A magyar társadalmat nemzedékek óta leginkább az a fajta értékrelativizmus rombolja, amelyet a huszadik századi magyar politikai rendszerek különféle módokon igyekeztek a társadalmi norma szintjére emelni.
Napjainkra azonban az emberi élet olyan szegmensei is relativizálódtak, melyekre ez alapvetően eddig nem volt jellemző. Amikor ugyanaz az adott cselekmény, viselkedéstípus, magatartásforma egy másik egyén esetében, lényegében azonos társadalmi, gazdasági és szociális közegben valósul meg, nem ítélhetnénk meg azokat oly különbözően, mint ahogyan azt sok esetben tesszük. Az érdekek függvényében megkülönböztetést tenni a cselekmények között olyan alapon, hogy az, az egyik esetben, a társadalom számára káros, ezáltal elitélendő bűn vagy a kor normáinak megfelelő, kétes erkölcsi indíttatásból elkövetett vétek. Amikor a társadalom azt az utat választja, hogy alárendeli normáit az ideológiai alapon félreértelmezett következtetésnek, leigázásra kerül. A különféle alrendszerek a társadalmat képesek ebbe az irányba elmozdítani, ám ez egy nagyon komplex rendszert képez.
A konfliktusok lényegében a gazdasági, politikai, pénzügyi aktorok és az egyénekből felépülő társadalom kultúrái között zajlanak. Az egyének gazdasági státusza mellett, értékválasztásuk által meghatározott életvitelük tartja fenn a gazdasági rendszereket. Ez megnyilvánul a társadalom egészségi állapotában, a népesedésben, a szorgalomban, a kultúrában, a fogyasztásban és számos egyéb területen. Milyen munkával lehet azonban méltóságot adni az embereknek? Olyan munkával, melyet mind erkölcsileg, mind pedig anyagilag is elismernek. Jelenleg ez Magyarországon úgy néz ki, hogy a társadalmilag hasznos munkák, összehasonlíthatatlanul kevésbé vannak honorálva, mint az akár kétes gazdasági hasznosságú foglalkozások. A méltósághoz az egyén esetében az is hozzátartozik, hogy tisztességesen fel tudja nevelni a gyerekét. Európában, Japánban fogy a népesség, ami azt jelenti, hogy az emberekben az értékek olyannyira relativizálódtak, hogy létfenntartó ösztönüket az utódnemzésre, teljesen háttérbe szorítják. Tisztelet a kivételnek, de a polgári lakosság, a hőn áhított erős magyar középosztály többsége konformistán és biztonságosan él, miközben destruktív módon éli ki vágyait, ahelyett hogy emberi ösztöneit követné. A családvállalás ügyében is ilyen megfontolások alapján lép, avagy nem. A középosztály tehetősebb része számára munkahelye, vagy életszínvonalának emelése fontosabb a gyerekvállalásnál. Ha nincsenek olyan fontossággal bíró gondolatok, amelyeket tovább szeretnének adni gyerekeiknek, akkor az egyénben nem alakul ki az igény a gyereknevelésre. A fejlett országok társadalmát tehát a munkaerőpiac, a fogyasztói kultúra és az általa generált értékválság fenntartható módon elnyomhatóvá tette. A társadalmat, a korrupció, az önzés, a tudatlanság egyaránt leigázzák. Egy adott társadalmi csoport tudatát, felfogását a rá legjellemzőbb érdekek és rutinok mentén lehet a legkönnyebben korrumpálni. Hazánkban a kormányzó pártok hivatalos politika demagógiája már az erkölcsileg egyértelműen elitélendő cselekedeteket sem átallja elfogadható értékként beállítani. A politikai szándék és érdek rendre felülírja, és saját hasznához igazítja a társadalmi érdekeket. A politikusok nagy része az előző század folyamán, és napjainkban is a bűnt, annak relativizálásával igyekezett normává tenni. Az elnyomás, a megfélemlítés, a terror mozgatórugói a pszichológiai hadviselés, a besúgórendszer kiépítése, vagy a titkos rendőrségek ebből a kifordult megfontolásból születtek. A szocializmus idején a bűn relativizmusa ugyanakkor a rendszer elnyomó, felülről vezérelt elemein túl annak alsó társadalmi elemeire is kiterjedt. Csempészés, csencselés, seftelés és számos egyéb tevékenység által tettek szert nem legális jövedelemre az egyének. Az emberek politikai alapon lépkedtek feljebb a társadalmi ranglétrán. Jelenleg Magyarország gazdaságát gúzsba köti az általánosan elterjedt feketemunka, az adózatlanul szerzett jövedelmek. A társadalmi előrejutásban a politikai lojalitás pedig a rendszerváltás óta a legnagyobb szerepet játssza. A kormányzó párt iránti elkötelezettség képes bármilyen szakmai hiányosságot vagy erkölcsi gátat és jogi korlátot áthidalni.
Ezek a folyamatok természetesen hazánkban sem új keletűek, más súlypontokkal, de már a Horthy-korszakban, majd pedig a szocializmus alatt is meghatározták a társadalmat. De sok tekintetben már Széchenyi ezzel a fajta mentalitással szállt szembe a Stádiumban. A Horthy korszak egyik legtekintélyesebb magyar politikusának, Teleki Pálnak buzgó fasizmusa, a magyar zsidóknak a társadalomból való kizárására érdekében tett lépéseivel, a kor polgárai számára jogi normává emelte a szegregáció bűnét. A keresztény kispolgári magyar embertípust a szocializmus alatt a szocialista munkás embertípus propagandája váltotta fel, más kívánalmakat támasztva ezzel az egyénnel szemben. Vakbuzgó kiscserkészek, vagy hithű szocialisták most is vannak, és az oktatást jelenleg is szegregálják, ugyan nem faji, vagy politikai, hanem vagyoni alapon, hogy csak egy párhuzamot hozzunk napjainkból. A diktatórikus rendszerek társadalompolitikáját alapvetően ilyen értékrelativizáló megfontolásokra építik. Ugyanakkor az érdekek, az értékek és az ideológiák konfliktusa által az alkotmányos parlamentáris köztársasági rendszerekben a viszonylagosság még fontosabb szerephez jut. Az eltérés abban nyilvánul meg, hogy a bűnnek ugyanaz a viszonylagossága, amely a szocializmus idején cinkosaivá tette az egyéneket a társadalmon belül a rendszerrel szemben, a demokratikus berendezkedésen belül ugyanúgy beépült a rendszerbe, de a köztársasági berendezkedés, a versengő politikai rendszer és a rendszerváltást követő demokratikus magyar politikai kurzusok természetéből adódóan immár megosztja az egyéneket.
Kép forrása: http://www.artquest.org.uk/valueadded/
Nem is szólva az új globálisan integrált gazdasági, pénzügyi és egyre inkább politikai, európai szövetségi rendszerről, amely lebontja a kialakult normákat és szétveri a kialakítani kívánt dogmákat. Ezt a fajta globális elnyomó rendszert a gazdasági, pénzügyi és politikai érdekek által irányított pártok megválasztásával tartja fenn a társadalom. Európában azonban a társadalom az évszázadok alatt kivívta a maga számára a jogot arra, hogy döntsön sorsáról. Azt a szintet azonban még nem érte el és várhatóan soha nem is fogja elérni a demokrácia deficit, hogy az emberek felismerjék, a valódi választás az lenne, ha az egyik parlamenti választás alkalmával mindenki következetesen otthon maradna. Az egyén ezáltal döntési jogáról önként lemondva fejezhetné ki szolidaritását polgártársai iránt és kezdhetne el végre felelősen dönteni a döntés jogának átruházása nélkül, így nyilvánítva ki igényét arra, hogy egy igazságosabb rendszer felépítése felé mozduljon el a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése