkalmazva reformálja meg országa politikai rendszerét. A dél-afrikai miniszterelnök, Thabo Mbeki (1942-       ) közvetítésével 2008 júliusában, Harareben megkezdődött tárgyalások eredményeként 2008. szeptember 15-én megállapodás született a hatalom megosztásáról. A megállapodás értelmében az 1988-tól eltörölt miniszterelnöki tisztség 2009. február 11-étől ismét betöltésre került. 21 év szünet után Zimbabwe új miniszterelnöke, Morgan Tsvangirai lett, a miniszterelnök-helyettesi posztot Arthur Mutambare kapta, míg Robert Mugabe megmaradt Zimbabwe elnökének.

Az országnak változásra lenne szüksége, ám ezt a folyamatot számos belföldi és külföldi konfliktus hátráltatja. A legfőbb hatalom Robert Mugabe kezében van, aki a változások felett teljes és folyamatos kontrollt gyakorol, és ha azok nem az ő elképzelése szerint zajlanak, a parlament feloszlatásával és új választások kiírásával fenyegetőzik. Amíg egy új demokratikus alkotmány nem biztosítja Zimbabwe népe számára a valódi demokratikus intézményrendszert és a polgári szabadságjogokat, addig semmiféle garancia nincs arra, hogy a politikai üldöztetések megszűnjenek. Amíg az emberek szabad élethez, munkához és gazdálkodáshoz való joga nem biztosított, addig a kivándorlások folytatódni fognak és addig nem állhat talpra a gazdaság sem. Az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió által alkalmazott szankciók nyomásgyakorló szerepe továbbra is kétséges. A Mugabe személye, a vezetése alatt álló politikai elit, és az ország ellen alkalmazott szankciók további visszalépésekre hergelik az állam elnökét, akit céljai elérésében az országból kivonuló európai és amerikai érdekeltségek már semmiben nem fognak tudni jobb belátásra bírni. Tsvangirai 2010 szeptemberében az alkotmányozás mielőbbi megkezdését sürgetve jó érzékkel mutatott rá arra, hogy Robert Mugabe számára a demokratikus átmenet levezénylése lehet az egyetlen módja annak, hogy az ország „alapító atyjaként” harminc évvel azelőtt megalapozott örökségén, az utóbbi évtizedben véghezvitt tetteivel ejtett csorbát kiköszörülje. Tsvangirai szerint a köztársasági elnök tetteinek megítélése azt követően a történelemre tartozik[159]. Az új zimbabwei alkotmány 2010 év végén megszakadt előkészítése 2011-ben újraindult. A tervek szerint az új alkotmány alapján 2013-ban ismét elnöki és parlamenti választásokra kerülne sor Zimbabwében. Az MDC leginkább amiatt aggódik, hogy választói ismét a kampányidőszakban rendre felkorbácsolt erőszakos indulatok céltáblájává válnak. Az MDC a 2013-as választásokon csak abban az esetben kíván indulni, amennyiben azokat külföldi megfigyelők jelenlétében tartanák meg, ehhez a ZANU-PF frakció viszont nem járul hozzá[160]. Nagy a veszélye annak, hogy az egyelőre kérdéses 2013-as elnöki választások, ismét az öt évvel korábbihoz hasonló forgatókönyv szerint valósuljanak meg. Pusztán Mugabe ígéretei pedig a választások tekintetében sem jelenthetnek semmilyen garanciát, annak békés lebonyolítását csakis egy új demokratikus alkotmány biztosíthatja. A demokratikus reformok alapján megtartott, erőszakmentes választások Mugabe biztos bukásához vezetnének, amit az elnök, saját népét túszul ejtve, minél jobban késleltetni akar.

Zimbabwében fenntarthatatlan a jelenlegi gazdasági, foglalkoztatási (60 százalékos munkanélküliség[161]) társadalmi és politikai helyzet az ország fennmaradása szempontjából. A 2008-as mélypontot jelentő évet követő három esztendőben 5,7, 9, illetve 9,3 százalékkal nőtt Zimbabwe GDP-je[162]. 2012-ben a bruttó nemzeti össztermék növekedése az előző évi felére zsugorodott. A zimbabwei menekülteket a hazájukkal határos országok közül, Mozambik vagy Zambia sem kecsegtetheti jobb életkörülményekkel, vagy munkalehetőséggel, sokan pedig a családjuk után szeretnének menni Dél-Afrikába. Az életkörülmények romlása oda vezetett, hogy az ország népességének több, mint 15 százaléka hagyta el az országot[163].   2012-re mintegy 3 millió zimbabwei emigrált hazájából, akiknek túlnyomó része a Dél-Afrikai Köztársaságban és Botswanában él[164]. A legtöbb menekült a Dél-Afrikai Köztársaságba érkezik, ahol a bevándorlók által érintett területeken (Musina-Beitbridge) a zimbabweiekkel szemben nyilvánul meg a legerősebben az idegengyűlölet, a helyi lakosság részéről[165]. 2008-ban erőszakhullám söpört végig Dél-Afrikán a tarthatatlanná vált menekültáradattal szemben. Megkezdődtek a visszatoloncolások, amelyet 2009 áprilisától két és fél évre felfüggesztettek. Dél-Afrika változtatni kényszerült menekültügyi politikáján, kényes gazdasági egyensúlyának védelme érdekében és a kitoloncolási moratórium feloldását követően immár a menekültügyi kérelmek 90 százalékát elutasítják[166]. Az új alkotmány elfogadását követően megvalósuló szabad választásokkal kezdhetné meg a gödörből való kikapaszkodást az ország. Ennek érdekében a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség, Zimbabwével közvetítő csoportjának vezetője, maga a dél-afrikai elnök, Jacob Zuma is elutasította Mugabe arra vonatkozó felvetését, hogy új alkotmány elfogadása nélkül kerítsenek sort a következő parlamenti választásokra. Mugabéra tehát egyre nagyobb nyomás helyeződött. Dél-Afrika és a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség további 13 tagállama úgy ítélte meg, hogy nem érdemes több gesztust tenni a Mugabe rezsim számára, most a zimbabwei elnökön van a sor. 2012 májusától[167] Navi Pillay az ENSZ emberjogi biztosa azért kampányol a nyugati országokban, hogy feloldják a zimbabwei politikai vezetés miatt az országot sújtó szankciókat, mert azok csak az elesett emberek nyomorúságát fokozzák. Az ENSZ álláspontjának változása létkérdés Zimbabwe számára, így nem lehet presztízskérdés a világszervezet számára, mert úgy tűnik, hogy a minden oldalról érkező összevont nyomásgyakorlás, csak merevít Mugabe álláspontján. Robert Mugabe több mint három évtizede tartó uralma a politikai rendszert a hatalomgyakorlás szempontjából korrupttá és monolittá tette. Ezt a politikai, gazdasági és kulturális gólemet Mugabe hatalma, befolyása, konzervatív szemlélete és anakronisztikus gondolkodása tartja össze. Az alkotmányozási folyamat ennek a rendszernek a demokratikus jogállami átalakítását hivatott megvalósítani, az emberi és polgári jogokat bármilyen párt által folytatott kormányzati politika idején minden állampolgár számára egyformán biztosítva.

Zimbabwe címere.

Ajánlott irodalom:

Könyvek:

v  Arnold, James R. és Wiener, Roberta: Robert Mugabe’s Zimbabwe. Twenty-First Century Books, Minneapolis, 2008.

v  Bond, Patrick, és Manyanya, Masimba: Zimbabwe’s Plunge. Exhausted Nationalism, Neoliberalism, and the Struggle for Social Justice. 2nd Edition. University of KwaZulu-Natal Press, 2002.

v  Bourne, Richard: Catastrophe. What Went Wrong In Zimbabwe? Zed Books Ltd., London, 2011.

v  Brownell, Josiah: The Collapse of Rhodesia. Population Demographics and the Politics of Race. I. B. Tauris & Co. Ltd., London, 2011.

v  Chikuhwa, Jakob: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004.

v  Cilliers, J. K.: Counter Insurgeny in Rhodesia. Croom Helm, Dover, 1985.

v  Darnolf, Staffan és Laaakso, Liisa (szerk.): Twenty Years of Independence in Zimbabwe. From Liberation to Authoritarianism. Palgrave Macmillan Ltd., New York, 2003.

v  Fischer, J. L.: Pioneers, Settlers, Aliens, Exiles: the Decolonisation of White Identity in Zimbabwe. ANU E Press, Canberra, 2010.

v  Lipschutz, Mark R. és Rasmussen, R. Kent: Dictionary of African Historical Biography, Second Edition, Expanded and Updated. University of California Press, California,1989.

v  Munro, William A.: The Moral Economy of the State. Conservation, Community Development, and State Making in Zimbabwe. Ohio University Center for International Studies, Athens (USA), 1998.

v  Norman, Andrew: Robert Mugabe and the Betrayal of Zimbabwe. McFarland & Company Inc. Publishers, London, 2004.

v  Olson, James S. (szerk.): Historical Dictionary of European Imperialism. Greenwood Press, Westport, 1991.

v  Page, Willie F.  (szerk.): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. IV., Facts on File Inc. New York, 2005.

v  Pakenham, Thomas: The Scramble for Africa. White Man’s Conquest of the Dark Continent From 1876 to 1912. Avon Books, New York, 1991.

v  Pikirayi, Innocent: The Zimbabwe Culture: Origins and decline of Southern Zambezian States. AltaMira Press, Oxfrod, 2001.

v  Quigley, Caroll: The Anglo-American Establishment., Books in Focus, New York, 1981.

v  Raftopoulos, Brian és Mlambo, Alois (szerk.): Becoming Zimbabwe: A History from the Pre-colonial Period To 2008. Weaver Press, Harare, 2009.

v  Fage, J. D. és Oliver, Roland (szerk.): The Cambridge History of Africa. Cambridge University Press, Cambridge, 2003.

v  White, Luise: The Assassination of Herbert Chitepo. Text and Politics in Zimbabwe. Indiana University Press, Bloomington, 2003.

v  Zvobgo, Chengetai J. M.: A History of Zimbabwe, 1890-2000 and Postscript, Zimbabwe, 2001-2008. Cambridge Scholars Publishing, Newcastle upon Tyne, 2009.

