A felkelő nap országának több ezer katonája tartott ki évekkel, néhányan pedig még évtizedekkel a háború után is[1] a kapott parancsnak engedelmeskedve, miszerint semmilyen körülmények között nem adhatják meg magukat.
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete 1944. július 21-én indította meg elsöprő támadását a Guam-szigetét birtokló japán hadsereg ellen. Az 541 km2-es szigeten 1944. augusztus tizedikén fejeződtek be a harcok, legalábbis a katonák többsége számára. A guami csatában mintegy 18 ezer japán katona vesztette életét, kevesebb, mint ötszázan választották a legszégyenletesebb módját a harcok befejezésének és adták meg magukat. Takeshi Takashina altábornagy a harcok negyedik napján vesztette életét. Hideyoshi Obata altábornagy miután kiadta a parancsot, hogy az utolsó emberig harcolni kell, augusztus 11-én seppukut követett el. A sziget dzsungelébe visszahúzódó pár tucat japán katona komolyan vette mártírhalált halt altábornagyuk végső parancsát és nem tette le a fegyvert. 1945. december 8-án három amerikai tengerészgyalogost csapdába csaltak és meg is öltek a japán katonák. A császári dzsungelharcosokat, akik a helyi lakosok teheneit, illetve az őserdő különféle élőlényeit fogyasztották, folyamatosan tizedelték a mérges állatok, a fertőzések és a betegségek. A katonák kényesen ügyeltek arra, hogy ne hagyjanak nyomokat maguk után és végül úgy döntöttek, hogy földalatti búvóhelyekbe költöznek. Mindnyájuk közül Shoichi őrmester bizonyult a legleleményesebb, legszerencsésebb és legkitartóbb japán hadfinak. Miután már csak hárman maradtak bajtársak Guamon, a bakák szétváltak és a sziget különböző részein ütöttek tanyát, de rendszeresen látogatták egymást. Az őrmester utolsó két társa 1964-ben egy áradásban vesztette életét. Ezt követően Shoichi Yokoira nyolc éven keresztül teljesen egyedül tartott ki császára mellett a „háborúban”. 1972. január 24-én két helyi vadász, Jesus Dueñas and Manuel De Gracia, a sziget déli részén, a Talofofo-folyó partja közelében felállított csapdáit ment ellenőrizni, amikor rátaláltak Shoichi Yokoira. Az 56 éves Shoichi megpróbálta megszerezni egyikük fegyverét[2], de mivel nagyon legyengült az évek során, a vadászok könnyedén eltántorították ettől a szándékától. Shoichi a dzsungelből kifelé menet azért könyörgött foglyul ejtőinek, hogy öljék meg, mert nem akart hadifogságba kerülni. Visszatérve szülőföldjére, bár hősként üdvözölték, soha nem tudott visszailleszkedni a japán társadalomba mert nem tudta elfogadni, ahogyan hazája átalakult. Élete legnagyobb élménye az volt, amikor találkozhatott Akihito császárral egy fogadáson. Végül az alá a sírkő alá temették el 1997-ben bekövetkezett halála után, amelyet még 1955-ben állítottak neki.
Shoichi Yokoi a háború idején és megadásakor.
