2003. április 12-én az Európai Unióba való
belépésről tartottak népszavazást Magyarországon. A 8 042 272
szavazásra jogosult választópolgár 45,62 százaléka jelent meg a választáson és
83,76 százalékuk döntött a csatlakozás mellett. 2004. május elsejével
Magyarország hivatalosan is az EU tagjává vált. Az uniós csatlakozás a
rendszerváltás óta lezajlott kereskedelmi, gazdasági, társadalmi, kulturális és
politikai folyamatok konzekvens folytatása volt.
1989-ben,
a térség rendszerváltó államai közül hazánk nyitotta meg először gazdaságát a
külföldi közvetlen befektetések előtt. A tőkebeáramlás egyik fő formája a
privatizáció lett, mely révén 1991 és 1997 között 4,6 milliárd euró értékű beruházás
valósult meg[1].
„Így végeredményben az első öt évben Magyarországra annyi külföldi tőke
érkezett, mint az összes többi közép-európai országba együttvéve. Amikor pedig
az eladósodottság már a pénzügyi összeomlás szélére sodorta az országot (1994/1995
fordulóján), már minden készen állt a nagy privatizációs tranzakciók
megkezdésére. Így a magánosítási bevételekből törleszteni lehetett a külföldi
államadósságot.[2]”
1995-ben megkezdődött az energiaszektor privatizálása, ami a négy évvel korábbi
(1990 végi) 1,7 százalékról, a GDP 66 százalékára pörgette fel az adott évben a
külföldi működő tőkebeáramlást, ami 2,368 milliárd eurót tett ki[3]. A
külföldi működő tőke nettó állománya az uniós csatlakozás idejére 40-50
százalék körül állapodott meg és a csatlakozást követően ettől már nem tért el
jelentősen, ami azt jelenti, hogy a külföldi cégek az integráció idejére már
kihasították a maguk részét a magyar piacból[4].
Az
elmúlt tíz évben végzett fejlesztések 97 százaléka uniós társfinanszírozással realizálódott[5].
Az uniós források felhasználása oly mértékben integrálódott a magyar
költségvetésbe, hogy az állami fejlesztési tervek ezek nélkül nem valósulhattak
volna meg. A lakosság leginkább abban bízott, hogy keresete közelíteni fog az
uniós átlaghoz. Az egy főre jutó GDP-nek a vásárlóerő paritáson mért értékei
azonban eddig nem mutattak a lakosság számára is érzékelhető változást.
2004-ben az éves nettó keresetek EU-átlagának 24 százalékát fizették ki
Magyarországon, és ez az érték 8 év alatt csak egy százalékkal emelkedett[6].
Az életszínvonal emelésének tekintetében tehát Magyarország teljesített a
legrosszabbul a tíz éve uniós taggá vált országok közül. Annak ellenére, hogy
az európai bérekhez való felzárkózás terén a pártok az utóbbi tíz évben a
legkisebb előrelépésre sem voltak képesek, a 2014-es EP-választások alkalmával
is ez volt a legkedveltebb kampányszlogenjük. A magyar fizetések alacsony
szintje az alapvető oka annak, hogy miért keresi 600 000 magyar külföldön
a megélhetését, amelyből aztán a GDP több mint egy százalékának megfelelő összeget
utalnak haza devizában. Magyarország 2004 és 2013 között megmutatkozó teljes
bruttó nemzeti össztermékbeli növekményének 98 százalékát adta az ebben az
időszakban Brüsszelből hazánkba érkező 15,635 milliárd euró[7].
Ezek a számok arra utalnak, hogy az uniós pénzek nélkül gyakorlatilag még a
stagnálásra sem lett volna képes a magyar gazdaság. A teljes GDP növekmény
illetve az EU-támogatás aránya bármelyik velünk egyidős tagállam esetében
legalább 3:1, míg egyedül hazánk esetében gyakorlatilag 1:1. Hazánk a
vásárlóerő paritáson számított GDP-jét, a 28 EU-tagállam átlagának, 2004. évi
63 százalékáról 2012-re 67 százalékára növelte[8].
2011-ben bruttó nemzeti összjövedelmének arányában Magyarország jutott a
legtöbb uniós anyagi forráshoz, mivel az abban az évben folyósított 4,418
milliárd eurós összeg az éves GNI 4,67 százalékát tette ki[9].
Csatlakozásunk tízedik esztendejének végére a hazánkba érkezett uniós
támogatások nettó összege (vagyis a magyar befizetések levonása utáni összeg)
várhatóan meg fogja haladni a 7000 milliárd forintot. A
hatalmas pénzekből megvalósított infrastrukturális beruházásokon túl az ország
gazdaságát azonban nem sikerült lendületbe hozni. A három kelet-magyarországi,
illetve a dél-dunántúli régió továbbra is az Unió húsz legszegényebb régiója
között tanyázik. 2002-ben Észak-Magyarország régiója az akkori EU-átlag 37
százalékát érte el, míg az Észak-Alföld térsége 38 százalékát hozta a 25
tagállam átlagának az egy főre jutó GDP tekintetében[10].
A 28 tagúvá bővült Unió 272 NUTS2-es régiója közül a 2011-es adatok alapján az
előbbi térség három százalékot, az utóbbi pedig ötöt tudott javítani a kilenc
évvel korábbi arányokon[11].
A „javulás” azonban nem számottevő, mivel a négy régió továbbra is az Unió húsz
legszegényebbje között található és egyik sem éri el a 28 tagállam átlagos egy
főre jutó bruttó össztermékének a felét.
Az uniós
csatlakozás tízedik évfordulójának napján lépett hatályba az új földtörvény. Az
új szabályozás meghosszabbította a külföldiek földvásárlási moratóriumát,
miközben annak magyar tulajdonosai továbbra is megkapják a támogatást, még
akkor is, ha nem is művelik a földet. A szabályozás ugyanakkor visszás
helyzetet teremtett az állami földek újraosztásának metodikájával[12]. Annak
ellenére, hogy Magyarország az agrártámogatások egyik legnagyobb haszonélvezője,
az agráriumban még bőségesen állnak rendelkezésre területek a fejlesztésre, az
új szabályozás alapján azonban ennek várhatóan nem a szövetkezeti struktúra,
vagy a tudásalapú mezőgazdaság lesz a terepe. Magyarország uniós csatlakozásának
jubileumát még egy szakmaiatlan és kérdéses motiváltsággal végrehajtott
átalakítás árnyékolta be. A Lázár János vezette Nemzeti Fejlesztési Ügynökség
átszervezésének kudarca az uniós fejlesztési pénzek elosztása szempontjából
fontos időszakban tette kockára a közösségi forrásokat.
Magyarország és az Unió
viszonyában különösen az utóbbi négy évben erősödtek fel a bíráló hangok.
Miközben az uniós intézmények, elsődlegesen az Európai Bizottság, folyamatosan
fogalmaznak meg észrevételeket a hazánkban minden egyes szakpolitikában
végrehajtott mélyreható változásokat illetően, a magyar kormány semmilyen
kritikát nem hajlandó megfontolni, bár esetenként a legszükségesebb formai
változtatásokat azért végrehajtja a kérdéses törvényeken. Az Orbán- kormányzat,
miközben Moszkvához hasonlítja és válogatott módokon becsmérli az Uniót,
azt a tiszteletet várná el tőle, amit ő
rendszerint elfelejt megadni neki. A második Orbán-kormány idején olyan
rendszerszintű változtatások történtek, amelyek a társadalom, a gazdaság és az
intézményrendszer minden területére kiterjedtek. Miközben a magyar kormány
folyamatosan sérelmezte az e tekintetben őket ért kritikákat, a brüsszeli
intézmények csak nagyon kevés esetben tudták megvédeni az európai jogrend
alapján a magyar állampolgárokat saját kormányuktól. Így tehát nem sikerült
megakadályozni, hogy 3000 milliárd forintnyi magán-nyugdíjpénztári vagyontól
fosszák meg a lakosságot és egy fenntarthatatlan nyugdíjrendszert hozzanak
létre. Nem sikerült megakadályozni, hogy a miniszterelnök milliárdokért 5000
fős stadiont építsen 1500 lelkes szülőfalujában található háza mellett.
Miközben Felcsút polgármestere négy év alatt a semmiből az ország 85.
leggazdagabb embere lett, a kormányszócsővé silányított közszolgálati médiában
csak az ellenzéki vagyongyarapodásokról hallani. Az új médiatörvény és a Médiahatóság
felügyelete szintén számos kívánni valót hagy maga után a szakma részéről. A
közszférában a kétmillió forint fölötti végkielégítéseket sújtó 98 százalékos
különadó, vagy a 65 év feletti bírák kényszernyugdíjazása, illetve a peres
ügyek indoklás nélküli áthelyezése voltak azon legemlékezetesebb törvények,
amelyek kapcsán az Uniónak sikerült az európai jogrenddel azonos mederbe
visszaterelni a magyar jogalkotást. Eközben
az Orbán-kabinet az őt ért kritikákat folyamatos csúsztatásokkal a magyar
nemzetet, érdekeket és szuverenitást ért támadásokként próbálták meg
beállítani.
Miközben a magyar sajtó és a
közvélemény a kormány EU-val szembeni kritikáitól hangos, az európai parlamenti
választások megmutatták, hogy a honfitársainknál jobb sorssal megáldott uniós
állampolgárok viszonya is egyre hektikusabbá vált a Közösséggel kapcsolatban. Az
európai parlamenti választások május 22-től 25-éig tartottak. A briteknél vette
kezdetét a szavazás, amelyet 36 százalékos részvétel mellett, 27,5 százalékos
eredménnyel a függetlenségpárti és bevándorlás ellenes UKIP nyert[13],
amelynek a brit választási rendszer miatt még parlamenti képviselete sincs
hazájában. Nigel Farage pártjának képviselői, öt évvel ezelőtti eredményüket
csaknem megduplázva, országuk 73 képviselői helyéből 24-et foglalhatnak el a
függetlenek között. A La-Manche csatorna túloldalán is az Unióból való kiválás
mellett agitáló párt végzett az élen. A Marine Le Pen vezette Front Nationalnak
a választók negyede szavazott bizalmat az unió törvényhozásában, így ez a párt
lett a legerősebb francia földön.
·
Az unió három legnagyobb és legerősebb állama
közül egyedül a németeknél nem törtek előre az unióellenesek. A kormányzó CDU/CSU
35,3 százalékkal tudott győzni, míg az SPD 6,5 százalékot erősödve 27,3
százalékot ért el. A zöldek (Bündnis 90/Die Grünen) a szavazatok tizedét
gyűjtötték be (10,7%), míg a Die Linke 7,4, a tavaly alakult Alternative für
Deutschland (AfD) pedig 7 százalékot értek el[14].
Az AfD egy speciális euroszkeptikus pártnak tekinthető, amely első sorban a
közös fizetőeszközt szeretné megszűntetni, mert véleménye szerint az
elszegényíti a nem versenyképes tagállamokat és ezzel gátolja az integrációt. A
német neonáci NPD egy százalékos eredménye is ért egy mandátumot az európai
parlamentben. Ahogyan az várható volt a neonácik a legerősebb eredményt egyébként
Görögországban érték el. Az XA (Arany Hajnal) két képviselőt küldhet a
brüsszeli parlamentbe, köszönhetően a görög választók 9,3 százalékának.
·
A Geert Wilders vezette, bevándorlás és
EU-ellenes holland Szabadság Párt (Partij voor de Vrijheid) 13,2 százalékos
támogatottsággal a harmadik helyen végzett hazájában és alig két százalékkal
maradt el a szociálliberális Demokraten66 (15,4%) illetve a kereszténydemokrata
CDA (15%) mögött[15]. A
jelenlegi kormánykoalíciót alkotó VVD-re és a PvdA-ra együttesen mindössze 21,3
százaléka szavazott a választáson megjelenteknek (37%). A holland választóknál
arányaiban kétszer többen kívánták védeni hazájukat a bevándorlóktól Dániában,
ahol a Dansk
Folkeparti a leadott szavazatok 26,6 százalékának elnyerésével fölényes
győzelmet aratott[16].
Az Európai Néppárt frakcióját
erősítő pártok 13 tagállamban végeztek az élen. Írországban, Spanyolországban,
Németországban, Lengyelországban és Magyarországon a nagyobbik kormánypárt
tudta megszerezni a legtöbb szavazatot. Ausztriában ugyanakkor a jobbközép
néppárt a kormány kisebbik tagjaként aratott győzelmet a nagyobbik koalíciós
partner, a szociáldemokraták felett. Az ÖVP 27,3 százaléka ugyanúgy 5
mandátumot ért az osztrákoknak, mint az SPÖ három százalékkal gyengébb teljesítménye.
Az FPÖ-re a választók egyötöde (19,7%) szavazott, négy osztrák nemzeti radikális
képviselőt juttatva ezzel az európai törvényhozásba.
Szlovéniában a 2011-es parlamenti
választásokon berobbanó Pozitivna Slovenija (PS) akkori 28,51 százalékos eredményéhez
képest negatívabbat aligha érhetett volna el, hiszen mindössze a szavazatok 6,2
százalékát tudta begyűjteni. Ez azt jelenti, hogy a szlovén miniszterelnököt és
a ljubjanai polgármestert adó kormánypártnak nem lesz képviselete az európai
parlamentben. Az ország 8 európai parlamenti mandátumából 5-öt szereztek meg az
Európai Néppárt frakciójához csatlakozó szlovén pártok (SDS - 3, NSi-SLS
koalíció 1-1).
A részvételi arány az európai
parlamenti választásokon az egykori szocialista államokban volt a legalacsonyabb.
Lengyelországban 22,7, Szlovéniában pedig mindösszesen 21 százaléka járult a
választóknak az urnák elé. Csehországban a szavazati joggal rendelkezőknek
csupán 19,5 százaléka kívánt élni e jogával az EP-választásokon. A szlovák
választópolgárok 13 százalékos részvétele pedig az összes tagország közül magasan
a legalacsonyabb volt. Bár a SMER-SD 24 százalékos győzelme 4 mandátumot ér a
brüsszeli parlamentben, a KDH és az SDKÚ-DS 2-2 mandátuma, a Magyar Közösség
Pártja és a MOST-Híd által begyűjtött 1-1 mandátummal kiegészülve végül szintén
az Európai Néppárt frakciójának a győzelmét hozta Szlovákiában. Ilyen alacsony
részvételi arány, valamint a mandátumszámítások torzításai miatt az eredmény azonban
vajmi keveset árul el a szlovákok Unióhoz való politikai viszonyáról. A szlovák
és cseh választók kiábrándultságát és érdektelenségét a Közösség iránt azonban
mindennél érzékletesebben szemlélteti a választástól való távolmaradásuk. A
horvát választópolgárok negyede kívánt élni első alkalommal európai uniós
szavazati jogával. A legnagyobb ellenzéki párt a jobbközép HDZ 41,4 százalékát
szerezte meg a leadott szavazatoknak, ami Horvátország 11 európai parlamenti
képviselői helyéből 5-nek a megszerzéséhez volt elég.
Akadtak olyan a válság által
erősen megtépázott országok is amelyekben azonban a lakosság részvételi aránya
meghaladta az uniós átlagot (43,1). Cipruson 44 százalékos részvétel mellett
37,7 százalékot ért el a DISY, az Európai Néppárt helyi szövetségese[17].
Ez a győzelem több mint 3 és fél százalékkal magasabb a három évvel korábbi
nemzetgyűlési választásokon elért eredményüknél, és a lakosok támogatásáról
biztosítja Nicos Anastasiades elnök pártját a válságkezelésben. Lettországban,
a 2010 márciusában Vienotiba néven alakult liberális-konzervatív
pártkonglomerátum az ország 8 európai parlamenti mandátumának a felét szerezte
meg 46 százalékos győzelmével. A 2014-es európai parlamenti választások
legnagyobb arányú győzelmével azonban a magyar kormánypártok büszkélkedhetnek.
A FIDESZ-KDNP 51,5 százalékos győzelme bár ezúttal nem ért kétharmadot a
mandátumok elosztásakor, a 21 EP-képviselői helyből 12-őt (57,1%) így is
megszerzett. A második legerősebb párt a Jobbik lett, 14,7 százalékos
szavazatszerzéssel, ami 3 mandátumot ér számukra Brüsszelben. Bár a FIDESZ-t
nem szokták euroszkeptikus pártként definiálni, az Orbán-kormány elmúlt
ciklusban mutatott viselkedése mégis inkább unió-kritikusnak, mint uniópártinak
nevezhető. A Jobbik pedig minden, a kampány alatt szajkózott „nemzetek
Európája” és egyéb euroszkeptikusnak hangzó szlogenje ellenére, egyértelműen
EU-ellenes párt, amelynek célja, hogy Magyarország elhagyja a Közösség kereteit[18].
A 29,2 százalékos részvételi arány mellett tehát mindössze a szavazók egyharmada
voksolt olyan pártra, amelyik jelenlegi formájában támogatja az uniót és annak
további reformjait. A választók kétharmada pedig olyan Európai Uniót akar, ami
tiszteletet ad a magyar kormánynak (nem a magyaroknak!), kritika és tanács
helyett, miközben ő nem vár el semmilyen tiszteletet vagy kötelezettséget, hanem
szó nélkül tűri, hogy arra és oly módon költsék a közösség pénzét, ahogyan azt
éppen szeretnék a magyar döntéshozók.
Az 390 millió európai
választópolgárt reprezentáló 751 EP-képviselő közül 109-en vagy
euroszkeptikusok, vagy nyíltan EU-ellenesek, esetenként, neonácik, bevándorlás
ellenesek, kevésbé jellemzően szélsőbaloldaliak[19].
Ez az arány az Uniót ért egyre hangosabb kritikáknak a létjogosultságát is
mutatja. A megszorítások politikája sikertelennek bizonyult a válságkezelésben.
Az euroszkeptikus pártok formálódó koalíciója A Szabadság és Demokrácia
Európája (EFD) egy fából vaskarika, mivel ezeknek a pártoknak egyetlen közös
érdekük, hogy kilépjenek az unióból, azon túl azonban minden egyéb területen
egymás nemzeti érdekeivel kerülnek konfliktusba. A bevándorlás és EU-ellenes
szélsőséges pártok, amelyeket hazájukban a többi politikai formáció igyekszik
együttes erővel kiszorítani a közéletből, az uniós fórum keretein belül most
minden korábbinál erősebbek lehetnek és közösen hallathatják a hangjukat. A bevándorlás ellenesség párosulva az
EU-ellenesség ideológiájával viszont Európa végét jelenti. Miközben a
feltörekvő uniós államokból érkező munkaerőt egyre inkább korlátozni kívánják
ezek a pártok, tagjaik között tobzódnak az egykori bevándorlók leszármazottai.
A kelet, illetve kelet-közép európai térség felzárkóztatása eddig sikertelen,
bár némely országban vannak pozitív fejlemények e tekintetben, a korlátozások
csak visszavetnék ezt a felzárkózást, miközben a gazdag államok számára
továbbra is fenntartaná a lehetőséget, hogy ne küzdjenek munkaerőhiánnyal az
általuk preferált területeken. Ameddig a gazdaság nem indul növekedésnek a
közös fizetőeszköz továbbra sem fog magához térni. Európának következetesen
kell képviselnie egy olyan közösségi irányvonalat, amely minden tagállama
számára biztos receptet képes adni a fejlődésre, nem pedig az unió vezető
államainak a kiszolgálására (gondoljunk például a kétsebességes Európa
koncepciójára). A kelet-közép európai térség felértékelődéséhez a jelenlegi
orosz-ukrán konfliktus felettébb kedvezőtlen. Az európai parlamenti választások
utolsó napján Ukrajnában is előrehozott nemzetgyűlési választásokat tartottak
és a közös időpont nem csak szimbolikus jelentőséggel bírt. Az ukrán helyzet az
unió végeit fenyegeti. Az ukrán, belarusz térség egyfajta bufferzónává alakul a
posztkapitalista európai és a posztszovjet eurázsiai unió között. Ez a két
ország jelenti Európa keleti határát, mert bár földrajzilag azon belül van,
geopolitikailag azon kívülre szorul. A balti, lengyel, cseh, szlovák, osztrák,
magyar, szerb, horvát, bolgár, román területek olyan fontos tranzit és termelő
térségekké válhatnak, amelyek közül egyesekben akár polgárháborús helyzet is
előállhat a jövőben.
Európának határozott és jó előre
kikövezett utat kell követnie a nyelveire, hagyományaira, kultúrájára és
történelmére alapozva. Ennek az európai és egyben globális olvasztótégelynek a
paramétereit szigorúan tartani kell, mert különben az egész fenntarthatatlanná
válik. Középtávon megindulhat egy visszarendeződés, vagy akár felbomlás. Európa
globális szerepvállalása jelenleg ebbe az irányba mutat, mivel egyelőre nem
sikerült olyan stabil jogi, gazdasági környezetet teremtenie minden állampolgára
számára, ami elvárható lenne. A szegregáció megindult a társadalomban és a
jelenlegi helyzet a középosztály kipusztításával ezt egyre erősíti. Az új
tagállamoknak gazdasági téren minél gyorsabban fel kell zárkóznia a nyugati
tagállamokhoz, különben a munkaerő szabad áramlása olyan nyomás alá helyezi az
érintett államokat, hogy a társadalmi feszültségeket már nem lehet majd
politikailag becsatornázva levezetni. Az Európát egészében, a mikro szinttől a
teljes közösségig koncepcionálisan fejlesztő föderalista, decentralista
szemlélet a megalakulástól fogva változatlanul a fő irányvonalat jelenti a
közösségi politikában. Az unió is sokkal ellenállóbb lehet a különféle
kedvezőtlen hatásokkal szemben, ha tudását, gazdaságát nem néhány központban
koncentrálja. A közös pénz stabilitása is összetartó erő lehet, hiszen a
monetárisan független államok saját érdekeiket tartanák elsődlegesen szem előtt
a szövetség segítségre szoruló tagjainak támogatásakor, miközben a közösség
érdeke az érintett tagállamok gyors és hatékony megsegítésével helyzetük
mielőbbi normalizálása. Az európai unióban uralkodó szemléleteken és azokkal
együtt számos intézményen kell alakítani ahhoz, hogy a módszer elsősorban
sikeres és csak másodsorban legyen jövedelmező. Amikor a szabad munkaerő
áramlásról vagy a bevándorlás szigorításáról esik szó, akkor a tagállami
érdekek mindig másodlagossá válnak. Hiszen ha nem akarunk albán vendégmunkást,
akkor hova bővítjük tovább az uniót? Ha kellenek a török orvosok, meg tanárok,
akkor miért nem kellenek a török kamionsofőrök? Miért kellenek egyáltalán
nekünk korrupt magyar, bolgár, politikusok, gyilkos olasz, angol maffiózók,
kiváltságos holland, dán arisztokraták? - és még sorolhatnánk, hogy kik
kerülnek döntési pozícióba, vagy annak közelébe nem csak nemzetállami, de uniós
szinten is. A politikának meg kellene újulnia, erre kézzel fogható igény
mutatkozik számos nyugat-európai országban. Európa fennmaradásának a kulcsát nem
a közös hit, hanem a közös tudás rejti. A közös tudás, ami egyben Európa
sokszínűségéből is fakad, a közösség mind nyitottabbá válásával egyre csak
gazdagodik.
[1] Magyarország
1989-2009. A változások tükrében., Központi Statisztikai Hivatal, Budapest,
2010., 32. o.
[2] Mihályi Péter: A magyar privatizáció enciklopédiája, 11. fej. A
privatizáció értékelése., Pannon
Egyetemi Könyvkiadó - MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2010,
Budapest, 2010., 2. o.
[3] Zbida
Adel - Analysis of Foreign Direct Investment in Hungary - PhD. Dissertation,
Szent István University, Management and Business Administration Ph.D. School,
2010., 15. o.
[4]
http://www.penzvilag.info/lorant-karoly-kozgazdasz-az-europai-unios-penzszivattyurol/
[5]
http://index.hu/gazdasag/2014/02/12/tiz_eve_dol_a_le/
[6]
http://www.origo.hu/gazdasag/gazdasag-plusz/20140429-tiz-eve-leptunk-be-az-europai-uioba-tiz-abra-hogy-hova-jutottunk.html
[7] http://www.origo.hu/gazdasag/gazdasag-plusz/20140429-tiz-eve-leptunk-be-az-europai-uioba-tiz-abra-hogy-hova-jutottunk.html
[8]
http://epp.eurostat.ec.europa.eu/tgm/table.do?tab=table&plugin=1&language=en&pcode=tec00114
[9] http://index.hu/gazdasag/2014/02/12/tiz_eve_dol_a_le/
[10] http://hvg.hu/gazdasag/20050407szegenyregiok
[11] file:///C:/Users/Admin/Downloads/STAT-14-29_EN.pdf
[12] A 2014.
május elsejével hatályba lépett új földtörvény kritikájáról lásd bővebben Rádai
Eszter Raskó György agrárközgazdásszal készített interjúját. In: Élet és
Irodalom, 2014. május 9., 3-4. o.
[13] http://www.bbc.com/news/events/vote2014/eu-uk-results
[14] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-de-2014.html
[15] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-nl-2014.html
[16] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-dk-2014.html
[17] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-cy-2014.html
[18] „Tagok
legyünk vagy szabadok” matricák a képviselők laptopján, uniós zászlók égetése,
ablakon kidobálása, népszavazás kiírásának szándéka a tagságról.
[19] http://www.bbc.com/news/events/vote2014/eu-election-results