Tanulmányok:

v  Coltart, David: A Decade of Suffering in Zimbabwe. Economic Collapse and Political Repression under Mugabe. The Cato Institute. 2008.

v  Hanke, Steve H. és Kwok, Alex K. F.: On The Measurement of Zimbabwe's Hyperinlation. In. The Cato Journal. Vol. 28. Spring/Summer 2009., Cato Institute.

v  Lohman, Charles M. és MacPherson, Robert I.: Rhodesia: Tactical Victory, Strategic Defeat. Marine Corps Command and Staff College - Marine Corps Development and Education Command. Quantico, Virginia. 1983.

v  Magure, Booker: Civil Society’s Quest for Democracy in Zimbabwe: Origins, Barriers and Prospects, 1900-2008. A thesis submitted in fulfilment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy of Rhodes University. 2009.

v  Mapara, Jacob: An Analysis of the Reliability and Validity of the Shona Novel as a Historical Document. Submitted in fulfilment of the requirements for the degree of Doctor of Literature and Philosophy at the University of South Africa. 2007.

v  Mosley, Paul: The settler economies. Studies in the economic history of Kenya and Southern Rhodesia 1900-1963. African Studies Series 35, Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

v  Breaking the Silence, Building True Peace. A Report on the Disturbances in Matabeleland and the Midlands, 1980-1988. Catholic Commission for Justice and Peace. Legal Resources Foundation, Harare, 2001.

v  „Meltdown” - Murambatsvina one year on. Solidarity Peace Trust. 30. August 2006.

Weboldalak:

v  www.crisiszimbabwe.org

v  www.nehandaradio.com

v  www.memoriesofrhodesia.com

v  www.sokwanele.com

v  www.swradioafrica.com

v  www.thezimbabwean.co.uk

v  www.thezimbabwemail.com

v  www.zimdays.com

v  www.zimrights.co.zw

v  www.zwnews.com

Filmek:

v  Inside a Failed State: Zimbabwe. (Journeyman Pictures, 2007.)

v  Mugabe and the White African. (Lucy Bailey, Andrew Thomson, 2009.)

v  Zimbabwe: Countdown. (Michael Raeburn, 2003.)

v  Zimbabwe Torture Documentary: The Axe and the Tree. (Times Media Group, 2011.)

---

[1] http://www.iucnredlist.org/apps/redlist/details/144362/0

[2] http://www.metmuseum.org/toah/hd/zimb/hd_zimb.htm

[3] http://www.answers.com/topic/great-zimbabwe

[4] Innocent Pikirayi: The Zimbabwe Culture - Origins and decline of Southern Zambezian States, AltaMira Press, Oxfrod, 2001., p. 3.

[5] http://www.manuampim.com/ZIMBABWE.html

[6] Chengetai J. M. Zvobgo: A History of Zimbabwe, 1890-2000 and Postscript, Zimbabwe, 2001-2008. Cambridge Scholars Publishing, Newcastle upon Tyne, 2009., p. 6.

[7] Willie F. Page (edited): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. III., Facts on File Inc., New York, 2005., p. 285.

[8] Changa felvett neve az emírekre utalt.

[9] Mark R. Lipschutz, R. Kent Rasmussen: Dictionary of African Historical Biography. Second Edition. University of California Press, California, 1989., p. 47.

[10] Martin Hall, Rebecca Stefoff: Great Zimbabwe. Oxford University Press Inc., Oxford., 2006., p. 8.

[11] Brian Raftopoulos, Alois Mlambo (ed.) Becoming Zimbabwe: A History from the Pre-colonial Period to 2008., Weaver Press, Harare, 2009., p. 15.

[12] Az 1560 karácsonyának másnapján a Mwene Mutapa fővárosába érkező Gonçalo da Silveira jezsuita szerzetesnek Chisamharu Negomo Mupunzagato (1560k.-1589) királyt is sikerült keresztény hitre térítenie. A szuahéli kereskedők ármánykodásának következtében meggyilkolt Silveira miatt portugál bosszúhadjárat indult.  Tete és Sena városokat 1572-ben érte el a Zambézin felfelé indult ezerfős portugál expedíció kétszáz túlélője. A következő évben Chisamharu Negomo Mupunzagutu (ur. 1560k.-1589) szerződésben biztosította az arany és ezüst bányászati jogait és a folyóparti területeket a portugáloknak, akik a század végére megkeresztelt őslakosokkal népesítették be a korábban muszlim kereskedők befolyása alatt álló városokat.

[13] Richard Gray (ed.): The Cambridge History of Africa. Volume 4 from c. 1600 to c. 1790. Cambridge University Press, Cambridge, 2003., p. 391.

[14] Willie F. Page (edited): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. III., Facts on File Inc., New York, 2005., p. 81.

[15] Brian Raftopoulos, Alois Mlambo (ed.) Becoming Zimbabwe: A History from the Pre-colonial Period To 2008., Weaver Press, Harare, 2009., p. 19.

[16] Willie F. Page (edited): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. III., Facts on File Inc., New York, 2005., p. 36.

[17] Richard Gray (ed.): The Cambridge History of Africa. Volume 4 from c. 1600 to c. 1790. Cambridge University Press, Cambridge, 2003., p. 405.

[18] http://patachu.com/torwa-changamire-dombo-and-the-rovzi/

[19] S. I. Mudange: The Role of Foreign Trade in the Rozvi Empire: A Reappraisal. In. The Journal of African History, Vol. 15, No. 3., 1974, p. 380.

[20] http://www.worldleadersindex.org/Africa/Zimbabwe.html

[21] Chris Peers: Wargaming With The Matabele., p. 2-3. Forrás: http://www.northstarfigures.com/matabele.pdf

[22] Howard Hensman: A History of Rhodesia. William Blackwood and Sons, London, 1900., p. 15. Forrás: http://www.rhodesia.nl/hensman.pdf

[23] http://bsap.org/hischronology.html

[24] Ez a nap később „Rhodes and Founders Day” néven iskolai szünet volt Rhodéziában.

[25] Thomas Pakenham: The Scramble for Africa. White Man’s Conquest of the Dark Continent From 1876 to 1912. Avon Books, New York, 1991., p. 687.

[26] Az első - fehéreket összeíró - cenzus szerint, 1901-ben 11 000 európai élt a protektorátus területén, számuk 1931-ben 49 900 főt, 1949-ben pedig mintegy 69 000 főt tett ki. In: Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004., p. 1.

[27] Az arany mellett a ritkaságnak számító fekete gránit is megtalálható a vidéken.

[28] Chris Peers: Wargaming With The Matabele., p. 4. Forrás: http://www.northstarfigures.com/matabele.pdf

[29] Az 1896-os cenzus alapján, a Johannesburg központjának három mérföldes körzetében élő 50 907 főből csak 6 205 volt búr. In: Iain R. Smith: The Origins of The South African War 1899-1902. Longman Publishing, New York, 1996., p. 81.

[30] J. D. Fage: Afrika története. Osiris Kiadó, Budapest, 2004., p. 325.

[31] John Hays Hammond amerikai bányamérnök 1918 októberében megjelent visszaemlékezésében szintén a fehér telepesek között kisebbségben lévő búrok javára eltorzított piaci, gazdasági, oktatási viszonyokban látta a Jameson rajtaütés alapvető kiváltó okait. Emlékei szerint a rajtaütés idején Transvaal területén nagyjából 750 000 fekete és 250 000 fehér ember élt, akik közül 75 000-en voltak búrok. In: John Hays Hammond: The Truth About The Jameson Raid. University Press, Cambridge, 1918., p. 14-15. In: The North American Rewiew.

[32] Willie F. Page (edited): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. IV., Facts on File Inc., New York, 2005., p. 97.

[33] Iain R. Smith: The Origins of The South African War 1899-1902. Longman Publishing, New York, 1996., p. 94.

[34] A „Chimurenga”(shona) szó, egy legendás, harcos Sororenzou Murenga emlékét őrzi, akihez méltóan harcoltak a szabadságharcosok.

[35] A vasútvonalak dél felől 1897-ben Mafekingtől Bulawayoig, kelet felől 1900-ra pedig Bierától Salisburyig épültek ki. Salisburyt és Bulawayot 1902-ben Gwelo-n keresztülfutó pályával kötötték össze. 1904-re már a Viktória vízesést is elérték a vasparipák.

[36] http://www.bulawayo1872.com/history/kaguvisekuru1.htm

[37] Valószínűleg ebben az évben látta meg a napvilágot Matabeleföld szívében, Bulawayoban, Albert John Lutuli (1898k.-1967), aki 1961-ben, első fekete bőrű emberként kapott Nobel békedíjat, az apartheid elleni erőszakmentes küzdelméért. Lutuli 1952 és 1967 között volt a dél-afrikai African National Congress párt elnöke.

[38] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 15.

[39] A De Beers bányavállalat ekkor a világ gyémánttermelésének 90 százalékát ellenőrizte.

[40] Caroll Quigley: The Anglo-American Establishment, Books in Focus, New York, 1981., p. 4.

[41] Cecil Rhodesnak összesen hét végrendelete készült. A harmadik végrendeletben Rhodes minden vagyonát bankárjára Nathan Mayer Rotschildra (1840-1915) hagyta.

[42] Caroll Quigley: The Anglo-American Establishment, Books in Focus, New York, 1981., p. 5.

[43] http://www.worldstatesmen.org/Zambia_native.html

[44] A „Loz”i elnevezést a 19. sz. első felében délről a térségbe érkező Kololo hódítók adták a Luyi embereknek. In: Willie F. Page (edited): Encyclopedia of African History and Culture. Vol. IV., Facts on File Inc., New York, 2005., p. 82.

[45] George Wyndham Hamilton Knight-Brucet 1891-ben nevezték ki Mashonaland anglikán püspökévé. Visszavonulásának évében, 1895-ben megjelentetett memoárjai betekintést engednek az olvasó számára a shonák korabeli szokásaiba és hétköznapjaiba. A memoár olvasható: http://anglicanhistory.org/africa/knight-bruce_mashonaland1895/

[46] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 15.

[47] Andrew Norman: Robert Mugabe and the Betrayal of Zimbabwe. McFarland & Company Inc. Publishers, London, 2004., p. 39-40.

[48] http://rhodesianheritage.blogspot.hu/2010/06/rhodesia-years-between-1923-1973.html

[49] A dél-rodéziai választók közül 25 570-en szavaztak a szövetséghez való csatlakozásra 14 729 honfitársukkal szemben. A választásra jogosultak közt összesen 429 afrikai származású volt. Forrás: Reginal Austin: Racism and Apartheid in southern Africa. Rhodesia. The UNESCO Press, Paris, 1975. p. 14.

[50] James S. Olson (ed.): Historical Dictionary of European Imperialism. Greenwood Press, Westport, 1991., p. 213.

[51] 3540 km-es hosszával a Zambézi Afrika negyedik legnagyobb folyója a Niger, a Nílus és a Kongó után, és a legnagyobb afrikai folyó, amelyik az Indiai-óceánba torkollik. A Zambézi vízgyűjtő területe mintegy 1 390 000 km²-t tesz ki, amely Zimbabwe területének nagyjából felét, Zambia területének, pedig több mint háromnegyedét magában foglalja.

[52] http://www.zaraho.org.zm/bmd.html

[53] A Zambézi Kariba-szurdoka, a bejáratánál található hatalmas szikláról kapta a nevét, amelyet a helyiek a folyó istenének, Nyaminyaminak a lakhelyeként tiszteltek. Sokan Nyaminyami haragjának tartották a gátépítést megnehezítő 1957-es és 1958-as példátlan áradásokat.

[54] http://www.ilec.or.jp/database/afr/dafr04.html

[55] http://www.internationalrivers.org/legacy-dams-zambezi-group-works-right-wrongs-kariba-dam

[56] A tonga és korekore emberek helyzetének javítására 2000-ben alakult meg a Basilwizi (jel.: „a nagy folyó népe”) szervezet. A szervezet honlapja: www.basilwizi.co.zw

[57] Dél-Rodéziában a fehér lakosság létszáma 1965-ben nagyjából 224 000 főt tett ki a 4,42 milliós teljes népességen belül.

[58] A United Rhodesia Party (URP) a Rodézia és Nyasaföld Szövetség megalakulását követően a United Federal Party nevet vette fel.

[59] Rodézia és Nyasaföld Szövetségének elterjedt elnevezése.

[60] http://www.guardian.co.uk/news/2002/oct/14/guardianobituaries.obituaries1

[61] A Southern Rhodesia African National Congress (SRANC) 1957. szeptember 12-én, az African National Congress (ANC) tagjaként alakult meg. Az ANC elődje, a South African Native National Congress (SANNC) 1912. január nyolcadikán Bloemfonteinben alakult, abból a célból, hogy harcoljon a dél-afrikai fekete őslakosok jogaiért.

[62] http://www.zapu.org/index.php/component/k2/item/324?Itemid=149

[63] Joshua Nkomo (1917-1999) utalt így a dél-rodéziai telepesek kormányának függetlenségpárti és a brit parlament imperializmuspárti erői közti küzdelemre.

[64] A B-listán indulóknak legalább kétévnyi középfokú oktatásban részesült, olyan 30. életévüket betöltött rodéziaiknak kellett lenniük, akik nem kevesebb, mint 240 font éves jövedelemmel, valamint fél évnél régebben birtokolt, minimum 450 font értékű ingatlannal rendelkeznek.

[65] Trevor Parsons:’’’A White Man To White Man Dispute’: The Rhodesian Crisis, 1961-1969”. December 19, 2011., p. 4. Forrás: http://www.academia.edu/1216535/_A_White_Man_to_White_Man_Dispute_The_Rhodesian_Crisis_1961_-_1969_

[66] Cilliers, J. K.: Counter Insurgeny in Rhodesia. Croom Helm, Dover, 1985., p. 4.

[67] I. m., p. 5.

[68] Az Afrikai Nemzetek Kongresszusának katonai szervezete 1961. december 16-án adta ki manifesztumát, amelyben meghirdette az elnyomók ellen folytatott szabadságharcát.

[69] http://africanelections.tripod.com/zw.html#1964_Referendum

[70] Az A-lajstromnak 92 256, a B-lajstromnak pedig 10 544 regisztrált szavazója volt.

[71] http://africanelections.tripod.com/zw.html#1965_House_of_Assembly_Election

[72] 1. A B-listáról betölthető képviselői helyek számának növelése a parlamentben. 2. A B-listás választók szavazati jogának bővítése. 3. Hátrányos megkülönböztetés megszűntetése a nyilvános helyeken. 4. A Föld Felosztási Törvény fokozatos megszűntetése. 5. Jelentős brit financiális alapok elfogadása a középfokú oktatás kiépítéséhez.

[73] Miután a függetlenné vált Észak-Rodézia új neve Zambia lett, a brit fennhatóság alól elszakadó Dél-Rodézia elhagyta az állam elnevezéséből az égtáj megjelölést.

[74] http://rhodesianheritage.blogspot.hu/2010/06/rhodesia-years-between-1923-1973.html

[75] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 24.

[76] A shona nyelvben az 1970-79 között zajló háborút, mint az 1896-97-es felkelést követő, második Chimurenga-t (szabadságharc) emlegetik.

[77] A szocialista ideológiájú Mozambiki Felszabadítási Front (Frente de Libertação de Moçambique)1962. június 25-én alakult és főszerepet vállalt az ország függetlenségéért folyó harcban.

[78] Az 1964-ben kezdődő, tíz éven át tartó függetlenségi harc vette kezdetét Mozambikban, ami portugál győzelemmel végződött. 1974-re azonban már Portugália költségvetésének mintegy 40 százalékát emésztette fel a katonai junta és a függetlenségükért küzdő gyarmatok között folyó harc. Az ország katonai vezetése ellen általános ellenállás bontakozott ki, végül a lisszaboni szegfüves forradalom 1974. április 25-én elsöpörte a diktatúrát. A Portugál Köztársaság elsimerte gyarmatai függetlenségét.

[79] 1979. október 17-én meggyilkolták a RENAMO vezetőjét André Matsangaissát. A RENAMO a 80-as években dél-afrikai támogatással működött tovább. A RENAMO tevékenysége 1987 második felétől felerősödött és az elkövetkező fél évben száznál is több akciót hajtottak végre Zimbabwében és Mozambikban katonai és polgári célpontok ellen.

[80] Luise White - The Assassination of Herbert Chitepo. Texts and Politics in Zimbabwe. Indiana University Press. Bloomington. 2003., p. 1.

[81] Charles M. Lohman, Robert I. MacPherson: Rhodesia: Tactical Victory, Strategic Defeat. Marine Corps Command and Staff College - Marine Corps Development and Education Command. Quantico, Virginia. 1983. p. 21.

[82] Godfrey Mwakikagile: Africa 1960-1970: Chronicle and Analysis. New Africa Press, Dar es Salaam. Tanzania, 2009., p. 493.

[83] Charles M. Lohman, Robert I. MacPherson: Rhodesia: Tactical Victory, Strategic Defeat. Marine Corps Command and Staff College - Marine Corps Development and Education Command. Quantico, Virginia. 1983. p. 23.

[84] http://en.wikipedia.org/wiki/Air_Rhodesia_Flight_825

[85] http://en.wikipedia.org/wiki/Air_Rhodesia_Flight_827

[86] 1978. május 16-án ötven civil vesztette életét, egy a gerillák és a katonák között kialakult tűzharcban. Forrás: http://select.nytimes.com/gst/abstract.html?res=F20E14FA385413728DDDAE0994DD405B888BF1D3

[87] Jeremiah Chiraut 1961-ben választották meg a chirauk főnökévé. 1976. december 29-én a megalakult Zimbabwe United People’s Organisation (ZUPO) elnöke lett.

[88] http://en.wikipedia.org/wiki/Zimbabwe_Rhodesia_general_election,_1979

[89] J. K. Cilliers: Counter Insurgeny in Rhodesia. Croom Helm, Dover, 1985., p. 241.

[90] Rafael López Pintor, Maria Gratschew (ed.): Voter Turnout Since 1945. A Global Report. International Institute for Democracy and Electoral Assistance, Stockholm, 2002., p. 156.

[91] 1981. június hatodikával a párt a Republican Front nevet vette fel, hogy érzékletesebbé tegye a szakítást a kudarcot vallott fehér kisebbségi kormányzással és immár elnevezésében is jobban illeszkedjen az „új” államformához.

[92] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 91.

[93] 1980 végére nagyjából 15 000 volt gerillaharcost sikerült integrálni a hadseregbe. A maradék 50 000 harcos közül a kormány terve alapján, Bulawayo Entumbane városrészében (ahol Mzilikazi királyt is eltemették) vegyesen telepítették le a ZANLA és a ZIPRA volt katonáit.

[94] Breaking the Silence, Building True Peace. A Report on the Disturbances in Matabeleland and the Midlands, 1980-1988. Catholic Commission for Justice and Peace. Legal Resources Foundation, Harare, 2001., p. 48.

[95] Joshua Nkomo belügyminiszternek, Josiah Mushore Chinamano közlekedésügyi miniszternek, Clement Muchachi közmunkáért felelős miniszternek és Joseph Msika természeti erőforrásokért és vízügyi fejlesztésekért felelős miniszternek kellett pártállása miatt távoznia Mugabe első kormányából.

[96] http://nehandaradio.com/2012/11/26/gukurahundi-why-zipra-soldiers-deserted-zna-part-5/

[97] Report on the 1980’s Disturbances in Matabeleland & the Midlands. Catholic Commission for Justice and Peace in Zimbabwe. 1997., p. 70.

[98] http://en.wikipedia.org/wiki/Zimbabwean_parliamentary_election,_1985

[99] I.h.

[100] I.h.

[101] http://wikileaks.org/cable/1988/03/88HARARE1365.html

[102] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 38.

[103] Breaking the Silence, Building True Peace. A Report on the Disturbances in Matabeleland and the Midlands, 1980-1988. Catholic Commission for Justice and Peace. Legal Resources Foundation, Harare, 2001., p. 157.

[104] A ZANU és a ZAPU egyesülését a kormányzati propaganda a választóknak az egypártrendszer bevezetésére való törekvéseként kommunikálta. Mugabe véleménye is az volt, hogy Zimbabwét jobban lehetne kormányozni egypárti államként. A ZANU-PF központi bizottsága azonban nem támogatta az alkotmány diktatórikus átalakítását, így maradt a többpártrendszer.

[105] Norma Kriger: ZANU (PF) Strategies In General Elections, 1980-2000: Discourse and Coercion. Royal African Society, 2005., p. 14. In. African Affairs, 104/414., Oxford University Press, 2005., p.1-34.

[106] http://africanelections.tripod.com/zw.html#1990_Presidential_Election

[107] Jakob Chikuhwa: A Crisis of Governance: Zimbabwe. Algora Publishing, New York, 2004. p. 40.

[108] 1994-ben a United African National Council és a Forum Party egyesülésével alakult meg az Abel Muzorewa vezette United Parties.

[109] Norma Kriger: ZANU (PF) Strategies In General Elections, 1980-2000: Discourse and Coercion. Royal African Society, 2005., p. 21. In. African Affairs, 104/414., Oxford University Press, 2005., p.1-34.

[110] http://africanelections.tripod.com/zw.html#1995_House_of_Assembly_Election

[111] Margaret Dongo tizenöt évesen Mozambikban csatlakozott a ZANU-PF felkelőkhöz. 1989-ben részt vett a National Liberation War Veteran’s Association elnevezésű érdekvédelmi szervezet megalapításában. A háborús veteránok érdekvédelméért és támogatásáért folytatott küzdelme, népszerűvé tette és 1990-ben képviselői mandátumhoz juttatta Dongot. Dongo az általa képviselt ügyekben nem érezvén pártja támogatását kilépett a ZANU-PF-ből, és immár függetlenként elszántan követelte a háborús veteránok kárpótlási alapjából történt sikkasztások feltárását.

[112] http://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_Dongo

[113] Richard Bourne: Catastrophe. What Went Wrong In Zimbabwe? Zed Books Ltd., London, 2011., p. 126.

[114] http://africanelections.tripod.com/zw.html#1996_Presidential_Election

[115] Liisa Laakso: Research Debates in Zimbabwe: From Analysis to Practice. In. Staffan Darnolf, Liisa Laaakso (ed.): Twenty Years of Independence in Zimbabwe. Palgrave Macmillan Ltd., 2003., p. 13.

[116] Godfrey Kanyenze: The Performance of the Zimbabwean Economy, 1980-2000. In. Staffan Darnolf, Liisa Laaakso (ed.): Twenty Years of Independence in Zimbabwe. Palgrave Macmillan Ltd., 2003., p. 60.

[117] Patric Bond, Masimba Manyanya: Zimbabwe’s Plunge. Exhausted Nationalism, Neoliberalism, and the Struggle for Social Justice. Second Edition. 2002., p. 29-30.

[118] http://www.mdc.co.zw/index.php/our-party/our-history.html

[119] http://en.wikipedia.org/wiki/Zimbabwean_constitutional_referendum,_2000

[120] Liisa Laakso: Regional Voting and Cabinet Formation. In. Staffan Darnolf, Liisa Laaakso (ed.): Twenty Years of Independence in Zimbabwe. Palgrave Macmillan Ltd., 2003., p. 136.

[121] http://africanelections.tripod.com/zw.html#2000_House_of_Assembly_Election

[122] Liisa Laakso: Regional Voting and Cabinet Formation. In. Staffan Darnolf, Liisa Laaakso (ed.): Twenty Years of Independence in Zimbabwe. Palgrave Macmillan Ltd., 2003., p. 137.

[123] http://africanelections.tripod.com/zw.html#2002_Presidential_Election

[124] http://en.wikipedia.org/wiki/Results_of_the_Zimbabwe_parliamentary_elections,_2005

[125] http://en.wikipedia.org/wiki/Movement_for_Democratic_Change_%E2%80%93_Mutambara

[126] http://africanelections.tripod.com/zw.html#2005_Senate_Election

[127] http://en.wikipedia.org/wiki/Land_reform_in_Zimbabwe

[128] http://nehandaradio.com/2012/12/05/racial-discrimination-in-zimbabwe-a-systematic-program-of-abuse-part-2/

[129] A két farmer harcát bemutató, Mugabe and the White African című film megtekinthető a Youtubeon: http://www.youtube.com/watch?v=ajPJ9OD7OfQ

[130]Az alábbi linken számos fotó, videó, jelentés és parlamenti felszólalás tekinthető meg a Murambatsvina kormányprogrammal kapcsolatban: http://www.kubatana.net/html/archive/archspecialentry_index.asp?spec_code=050601evictdex&sector=URBDEV

[131] „Meltdown” - Murambatsvina one year on. Solidarity Peace Trust. 30. August 2006., p. 8.

[132] 2001-ben rekordmennyiségű gabona termett, több mint 300 000 tonna.

[133] Az 1992. évi súlyos szárazság idején nagyjából 50 000 tonna gabonát sikerült betakarítani.

[134] David Coltart: A Decade of Suffering in Zimbabwe. Economic Collapse and Political Repression under Mugabe. The Cato Institute. 2008. p. 2-3.

[135] I.h. p. 5.

[136] I. h. p. 5.

[137] Steve H. Hanke - Alex K. F. Kwok: On The Measurement of Zimbabwe's Hyperinlation. In. The Cato Journal. Vol. 28. (Spring/Summer 2009)., Cato Institute., p. 354.

[138] http://en.wikipedia.org/wiki/Hyperinflation_in_Zimbabwe

[139] Steve H. Hanke - Alex K. F. Kwok: On The Measurement of Zimbabwe's Hyperinlation. In. The Cato Journal. Vol. 28. (Spring/Summer 2009)., Cato Institute., p. 355.

[140] http://en.wikipedia.org/wiki/Zimbabwean_dollar

[141] http://www.rbz.co.zw/pdfs/Press_Zse.pdf

[142] Steve H. Hanke, Alex K. F. Kwok: On The Measurement of Zimbabwe's Hyperinlation. In. The Cato Journal. Vol. 28. Spring/Summer 2009., Cato Institute., p. 355.

[143] Az elértéktelenedés szempontjából első helyezett pengő, 1946 júliusában naponta 207 százalékkal inflálódott.

[144] http://ochaonline.un.org/CholeraSituation/tabid/5147/language/en-US/Default.aspx

[145] http://www.reliefweb.int/rw/rwb.nsf/db900sid/MCOI-7M8MGB?OpenDocument&rc=1&emid=ACOS-635PHU

[146] http://www.google.com/hostednews/afp/article/ALeqM5hsW9YNn1roEp0rzjeGSJo0pKcj2A

[147] http://www.reliefweb.int/rw/rwb.nsf/db900SID/EGUA-7PKQ35?OpenDocument

[148] http://www.oxfamamerica.org/emergencies/crisis-in-zimbabwe/background

[149] http://www.oxfamamerica.org/emergencies/crisis-in-zimbabwe

[150] http://apps.who.int/ghodata/?vid=720

[151] http://apps.who.int/ghodata/?theme=country

[152] http://apps.who.int/ghodata/?vid=720

[153] A dohánytermesztést még a brit gyarmatosítók honosították meg Dél-Rodéziában.

[154] http://www.internal-displacement.org/8025708F004CE90B/(httpDocuments)/6C1CFE51A3C51BE6C12576FF003323A6/$file/Zimbabwe_FSU_February_2010_final.pdf

[155] http://www.wfp.org/node/3586/4194/284031

[156] http://en.wikipedia.org/wiki/Zimbabwean_presidential_election,_2008

[157] http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/7380445.stm

[158] http://www.guardian.co.uk/world/2010/sep/16/morgan-tsvangirai-praises-robert-mugabe

[159] http://www.guardian.co.uk/world/2010/sep/16/morgan-tsvangirai-praises-robert-mugabe

[160] http://www.thezimbabwean.co.uk/news/zimbabwe/62812/2013-elections-in-danger.html?utm_source=thezim&utm_medium=homepage&utm_campaign=listarticle&utm_content=readmorelink

[161] http://reliefweb.int/sites/reliefweb.int/files/resources/CAP_2012_Zimbabwe.pdf, p. 1.

[162] I. h., p. 7.

[163] http://www.thezimbabwemail.com/opinion/12085-tragic-zimbabwe-exodus.html

[164] http://reliefweb.int/report/zimbabwe/consolidated-appeal-2012-zimbabwe

[165] http://www.solidaritypeacetrust.org/download/report-files/Perils%20and%20Pitfalls.pdf

[166] http://www.thezimbabwemail.com/opinion/12085-tragic-zimbabwe-exodus.html

[167] http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-14113618