Kép forrása: http://www.bbc.co.uk/news/magazine-16681636
Hiroo Onada hadnagy, több mint két évvel Shoichi Yokoirát követően adta meg magát, harmincévnyi bujkálás után a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubang szigetének hegyei közt[3]. Onada és három bajtársa, az 1945 októberében talált, a helyi lakosok által írt levelet, amelyen arról informálták őket, hogy a háború augusztus 15-én véget ért és jöjjenek le a hegyekből, csak ellenséges propagandának vélték, mivel egyik csoportjukra pár nappal korábban tüzet nyitottak[4]. 1945 végén B-17-esekről dobtak le cetliket a szigetekre, amelyekre Yamashita tábornoknak, a 14. körzet hadserege számára kiadott megadási parancsát nyomtatták. A következő években is hiába juttattak a japán gerillák birtokába további írott üzeneteket, újságokat, vagy szólt hozzájuk a rokonaik hangja hangosbeszélőn keresztül, mindent ellenséges diverzáns akciónak véltek. A helyi falusiakat is ellenségnek gondolták, többször rá is támadtak lubangi lakosokra. Yuitsi Akatsuban, a csapat legfiatalabb tagjában, négy év után végül olyan erőssé vált a kétely, hogy 1949 egyik szeptemberi napján a többiek tudta nélkül elvált a csoporttól, majd hathónapnyi magányos vándorlás után sikerült kijutnia a dzsungelből és megadta magát. Shoichi Shimada tizedes 1954. május hetedikén, egy tengerparti csetepatéban, Gontin közelében vesztette életét. Onada utolsó bajtársát, Kinshichi Kozukát 1972 októberében egy filippínó őrjárattal való összetűzés során ölték meg. Kozuka halála nem volt hiába való, újra felvetette annak a lehetőségét, hogy az 1959 decemberében halottnak nyilvánított Onada még életben van. Norio Suzuki, a 24 éves, egyetemi tanulmányait félbe hagyó és évek óta utazgató egyetemista, a Kozuka haláláról és Onada eltűnéséről szóló híradások hatására elhatározta, hogy ismét útnak indul Japánból és felkutatja Onadát. Amikor honfitársa 1974. február 25-én rátalált, hogy hazavigye, Onada csak hivatalos katonai utasítás ellenében volt hajlandó letenni a fegyvert és elhagyni a szigetet. Suzuki tehát ismét visszatért Japánba és felkereste Onada egykori parancsnokát, a könyveladóként dolgozó Taniguchi őrnagyot. A hivatalos katonai parancsot végül 1974. március 9-én Taniguchi olvasta fel, a katonai öltözetének maradványaiban, karddal az oldalán, még működő Arisaka puskáját kezében tartó Hiroo Onadának, aki ezt követően volt csak hajlandó letenni a fegyvert[5].
Hiroo Onada közvetlenül a megadása után készült fényképen.
Kép forrása: http://www.damninteresting.com/the-soldier-who-wouldnt-quit/
1980-ban a Fülöp-szigetekhez tartozó Mindoro-szigetének erdeje fölé emelkedő Halcon-hegyen akadt rá Isao Mayazawa expedíciója egy kunyhóra, amelyben a közeli mangia törzs által megerősített információk szerint is, Fumio Nakahira kapitány lakhatott[6]. A kunyhóban üzenetet hagytak a kapitány számára ám ő soha nem került elő.
A bushido szellemisége és a császár iránti elkötelezettség olyan erős volt a második világháborúban harcoló japán katonákban, hogy a józanész, és a hosszú évek eseménytelensége sem tudott kételyt ébreszteni bennük a kapott paranccsal kapcsolatban. Mivel a megadás számukra a legnagyobb szégyennel ért fel, inkább a gerilla harcmodort választották és küzdöttek az elemekkel, vagy a vélt ellenséggel, csak ne kelljen megadni magukat. A dzsungelbe rejtőzve tovább folytatták harcukat, hogy legalább az ő számukra ne megadással, hanem dicsőséges halállal érjen véget saját háborújuk.
[1] http://www.wanpela.com/holdouts/registry.html Letöltés: 2012. 01. 24.
[2] http://www.bbc.co.uk/news/magazine-16681636 Letöltés: 2012. 01. 24.
[3] http://www.abc.net.au/lateline/content/2010/s3065416.htm Letöltés: 2012. 01. 24.
[4] http://history1900s.about.com/od/worldwarii/a/soldiersurr.htm Letöltés: 2012. 01. 24.
[5] http://www.damninteresting.com/the-soldier-who-wouldnt-quit/ Letöltés: 2012. 01. 24.
[6]http://fultonhistory.com/Newspaper%2011/Geneva%20NY%20Finger%20Lake%20Times/Geneva%20NY%20Finger%20Lake%20Times%201980%20Apr%201980/Geneva%20NY%20Finger%20Lake%20Times%201980%20Apr%201980%20-%200296.pdf Letöltés: 2012. 01. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése