Horthy Miklós kormányzónak avattak szobrot Budapesten

Október 7-én az epigon Orbán Viktor, gróf Bethlen István miniszterelnöknek a szobrát avatta fel a budai várban. November 3-án, a Szabadság téren pedig, a tíz évig regnáló kormányfőt kinevező, Horthy Miklós kormányzónak a bronz mellszobrát leplezték le a JOBBIK jóvoltából.

A szobrokkal olyan elődeinknek állítunk emléket, akiket példaképeinknek tartunk. A személyes tapasztalatok és vélemények alapján azonban teljesen eltérő személyeket is méltónak tarthatunk arra, hogy vonalait kőbe vésessük, vagy bronzba öntessük. Az ilyen dilemmák objektív megítélésében lehet segítségünkre a történelemtudomány.  Egy demokratikus államban ugyanakkor célszerű lenne olyan embereknek szobrot avatni, akik a demokratikus eszmék mellett kötelezték el magukat és ebben a szellemben alkottak maradandót.

A kormányzó megítélése háborús szerepvállalása miatt természetesen nem olyan „egyértelmű”, mint Bethlen Istváné, mindazonáltal egyik politikust sem tekinthetjük a demokrácia iránt elkötelezett államférfinak. Horthy Miklós katonai főparancsnokként nemcsak a bécsi döntés által lehetővé vált visszacsatolások dicsőségében részesült, de felelős a második magyar hadseregnek a keleti frontra való kivezényléséért és annak sorsáért is. A nosztalgiát a neveltetés szüli. Nyilván teljesen eltérő módon vélekedtek polgártársaink szülei és nagyszülei kormányzójukról mondjuk egy kassai magyar családban, vagy például egy pécsi zsidó famíliában, akiktől aztán attitűdjüket örökölték. 1938. augusztus 20-a és 26-a között Horthy a magyar küldöttség élén Berlinben egyeztetett Hitlerrel a felvidéki területek Magyarországhoz csatolásának lehetőségéről. Bár a német kancellár már akkor katonai akciót szeretett volna kicsikarni a magyar vezérkartól Csehszlovákiával szemben, az adott körülmények mellett Horthy ennek a feltételnek nem tehetett eleget, így Hitler elállt ettől a szándékától. A két világháború közötti revizionista külpolitika első sikerének tekinthető első bécsi döntéssel (amely még egy etnikai alapú határmódosítást valósított meg) azonban Magyarország végképp elkötelezte magát. Ennek az elköteleződésnek a háború alatt a deportált magyar zsidó lakosság, valamint a második magyar hadsereg még Horthy kormányzósága idején az áldozatává vált.

Horthy Miklós fő bűne tehát ebben áll. Ugyanakkor a kormányzó ezzel, a magyarság szempontjából sorsfordító és tragikusnak bizonyuló külpolitikai elköteleződésével szemben nem tudott semmilyen kiemelkedő katonai, illetve államférfiúi teljesítményt felmutatni az élete során. A kormányzó felelőssége e döntésekben tehát elvitathatatlan, bár mindezekért végül sohasem kellett felelnie. Mindezek ellenére a nemzeti radikalizmus erősödésével a Horthy kultusz ismét virágzásnak indult és ezzel kapcsolatban sem a magyar kormánynak, sem pedig a Fidesz frakciójának nincs egységes álláspontja. Egyedül Rogán Antal frakcióvezető vette arra a bátorságot, hogy magánemberként elítélje a Horthy szobor felavatását. A Fidesz frakció politikai haszonlesésből nem hajlandó állást foglalni a kérdésben, az pedig már csak szavazótáborának önálló véleményalkotó képességéről árulkodik, hogy az ezt nem is igényli pártjától. Ami a pártnak jó, az jó nekik is…

Az MTA által szeptember végén elfogadott állásfoglalás a közterületek elnevezéséről, nem javasolta, hogy Tormay Cecileről közterületet nevezzenek el, mert: „A 2011. évi CLXXXIX. törvény 2013. január 1-jétől hatályos 14. § (2) bekezdés (a) pontja szerint közterület nem viselheti „olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Állásfoglalása végén az MTA példaként említi Weöres Sándor mellett, Ottlik Gézát, vagy Nemes Nagy Ágnest, mint olyan írókat akik „Tormay Cécile-nél jelentősebb irodalmi életművet hagytak hátra, és nincs róluk Budapesten közterület elnevezve, noha tevékenységükkel közvetetten sem járultak hozzá embertársaik – köztük írótársaik – hátrányos megkülönböztetéséhez, meghurcolásához vagy erőszakos halálához, sőt számos esetben ennek megakadályozásán dolgoztak.”  Kocsis Máténak, Józsefváros fideszes polgármesterének, azért mégiscsak sikerült szobrot állítatnia a Horthy-rendszer ünnepelt antiszemita írónőjének, a kerületében.  A főváros vezetése számára az irodalmi Nobel-díjra jelölt Weöres Sándor esetében születésének 100. évfordulója, sem elég jeles alkalom arra, hogy emlékét egy utcanév táblán vagy egy köztéri szoborban örökítsék meg. A szombathelyi születésű írónak a vezetékneve lehet aggályos, hiszen a „vörös” elnevezést a kommunista diktatúrára való utalás miatt szintén nem javasolta az Akadémia. Egyes kevéssé iskolázott, ám annál vérmesebb szavazókat egy ilyen képzavar is elrettenthet a kormánypárttól, ami pedig már nem éri meg a kockázatot.

           Károlyi Mihályt vitatott történelmi személynek tartja az akadémia bár, „nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy közvetlenül részt vett volna önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében, fenntartásában, de vitatott történelmi szerepénél fogva nem javasolt, hogy róla közterületet, közintézményt nevezzenek el.” Ezzel tehát tudományosan is igazolva lett, miért kellett az első magyar (nép)köztársasági elnök emlékművét Budapestről Siófokra száműzni. Abba a városba, ahol egyébként 1919 augusztusának végén, öt hónappal Károlyi lemondása után, Horthy Miklós rendezte be a főhadiszállását. A magyar pártok országuk történeti sajátosságai miatt nem tudnak az elmúlt száz évből olyan politikus elődöket állítani maguk elé, akik demokratikus viszonyok között ténykedtek volna, így sajnos be kell érniük az autokratikus Horthy-rendszer államférfijaival és asszonyaival. A probléma csak az, hogy a Károlyi esetében idézett MTA állásfoglalás fokozottan igaz Horthyval kapcsolatban is, amit azonban a kormány nem ismerhet el, mert akkor nem lenne kinek a sziluettjén átszűrődve a „dicső” múlton merengeni. A legszomorúbb az egészben sajnos az, hogy ezt a relativizálást immáron intézményesíteni, kutatni és oktatni is kívánja a jelenlegi kormányzat.

Kép forrása:

http://m.cdn.blog.hu/fi/fideszfigyelo/image/Horthy_szobor_avatas_Jobbik_Hegedus_Lorant_Lorantne_Hazateres_temploma_katonai_egyenruha_Belvaros_kormanyzo.png

65 éve kezdődött a berlini blokád

Az alábbi bejegyzés a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán 2010-ben, Az 1948-49-es berlini blokád és légihíd korabeli német sajtó alapján címen leadott szakdolgozatom egy részlete.

Valutareformok és a berlini blokád kialakítása

Nyugat-német és kelet-német pénzreform

Az 1924 óta hivatalos állami fizetőeszközként funkcionáló birodalmi márka (Reichsmark) a háború után elszabaduló infláció következtében elértéktelenedett, miután arra többé nem volt gazdasági fedezet, és mert az emberek sem „bíztak” a régi pénzben. A feketepiacon virágzott a barterkereskedelem, sokan cigarettával fizettek a különféle árucikkekért.

Június 15-én Frankfurt an Main, akkor éppen IG-Hochhausnak nevezett épületének 130-as számú szobájában, szűk körben tartották konferenciájukat Pierre Koenig, Lucius D. Clay és Brian Robertson tábornokok[1]. A valutareform amerikai megvalósítási tervével kapcsolatos ellenvéleményüknek, Gerd Bucerius sajtótájékoztatója óta egyre hangosabban adtak hangot a német szakemberek. Arra hivatkozva, hogy egy közös német javaslatot szeretne meghallgatni, Clay tábornok a következő napra halasztotta a tárgyalást. Másnap délután egy óra körül, egy félórás megbeszélést követően a tábornokok átvették az előző éjszaka folyamán egységesített német valutareform-javaslatot. Az új német nemzeti valuta bevezetéséről végül június 18-án rendeletben döntöttek. Az USA-ban kinyomtatott új bankjegyek[2] forgalomba hozatalára és ezzel egy időben a birodalmi márka bankjegyeinek érvénytelenítésére 1948. június 20-án került sor Németország nyugati megszállási övezeteiben. Az új fizetőeszköz bevezetésére 48 órás határidőt szabtak, erre az időre a bankokat és az üzleteket, az élelmiszerboltok és a gyógyszertárak kivételével zárva kellett tartani. Minden állampolgár alanyi jogon kapott 40 márkát az új fizetőeszköz bevezetésekor[3]. A bevont birodalmi márkát nagyjából tíz az egyhez arányban válthatták át az új márkára.  Az 1945. május 9-e után befizetett betéteket öt az egy arányban fizették ki német márkában.

1948. június 22-én délután négy órakor a Szövetséges Ellenőrző Tanács épületében kezdetét vette a pénzügyi helyzet rendezéséről tartott konferencia Németország négy katonai megszálló hatalma között[4]. Az ülés este fél tizenegykor eredménytelenül ért véget. Június 22-én este Vaszilij Danilovics Szokolovszkij tábornok, a németországi szovjet katonai adminisztráció (SMAD) legfelsőbb vezetője írásban közölte Lucius D. Clay amerikai tábornokkal, Brian Robertson brit tábornokkal, valamint Charles Jean Roger Noiret francia tábornokkal, hogy politikai és morális megfontolásból nem tartja elképzelhetőnek, hogy külön pénzreformot hajtsanak végre Berlin szovjetek által ellenőrzött szektoraiban. A nyugati szektorok katonai vezetőivel tudatta, hogy a szovjetek a pénzreformot a birodalmi márka felülbélyegzésével fogják megkezdeni Kelet-Berlinben és egész Berlinben, ezért abban reménykedik, hogy a nyugati szektorok katonai vezetői nem fogják hátráltatni saját szektoraikban parancsa végrehajtását. Szokolovszkij tábornok felszólítására reagálva Frank Howley ezredes, Berlin amerikai parancsnoka arra hívta fel a figyelmet, hogy Berlin amerikai szektorában csakis a Clay tábornoktól kapott parancsok végrehajtása számít jogosnak. Vaszilij Danilovics Szokolovszkij tábornoknak tehát pontosan ugyanakkora és semmivel sem több joga van Berlinben, mint Lucius D. Clay tábornoknak, Brian Robertsonnak, vagy Pierre Koenignek és a négy katonai kormányzó közül egyiknek sincs joga egész Berlinre vonatkozóan döntéseket hoznia[5]. Berlin katonai parancsnokai illetve szakértőik nyilván mindannyian egyformán tisztában voltak azzal, hogy meddig terjed hatáskörük és, hogy egyikük hatásköre sem nagyobb a másikénál. Miután azonban ez az elméleti hatásköri egyenlőség nem egyezett meg a tényleges hatalommal, a szovjet katonai vezetés, Berlin háború után kialakult geopolitikai helyzetére alapozva, kísérelte meg Nyugat-Berlin katonai parancsnokait meghátrálásra késztetni. E szándék a szovjet katonai igazgatás pénzügyi főnöksége vezetőjének, Pavel Maletinnek interjújából is kiderült. A diplomata utópisztikusnak nevezte és a pénzforgalomra károsnak tartotta azon szándékokat, melyek Berlinben két különböző pénznemet kívánnak fenntartani. Véleménye szerint a két külön pénznem komoly gazdasági nehézségeket idézne elő Berlinben, illetve a keleti zónában, ezért mivel a német főváros a szovjet zónában fekszik, számára semmilyen egyéb érvényes fizetőeszköz nem adható, mint a keleti zónában érvényes valuta[6].

Nyugat-Berlin szövetséges katonai kormányzatainak június 23-ai döntése alapján az új német márkát a német főváros szövetségesek által megszállt három nyugati szektorában is bevezették. Június 25-én és 26-án reggel héttől este tíz óráig Nyugat-Berlin lakói fejkvótaként 60 birodalmi márkát válthattak át 60 német márkára személyi igazolványuk bemutatásával a lakókörzetükhöz tartozó beváltóhelyeken[7]. A birodalmi márka érméi névértékük egy tizedének értékében egyelőre továbbra is forgalomban maradtak. Június 23-án Edward Riou Benson dandártábornok, Berlin brit szektorának parancsnoka bejelentette, hogy a birodalmi márka beváltása a német fővárosban, június 25-én reggel 7 órakor, Berlin brit katonai ellenőrzés alatt álló szektorában kezdődik meg[8]. A Nyugat-Berlinben forgalomba hozott német márka bankjegyeit egy „B” betűvel jelölték meg (B-Mark). Június 25-én a berlini feketepiacon 15 kelet-német márkáért adtak egy német márkát[9]. A német márka nyugat-német területeken való bevezetésével a keleti területeken használatban maradt birodalmi márka egy nap alatt szinte teljesen elértéktelenedett.

1948. június 23-án a szovjet katonai adminisztráció elfogadta a 111-es számú parancsot[10], melynek értelmében, szükségintézkedésként azonnali hatállyal (június 24-étől) a birodalmi márka bankjegyeit, legfeljebb 70 birodalmi márka értékben, felülbélyegzett birodalmi bankjegyekre cserélték az általuk felügyelt német területeken és Kelet-Berlinben. Az emberek ezeket a bankjegyeket „Klebemark”-nak nevezték el, mivel csak akkor kaphatott kézhez ilyen fizetőeszközt az ember, ha a beváltandó birodalmi márka eredetét igazolni tudta. Június 24-én reggel 10 órától Kelet-Berlin szovjet katonák által ellenőrzött kerületeiben, több mint 1300 kifizetőhelyen cserélték le a birodalmi német márka bankjegyeit[11]. A Berliner Zeitung 1948. június 26-ai számának hatodik oldalán található cikk[12] a Berlin keleti felében végrehajtott pénzreform második napjáról számolt be. Mivel a birodalmi márkának a szovjetek által Berlinben végrehajtott reformja a főváros teljes területére szóló hatállyal lett meghirdetve, a pénzbeváltás idején Berlin nyugati szektoraiból óriási tömegben indultak meg az emberek a földalatti vasút, a városi vasút és a villamosok ritkított járataival a város keleti szektorainak pénzváltóhelyei felé, hogy beválthassák birodalmi márkájukat. A birodalmi márka beváltása a német főváros szovjetek által ellenőrzött szektoraiban 1948. június 29-én ért véget. 1948. július 24-étől csak az ilyen, felülbélyegzett márkákat lehetett Németország szovjet megszállási övezeteiben, illetve Kelet-Berlinben kelet-német márkára váltatni. A korábbi birodalmi márka bankjegyei június 26-ától már érvénytelennek számítottak. Berlin keleti szektoraiban a birodalmi érmék továbbra is régi névértékükön maradtak forgalomban. A német valuta reformja volt az, ami közvetetten kiváltotta Nyugat-Berlin blokádját, mert a szovjet vezetés ragaszkodott hozzá, hogy a német fővárosban a pénzreform szovjet parancs alapján, egységesen valósuljon meg. Június 23-án Berlinben a négyhatalmi tanács ülésén a szovjet szakértő, Pavel Maletin kijelentette, hogy a szovjetek által foganatosított gazdasági és adminisztratív intézkedések célja az egységes fizetőeszköz bevezetésének kikényszerítése Berlinben. A Nyugat-Berlin és Németország nyugati zónái közti áruforgalom elvágásával a szovjet vezetés legfőbb célja végső soron a fővárosnak teljes mértékben a keleti szektortól való gazdasági függésbe vonása volt. A szovjetek által finanszírozott Berliner Zeitung a pénzreformot követően, a témával kapcsolatos cikkeiben a Berlin nyugati szektoraiban forgalomba hozott német márkáról, mint az ott bevezetett második fizetőeszközről beszélt[13]. Ezekből az egy-két szavas, ám nagyon fontos eltérésekből lehet könnyen megérteni, hogy a nagyhatalmak közti tárgyalások miért nem vezethettek eredményre. Miután tudomást szereztek arról, hogy a nyugati hatalmak Berlin általuk ellenőrzött szektoraiban be fogják vezetni a nyugat-német valutát, a szovjetek azonnali hatállyal, ezáltal a nyugat-berlini valutareformot megelőzvén, vitték végbe egész Berlinre vonatkozólag, saját - közgazdasági értelemben csak nagy jóindulattal - pénzreformnak nevezett intézkedéseiket. A szovjet katonai vezetésnek nem volt joga Berlin egész lakosságára kiterjedően végrehajtani a birodalmi márka lecserélését, ám erről nem vettek tudomást. A szovjetek álláspontja szerint a szövetségesek azzal, hogy egy második hivatalos fizetőeszközt is bevezettek Berlinben, megsemmisítették egy működőképes négyhatalmi katonai igazgatási együttműködés alapjait a német fővárosban. Kalinyin ezredes, a berlini parancsnokság szovjet szekciójának vezetője, a szovjet katonai parancsnokok megbízásainak eleget téve kijelentette, hogy a továbbiakban nem vesz részt a szövetséges katonai parancsnokok bizottságának ülésein[14].

 Nyugat-Berlin blokádjának kiépítése

1948. június 23-án este, a Zschornewitz erőmű szovjet parancsra történt leállításával, Nyugat-Berlin áram nélkül maradt[15]. Az első áramkorlátozások június 24-én reggel fél héttől, Berlin amerikai szektorában kezdődtek meg, majd a következő órákban a főváros másik két nyugati szektorában is sort kellett rájuk keríteni. A következő napokban az áramkimaradások Berlin nyugati szektoraiban reggel 6 órától este 11-ig tartottak. Rudolf Wissel, Bewag igazgató beszámolója szerint Charlottenburg, Moadit, Spandau, Schöneberg, Unterspree, Stieglitz és Wilmersdorf kisebb erőművei mindössze 75 000 – 95 000 kilowatt áramot voltak képesek kitermelni, ami csak a létfontosságú üzemek energiaellátásához volt elegendő. A napokban időközben újra üzemképessé vált Borsig erőművet a szénhiány miatt viszont nem lehetett üzembe helyezni[16]. A hiányzó 50 000 - 60 000 kilowatt közötti energiamennyiséget a klingenbergi és a rummelsburgi nagy erőművekből fedezték. A szovjet megszállási övezetben található két nagy erőmű együttes kapacitását, a maximális kb. 199 000 kilowattról, 110 000 kilowattra korlátozták a szovjet hatóságok. A rummelsburgi erőmű széntartalékai szűk egy hétre voltak elegendőek, a klingenbergi erőmű tartalékai, pedig nagyjából harminc napra. Június 22-e óta azonban nem érkezett szénszállítmány az erőművekbe[17]. A szénszállító vonatok Helmstedt és Hannover között várakoztak. A szovjet katonai parancsnokságon június 23-án délután meghozott döntés értelmében a keleti szektorokból nem engedélyezték elektromos áram szállítását Berlin nyugati szektorai számára. A leállást a szovjet hatóságok eleinte nyersanyaghiánnyal indokolták, majd június 24-én a Radio Berlinben elhangzott nyilatkozat arról szólt, hogy a bielefeldi Golpa erőműben meghibásodásokat találtak, melyeket még nem sikerült kijavítani. Berlin vízellátása biztosított maradt, miután a berlini vízművek ellátó üzemei a nyugati szektorokban voltak találhatóak, a vízpumpákat pedig dízelolajjal, vagy gőzzel is üzemeltetni tudták. A 87 vízpumpából azonban 31 egyelőre kiesett, így az embereknek ismét használniuk kellett a közkutakat is[18]. A gázellátás szintén biztosítva maradt Nyugat-Berlin számára, a Gasag által birtokolt széntartalékokkal (kb. 83 000 tonna) a főváros gázellátását 40 napig zavartalanul biztosítani lehetett[19]. A Berlin nyugati szektoraiban lévő kórházak, illetve a létfenntartáshoz szükséges üzemek raktáron levő szénkészlete hattól nyolc hétig lett volna képes azok működését fedezni. Az előnyben részesített üzemek széntartalékai további egy hónapra voltak elegendőek[20]. Az áramkimaradások miatt a Daimler-Benz nagyjából ötszáz embert foglalkoztató marienfeldei üzeme egyelőre nyolc napos leállást jelentett be.

Németország szövetségesek által ellenőrzött területei és Berlin között az áruforgalom június 24-én kora reggel megszakadt[21]. A Berlin-Marienborn vasúti útvonalat a szovjetek javítási munkálatokra hivatkozva zárták le[22]. A Berlin-Helmstedt vonalon sem engedtek több vasúti kocsit Berlinbe a szovjet hatóságok, arra hivatkozva, hogy olyan sok áruszállító vasúti kocsi érkezett a brit zónából a szovjet szektorba, hogy azokat előbb ki kell rakodni, mielőtt újakat tudnának fogadni. Az autópályát Helmstedtnél lezárták a szovjet alakulatok. Június 23-a szerda reggelén összesen 70, a nyugat-német területekről Németország szovjetek által ellenőrzött szektora felé tartó postakocsit tartóztattak fel a szovjet katonai hatóságok. Az amerikai állampolgárok ellátására naponta 70-75 gépen szállították az élelmiszert és egyéb ellátmányt a berlini Tempelhof reptérre. A Royal Air Force is fokozta a légi forgalmat katonái ellátása érdekében. A brit katonai hatóságok nyitott tehervagonokban szállították az ellátmányt Berlinbe, melyeket a szovjet hatóságok könnyűszerrel ellenőrizni tudtak, ezért ezek közül többet beengedtek Berlinbe, az amerikai vagonok azonban lepecsételve szállították rakományukat és ezek ellenőrzését az amerikai hatóságok nem engedélyezték a szovjet hatóságok számára. A Braunschweiger Zeitung június 24-ei beszámolója szerint az eltelt 24 órában, az addig nyugat-berliniek számára ellátmányt szállító, napi 18 szerelvény helyett mindössze hatot engedtek be a szovjet hatóságok a városba[23]. A Braunschweiger Zeitung tudósítói arról számoltak be, hogy a kelet-német szektor határától Halberstadtig húzódó mintegy 30-40 km-es szakaszon a teljes vasúti közlekedés szünetelt. A zóna határának altenburgi szakaszán a szovjet határvadászok, a hohenganterni térségben pedig az amerikai határőrök fordították vissza az ott átkelni szándékozókat, egy háromszögben senki földjét alkotva ezzel. 1200 brit és szovjet szektorokból érkező embert tartottak Helmstedtben. A niedersachseni tartományi minisztérium és a Reichsbahn közötti tárgyalások eredményeként a szovjet szektorból hazafelé tartó nyugat-német lakosok számára lakhelyükig szóló menetjegyeket állítottak ki, melyek árát az utasoknak később kellett visszatéríteni. Helmstedtnél az autópályán hosszú sorban várakozó, szovjet szektorból elindult gépkocsivezetők számára kisebb összeget adtak nyugat-német márkában, amiből fedezhették brit zónában való tartózkodásukat. A belvízi hajóközlekedésre vonatkozóan a szovjet hatóságok hajlandóak voltak arra az engedményre, hogy miután tíz teherhajó legénységétől elkobozták birodalmi márkájukat, szabad továbbhaladást biztosítottak számukra a szovjet zónába[24].

A Braunschweiger Zeitung egy a Németország Szocialista Egységpártja (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands - SED) által délután négy órára szervezett tüntetésről számolt be, mely során mintegy 500-an vonultak tehergépkocsikkal a berlini városháza elé[25]. A tüntetők elfoglalták az ülésterem tribünjét és megtöltötték az épület felső szintjét, megakadályozva ezzel az ülésezés megkezdését. A demonstrálók egységes berlini pénzreformot követeltek a tanácstól. Egy eredménytelen rendőri felszólítást követően a teremőröknek némi ütlegelés közepette sikerült kiszorítaniuk az ülésteremből a tüntetőket. Délután fél öt körül Otto Grotewohl, a SED elnöke a városházához érkezett, a tömeg pedig beszédet várt tőle, helyette azonban a SED küldöttje, Bach beszélt a tömeghez, akiket maradásra szólított fel.

A Der Tagesspiegel június 25-én megjelent számának vezércikke Frank L. Howley ezredesnek, Berlin amerikai szektora parancsnokának közleményét hozta le. Howley kiállt a nyugati szektorokban végrehajtott pénzreform mellett, hangsúlyozva, hogy az újonnan bevezetett pénz valódi értéket képvisel, ami a német nép boldogulását, nem pedig egy idegen állam javára történő kisajátítást szolgálja. Az amerikai ezredes a berliniektől bátorságot, kitartást és ésszerűséget kért az átmeneti időszakban felmerülő nehézségek idejére. Howley a SED előző napi, berlini városháza elé szervezett tüntetését, szégyenletesnek nevezte, mely során gonosztevők garázdaságának következtében, demokratikusan megválasztott városi elöljárókat, gengszterek bántalmaztak. A vezércikk végén Howley a berliniek megnyugtatására tudatta, hogy a német főváros amerikaiak által ellenőrzött szektoraiban rendelkezésre álló élelmiszerkészletek harminc napra elegendőek és nem fogják hagyni, hogy a berlini lakosság éhezzen[26]. A Der Tagesspiegel június 25-ei számának címlapján, Howley ezredes közleménye után Szokolovszkij tábornok június 24-én a Radio Berlinben elhangzott beszédét is közölték. A berlini polgárokhoz intézett beszédében az orosz tábornok jogszerűtlennek nevezte a Németország nyugati megszállási övezeteiben, az amerikai, brit és francia katonai hatóságok által, külön végrehajtott pénzreformot, melynek következtében a szovjet megszállási övezetet és egész Berlint érvénytelenített pénz árasztotta el, teljesen szétzilálva ezzel a gazdasági életet[27]. Június 25-ei vezércikkében a szovjetek által finanszírozott Berliner Zeitung szintén címlapon közli a szovjet katonai igazgatás Radio Berlinben elhangzott felhívását[28].

Június 24-én a berlini szövetséges parancsnokságon sorra kerülő nyilvános bizottsági ülés elmaradt, mert a szovjet katonai igazgatás képviselője elfoglaltságra hivatkozva nem jelent meg[29]. Clay tábornok Heidelbergbe utazott az amerikai csapatok parancsnokaival folytatandó megbeszélésre. A tábornok kijelentette, hogy az oroszok a háborún kívül, semmilyen más módon nem fogják tudni kiűzni az amerikaiakat Berlinből. Clay tábornok ugyanakkor nem hitt abban, hogy a szovjet vezetés alkalmasnak tartaná az időt ahhoz, hogy háborút kezdjen. A tábornok ezért az általa szovjet „blöffnek” tartott blokádot úgy akarta megtörni, hogy egy katonákkal ellátott, ellátmányt szállító páncélozott vonatot indított volna el a szükséges fogyasztási cikkekkel a Braunschweig-Helmstedt-Marienborn vonalon egészen Nyugat-Berlinig[30]. A katonák a tábornok elképzelése szerint tűzparancsot kaptak volna arra az esetre, ha fel akarnák őket tartóztatni. Bár Clay tervét Washington hamar elutasította és így a tábornok is elállt tőle, a páncélvonat tervvel kapcsolatosan egy hónap múlva egy sajtótájékoztatón kérték ki a tábornok véleményét, aki akkor azt már természetesen nem tarthatta megvalósíthatónak.

Június 24-én, a német márka Berlin nyugati szektoraiban történő bevezetéséről szóló döntésre adott durva szovjet reakcióra válaszként, a Németországot megszálló nyugati hatalmak meghozták a döntést, hogy Nyugat-Berlin ellátását szükség esetén légi úton fogják biztosítani. Nyugat-Berlin blokádjának kezdete után az Egyesült Államok jelentős mértékben emelte a Berlinbe szállítandó CARE-csomagok számát, melyeket légi úton juttattak el az elzárt szektorokba[31]. A szociáldemokrata berlini városi küldött, Otto Friedrich Bach a városi küldöttek rendkívüli ülésén élesen kritizálta a szovjetek által Berlinben folytatott politikát, mert az véleménye szerint a gazdaságosság elé helyezte a propagandát[32].

A berlini SPD elnöke Franz Neumann a szovjeteket és a német kommunistákat azzal vádolta, hogy Berlint el akarják szigetelni, hogy kapitulációra késztethessék. Franz Neumann bejelentette, hogy a kommunista vezetés e szándéka ellen az SPD egy héttel később nagytűntetést fog szervezni. A mintegy 50 000 ember részvételével megtartott SPD által szervezett tűntetést követően a szovjet hatóságok két, Berlin szovjetek által ellenőrzött szektorain keresztül hazafelé tartó, az Associated Press amerikai hírügynökségeknek dolgozó, német újságírót vettek őrizetbe szovjetellenes propaganda vádjával. Az említett zsurnalisztákon kívül, a United Press Jeepjével utazó, további négy személy tűnt el, akiket utoljára a szovjet szektor irányába láttak elhajtani[33]. Az őrizetbe vett újságírókat harminc órányi fogva tartást követően szabadon engedték az orosz hatóságok. Elfogatásukat azzal indokolták, hogy tilos Berlin szovjet fennhatóság alatt álló szektorában amerikai járművekkel és kamerával utazni[34].

Bevin brit külügyminiszter a Berlinben kialakult helyzetet veszélyesnek nevezte a brit parlament alsóházában. Kijelentette, hogy a britek a provokációk ellenére Berlinben maradnak, és kifejezte azon örömét, hogy a berlini hatóságok és a lakosság a helyzet ellenére nyugodt tudott maradni. Június 25-ére a brit kabinet immár második különleges ülését hívták össze az elmúlt fél napban, ami már önmagában is jelezte a helyzet komolyságát[35].

Június 25-én Berlin amerikai katonai kormányzata bejelentette, hogy az olyan alapvető létszükséglethez nélkülözhetetlen árukat, melyeket Berlin amerikai vagy brit katonai fennhatóság alatt álló szektoraiban állítanak elő, repülőgépekkel szállítják el a Bizónia területére. Fordított módon, ugyanígy kellett az alapvető szükségletekhez nélkülözhetetlen árukat Berlinbe juttatni[36]. A német fővárosba indított szállító-repülőgépek számát napi százra emelték. Június 26-ától megkezdték gyógyszerészeti készítmények légi úton történő Berlinbe juttatását[37]. A betegek altatásához szükséges étert is légi úton kellett a nyugat-berlini kórházak számára a városba juttatni. Az éter repülőgépekkel való szállítása nagy elővigyázatosságot igényelt az anyag gyúlékonysága miatt[38]. A szovjet központi parancsnokság június 29-én ajánlatot tett arra vonatkozólag, hogy Németország általuk ellenőrzött területeiről, (más árukért cserébe) havi 300 000 liternyire növelve a friss tej szállítmányokat, biztosítsa a Berlin nyugati szektoraiban élő gyerekek tejjel való ellátását[39].

          

Az áram-olló

Forrás: Braunschweiger Zeitung - 1948. június 26. 2. o.

Június 26-án Curtis LeMay altábornagy, az Európában állomásozó amerikai légierő parancsnoka parancsot kapott rá, hogy légi úton szervezze meg Nyugat-Berlin ellátását. 1945. november 30-án a Szovjetunió és a Németország nyugati területeit megszálló országok között megegyezés született arról, hogy a Nyugat-Berlinbe tartó repülésekhez három légifolyosót biztosítanak a kelet-német légtérben. Ezen a három 35 km széles repülési útvonalon keresztül kellett tehát megszervezni Berlin blokád alá került szektorainak ellátását. Az északi folyosó Hamburgból, a középső Hannoverből, a déli pedig Frankfurt am Mainból vezetett Berlinbe. Az első repülőgép 2000 méteres magasságban repült, majd kilométerekkel lemaradva 300 méterrel alacsonyabban követte őt a második, míg több kilométerrel utána, ismét 2000 méteres magasságban szállva érkezett a harmadik gép. A középső folyosón tértek vissza az északi és a déli légi útvonalakon Berlinbe érkező repülőgépek nyugat-német területre[40]. Június 26-án Brian Robertson levelet intézett Szokolovszkij tábornokhoz, melyben Berlin brit katonai megszállási övezetének vezetője a Berlinbe, illetve onnan kifelé tartó közlekedés azonnali helyreállítását követelte orosz kollégájától. Ugyanazon a napon Lucius D. Clay tábornok is hasonló kérést intézett Szokolovszkijhoz. A szovjet hatóságok engedélyével egy húsz kocsiból álló postavonat hagyhatta el Berlint június 26-án[41]. Ez volt az első vasúti szerelvény, mely a blokád bevezetése óta távozott Nyugat-Berlinből, majd átlépte a brit megszállási övezet határát. A nap folyamán a berlini Siemens-Művek üzemi bizottsága határozatban követelte a szovjetek által bevezetett áram, illetve közlekedési korlátozások megszűntetését[42]. Június 26-án este az amerikai katonai rendészet őrizetbe vette a Berlin amerikai szektorán keresztülhajtó Szokolovszkij tábornokot, mert az őt szállító jármű átlépte a maximálisan megengedett sebességet. Clay tábornok személyes utasítására az orosz tábornokot fél órával később szabadon engedték[43].

Az apró incidenseken, inzultusokon, tűntetéseken, áramkimaradásokon, a pénzreform miatti tömegen és a pénzváltóhelyek előtt kígyózó sorokban várakozással töltött időn túl a fegyveres erők csapatmozgásai is fokozták a feszültséget a német fővárosban. A birodalmi márka beváltásának megkezdésével egy időben amerikai páncélos járművek jelentek meg Berlin utcáin. A fokozott katonai figyelmet az amerikai katonai vezetés azzal indokolta, hogy annak célja az esetlegesen kialakuló nyugtalanság megakadályozása. Magánszemélyek arról is beszámoltak, hogy június 25-én 120 szovjet katonai tehergépjárművet számoltak meg Magdeburg és Berlin között az autópályán, melyek mindegyike egy ágyút, vagy egy üteget vontatott a főváros irányába[44].

Forrás: Der Tagesspiegel - 1949. március 13. 1. o.

Június 27-én Charlottenburgban több mint 1200 alkalmazott részvételével tartott tűntetést a vasúti szakszervezet Berlin blokádja ellen[45]. A kommunisták által a német márka bevezetése ellen tervezett tiltakozást azonban ideiglenesen elhalasztották. A Szabad Német Szakszervezeti Szövetség (Freier Deutscher Gewerkschaftsbund – FDGB) is elhalasztotta a tervezett általános sztrájk kihirdetését. Június 27-én négy élelmiszert szállító uszály kötött ki Berlinben, miközben húsz, néhány nappal korábban Hamburgból elindult teherszállító hajót továbbra is feltartóztattak a szovjet hatóságok[46]. Június 23-a és 26-a között 23 élelmiszert szállító teherhajó szelte át a berlini brit megszállási övezet határát[47]. Június 26-27-ének hétvégéjén már csak hét teherhajó érkezett Berlinbe, melyek még június 21-e és 23-a között futottak ki Hamburg kikötőjéből, összesen több mint 1200 tonnányi liszt rakománnyal[48]. Június 28-a után a szovjet hatóságok azonban, bár ezt hivatalosan nem jelentették be, már nem engedtek tovább több teherhajót az Elbán Berlin felé[49]. Július elsejére már 34 teherhajó várakozott a wittenbergei ellenőrzőpontnál arra, hogy áthaladási engedélyt kapjon.  Június 28-án két búzalisztet szállító hajó, valamint három krumplit szállító vasúti szerelvény futott be Berlinbe Németország nyugati megszállási területeiről[50]. Paul Füllsack, aki 1946 óta töltötte be a városi tanácsban a „Nagy-Berlin” élelmezéséért felelős tanácsosi tisztséget, felhívta rá a figyelmet, hogy ezek a kedvezmények azokra a szerelvényekre vonatkoztak, melyek már a Helmstedt-Berlin vasúti vonal lezárása előtt úton voltak[51]. Az ekkor raktáron lévő cukor több mint egy hónapra volt elegendő, zsír pedig kielégítő mennyiségben volt raktáron Berlin nyugati szektorai számára.

Június 27-én a háború befejezése óta első alkalommal érkezett, a Berlin szovjet szektorában található, klingenbergi és rummelsburgi erőművek ellátására kőszénszállítmány Felső-Sziléziából. A vasárnapi napon nagyjából 1000 tonnányi szén érkezett vasúton Berlinbe, június 29-én pedig újabb két vasúti szerelvény ugyanekkora mennyiséggel. A szovjet hatóságok továbbra is fenn kívánták tartani a Lengyelországból vasúti, illetve vízi úton történő szénszállítást a berlini erőművek számára[52]. A szovjet vezetőség saját magát kényszerítette ebbe a helyzetbe, miután nagyjából nyolc nappal azelőtt leállították a Ruhr-vidékről Berlinbe érkező szénszállítmányokat. A klingenbergi és rummelsburgi erőművek távvezetékei Berlin brit és amerikai megszállási övezetein keresztül futottak. A rummelsburgi erőmű tartalékai ekkorra szinte már teljesen kimerültek. A Berliner Zeitung 1948. június 26-ai számának második oldalán található „Westmächte kürzen Strom”című, „Transportverbot der Briten führt zu schweren Schäden” alcímmel ellátott cikkének első mondata egyértelműen Németország brit katonai hatóságaira próbálta hárítani a Ruhr-vidékről érkező szénszállítmányok leállításáért a felelősséget[53]. A szovjet propaganda egyik érdekes módszerével találkozhatott a cikk olvasója. Az idézett mondat bár nem állított valótlant, mindössze azt felejtette el megemlíteni, hogy a vasúti szénszállítmányok, ha nem állíttatták volna le őket, Nyugat-Berlin szovjet blokádja miatt akkor sem juthattak volna el Nyugat-Berlinbe. Az említett alatt található „Störung des Interzonenhandels” című, „Rigoroser Eingriff der westlichen Besatzungsmächte” alcímű cikk[54], szintén ugyanilyen egyoldalú tájékoztatással, a nyugati megszálló hatalmakat tette felelőssé a Németország nyugati és keleti zónái közti áruforgalom megszűntetéséért. Könnyen belátható azonban, hogy semmilyen józan politikai vagy gazdasági megfontolás nem tehette indokoltá, hogy a nyugati nagyhatalmak saját megszállási övezeteikből továbbra is folytassák a keleti zóna havonta 300 000 tonna szénnel, valamint 30 000 tonna acéllal és egyéb termékekkel való ellátását, miközben ugyanezt a saját fennhatóságuk alatt álló berlini területeik esetében nem tehették meg. Ekkorra már nagyjából 16 000, brit megszállási övezetből származó vagont tartottak vissza az ország keleti megszállási területein[55]. Berlin nyugati szektorainak áramszünetei miatt, június 28-án Berlin egyes keleti szektoraiban is lekapcsolták a gázszolgáltatást, ennek következtében Babelsbergben is, ahol a szovjet katonatisztek, így Vaszilij Szokolovszkij katonai kormányzó is laktak, gáz nélkül maradtak[56]. A szovjet tábornok tehát éppen az általa elrendelt blokádintézkedések  következtében sürgősen költözködni volt kénytelen[57].

Június 28-án a berlini tanács azzal zárta ülését, hogy jegyzéket fog intézni az ENSZ-hez, melyben a berlini kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásra fogják kérni a szervezetet[58]. Este két-három hetes tartózkodásra Berlinbe érkezett William Draper amerikai hadügyminiszter, valamint Wedemeyer főhadnagy, a katonai tervezési részleg vezetője.

         

Forrás: Der Spiegel - 1948. július 31. 2. o.

A légihíd kiépítése és Berlin a blokád első szakaszában

1948 júniusa: a légihíd első napjai, a szövetséges parancsnokság felbomlása

1948. június 28-án reggel hat órakor Wunstorfból szállt fel az első Dakota repülőgép a Nos 53 és Nos 77-es kötelékekből, melyek az előző nap folyamán érkeztek meg a város repülőterére. Ezzel kezdetét vette a britek „Knicker” elnevezésű hadművelete, melynek célja Nyugat-Berlin brit csapatainak levegőből való ellátása volt. A Der Tagesspiegel 1948. június 29-ei számának címoldalán közölte[59], hogy Berlin nyugati szektorainak teljes ellátása rövid időn belül légi úton megvalósítható lesz. Az Egyesült Államok hadügyminisztériumának döntése értelmében harminc-negyven, hét tonna teherbírású szállítógépet bocsátottak a németországi amerikai katonai kormányzat szolgálatára Berlin légihídon keresztül történő ellátásához[60]. Két órával azután, hogy Clay tábornok szállítógépeket kért Washingtontól, az első gépek már fel is szálltak alaszkai és nyugat-indiai támaszpontjaikról. Minden gépnek legkevesebb kétszer-háromszor kellett naponta németországi bázisáról Berlinbe, illetve onnan visszarepülnie ahhoz, hogy ily módon a város ellátásához szükséges élelmiszert el tudják szállítani. Nyolc percenként szállt le egy amerikai gép Berlin Tempelhof, húsz percenként pedig egy brit gép Gatow reptereire[61]. A lichtenradei, amerikai és a jungfernheidei, francia felügyelet alatt álló légikikötőket, csak vészhelyzet esetén vették igénybe[62]. Június 29-éig Nyugat-Berlin légi úton történő ellátását az amerikai légierőnek nagyjából 100 Douglas DC-3-as segítségével kellett megoldania, melyek teherbírása nem volt több két és fél tonnánál. Június 29-ének délutánjára megérkeztek a 39 gépből álló kötelék első négymotoros Douglas C-54 Skymaster teherszállító gépei Berlinbe. A Skymaster repülőgép 1942-ben állt az amerikai hadsereg szolgálatába, mint személyszállító katonai repülőgép, mellyel eleinte 26, később 50 személy szállítására volt lehetőség. A Skymasterek a háború alatt az amerikai hadsereg első számú nagy hatótávolságú szállítógépei voltak. A Skymaster gépek egyenként majd 10 tonnányi rakományt voltak képesek légi úton Berlinbe juttatni. Később további négymotoros szállítógép kötelékeket vetettek be a német főváros ellátására. Berlin brit szektorának támogatására egy katonákból és RAF-szakértőkből álló közös stábot állított fel a brit katonai kormányzat. A brit katonai vezetés fokozta a főváros brit szektorának ellátására Hannoverből induló repüléseket. A wiesbadeni katonai repteret a frankfurti Rajna-Majna (Rhein-Main) reptér tehermentesítése érdekében állították a légihíd szolgálatába[63]. Az amerikai légierő wiesbadeni főhadiszállását irányító Josef Smith dandártábornok alatt szolgáló pilótáknak tehát szintén sok dolga akadt. W. F. Shotwell hadnagy például 48 óra alatt hatszor repülte le a Wiesbaden-Berlin útvonalat[64]. A frankfurti repülőtértől Berlinig valamivel több, mint két óráig tartott a repülőút. A repülőgépek a visszaúton eleinte az Egyesült Államokba címzett ládákat, hazatérő amerikaiak csomagjait, vagy például frankfurti irodák számára bútorokat szállítottak[65].

C-47-esek (DC-3-asok) kirakodása a Tempelhof reptéren.

Forrás: http://www.militaryphotos.net/forums/showthread.php?148774-Airport-Berlin-Tempelhof-closed-for-ever

Skymaster C-54-esek. Forrás: http://www.aufbau-ffm.de/serie/Teil17-20/teil18.html

Június 29-én, brit hivatalos források beszámolói alapján, 25 brit szállítógép szállt le Gatow repülőterén[66]. A rossz idő ellenére is több mint 90 brit és amerikai teherszállító repülő landolt a tempelhofi repülőtéren. Az amerikai repülőgépeknek naponta 1000-1500 tonna árut kellett Berlinbe fuvarozniuk, ami a brit teherszállító gépek rakományával együttesen a napi 2000 tonnát is elérhette. A Berliner Zeitung 1948. június 30-án megjelent számának hatodik oldalának légihíddal foglalkozó cikke alcímében (Befriedigende Versorgung der Westsektoren durch Flugzeuge unmöglich), Berlin nyugati szektorainak repülőgépekkel történő kielégítő ellátását lehetetlennek nevezte[67]. Nyugat Berlin nagyjából 2,1 millió lakosának élelmiszerrel való ellátásához naponta 1800 tonnányi árut kellett a városba szállítani. A lap értesülései szerint ezt a tömeget szárított burgonya illetve tejpor szállításával nagyjából napi 1100 tonnányira lehetett csökkenteni[68]. Míg ekkora mennyiség elszállításához elegendő Skymaster típusú repülőgép meg nem érkezett a német fővárosba, a Douglas DC-3-asok, illetve egy öreg Ju 52-es is használatban maradtak. A repülőgépek a szovjetek tiltása miatt nem repülhettek kötelékben Németország keleti megszállási övezetei felett. A légifolyosónál tartózkodó megfigyelő léggömbjüket a britek tiltakozása miatt a szovjetek azonban hajlandóak voltak visszahívni. Június 29-én délután egy órakor a gyalogosan közlekedő és zónaközi útlevéllel rendelkező német polgárok számára a marienborni szovjet ellenőrzőpontnál megnyitották a zónák határát[69]. Egy héttel később a szovjet hatóságok már három helyen, Probstzella és Bamberg, Meiningen és Coburg, valamint Eisenach és Bebra között biztosítottak átjárási lehetőséget az amerikai és a szovjet zóna között[70].

Szokolovszkij tábornok levélben válaszolt Robertson tábornok hozzá intézett, a Berlinbe irányuló közlekedési korlátozás feloldására vonatkozó kérésére. Robertson felkérését követően június 28-án Clay tábornok is a blokád feloldására vonatkozó felhívást intézett az orosz tábornokhoz[71]. Szokolovszkij válaszlevelében biztosította nyugati kollégáit arról, hogy a szovjet katonai vezetésnek, a német lakosság utasforgalmára vonatkozó korlátozásai átmeneti jellegűek[72]. A szovjet tábornok indoklása alapján az intézkedések a keleti zónában bevezetett valuta védelmét szolgálják és a határkorlátozásokat fel fogják oldani. A Berlin-Helmstedt autópályán érvényben lévő gépkocsiforgalomra vonatkozó korlátozást az orosz tábornok érvelése szerint azért kellett fenntartani, hogy ezáltal a nyugat-német valutának Berlinbe csempészését megelőzzék[73]. Az orosz tábornok arra vonatkozóan is reményét fejezte ki, hogy néhány héten belül (ameddig Berlin élelmiszertartalékai kitartanak[74]) a Berlin-Helmstedt vasúti vonal meghibásodásait is sikerül elhárítaniuk.

Kalinyin ezredes június 30-án, a parancsnokságok főnökségeinek ülésén bejelentette, hogy a szovjetek álláspontja alapján a szövetséges parancsnokság többé nem létezik[75]. Egy szovjet alkalmazott a parancsnokságon maradt, hogy lezárja az archívumot. A dolgok lebonyolításáig a szovjet lobogót a parancsnokság előtt hagyták. A szövetséges parancsnokság elől végül augusztus 13-án reggel kilenckor vonták le a szovjet lobogót[76]. Ezt követően már csak a Szövetséges Ellenőrző Tanács, a repülésbiztonsági központ és a háborús bűnösök börtöne maradt a Berlint felügyelő négy megszálló hatalom közös ellenőrzése alatt. A szövetséges parancsnokságról történő orosz kivonulást Kalinyin, a Howley ezredes által tanúsított viselkedésre, illetve a Nyugat-Berlinben bevezetett valutareformra, valamint a brit és szövetséges képviselet állásfoglalásának hiányára adott válaszként értelmezte. A továbbiakban a szovjetek nem vettek részt a parancsnokság, illetve annak bizottságainak ülésein. Ezzel a szovjetek egyoldalúan vetettek véget Berlin közös négyhatalmi irányításának.

Június 30-án az amerikai légierő hozzálátott a „Vittles” hadművelet végrehajtásához, a brit királyi légierő pedig kiterjesztette és „Carter Paterson”-ra nevezte át két nappal korábban megkezdett logisztikai manőverét, melynek célja immár Nyugat-Berlin teljes lakosságának repülőgépekkel való ellátása volt.  Herbert tábornok, Berlin brit katonai zónájának parancsnoka, július elsején bejelentette, hogy az amerikai és a brit légi szállítmányok elegendőek lesznek ahhoz, hogy Berlin ellátását hosszú időn keresztül biztosítani tudják. Az amerikai és a brit légierő közös koordinációja lehetővé tette, hogy brit gépek szálljanak le Tempelhof, amerikai gépek pedig Gatow repterén[77]. A megállapodás eredményeként a Der Kurier július másodikai számában már arról számolhatott be, hogy a Tempelhof reptérre több mint 150, a Gatow reptérre pedig immár több mint 100 gép érkezett egy nap alatt[78]. Brit szakértők szerint ezzel a forgalommal a légihíd nagyjából egy hét alatt, a repüléstörténet legnagyobb logisztikai műveletévé nőtte ki magát. A Gatow reptér személyzete 900 főt tett ki, amihez még hozzáadódik a 600 fős német rakodószemélyzet. Egy gép kirakodása öt és tíz perc közötti időt vett igénybe. A repülőtér kapacitásának fokozására egy újabb, 2000 méteres kifutópálya építését is megkezdték. Az amerikaiak is egy újabb 1500 méter hosszú, 35 méter széles[79] kifutópályával bővítették ki a tempelhofi repteret, melyhez az aszfaltot Berlin kis forgalmú útjainak burkolataiból nyerték[80]. Június 30-án újabb tíz, Alaszkában állomásoztatott Skymaster C-54 típusú repülőgép indult útnak New Yorkból Frankfurt felé, hogy onnan másnap azonnal Berlinbe repülhessenek. 25 további C-54-est irányítottak hawaii és karib-tengeri támaszpontjaikról New Yorkba, melyeket két-három nap alatt felkészítettek és tovább küldtek Németországba[81].

Forrás: Der Tagesspiegel - 1949. április 9. 1. o.

---

[1] Rudolf Augstein (főszerk.): Gleich eine Rede halten. In. Der Spiegel, Spiegel-Verlag G. m. b. H., 1948, június, 19., 3.

[2] A Neues Deutschland 1948 július 9-ei számának címlapján egy nyugat-berlini pénzváltóhelyen talált 50 márkásokat tartalmazó dobozról közöltek fotót, melyen február tizedikei dátum volt látható. A cikkben felhívták rá a figyelmet, hogy bár azidőtájt még folytak a egységes valuta bevezetéséről szóló tárgyalások a Szövetséges Ellenőrző Tanácsban, az amerikaiak már megkezdték az általuk kiállított német valuta Németországba szállítását. In. Adolf Ende (főszerk.): Ein dokumentarischer Beweis. In.: Neues Deutschland, Neues Deutschland Druckerei und Verlags G. m. b. H., 1948, július, 9., 1.

[3] Ormos Mária – Németország története a 20. században, Rubicon-könyvek, Budapest, 2008. 311.

[4] Erik Reger (főszerk.): Die Währungssituation in Berlin. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 23., 1.

[5] Karl Gerold (főszerk.): Nur Clay kann uns befehlen. In. Frankfurter Rundschau, Verlag der Frankfurter Rundschau, 1948, június 24. 1.

[6] Rudolf Küstermeier (főszerk.): Geldreform in der Ostzone. In. Die Welt, Die Welt Verlag G. m. b. H., 1948, június, 22., 1.

[7] Rudolf Küstermeier (főszerk.): Berliner erhalten 60 D. Mark. In. Die Welt, Die Welt Verlag G. m. b. H., 1948, június, 24., 4.

[8] Hans Eckensberger (főszerk.): Deutsche Mark in den Westsektoren Berlins. In. Braunschweiger Zeitung, Eckensberger & Co., 1948, június, 24., 1.

[9] Josef Hofmann (főszerk.): Hungerblockade über West-Berlin. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 26., 2.

[10] Adolf Ende (főszerk.): Währungsreform in der sowjetischen Besatzungszone Deutschlands. In. Neues Deutschland, Neues Deutschland Druckerei und Verlags G. m. b. H., 1948, június, 23., 1., 5.

[11] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Geldumtausch in Berlin in vollem Gange. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 25., 6.

[12] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Völkerwanderung nach dem Berliner Osten. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 26., 6.

[13] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Berlin ohne alliierte Verwaltung. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  július, 2., 1.

[14] Im.

[15] Az ADN-Nachrichtendienst áramkorlátozásokra vonatkozó június 23-ai felhívása így hangzott: „…Kohlentransporte aus der Ostzone nach Berlin wurden angehalten. Die Sowjetbehörden haben außerdem das Hauptkraftwerk angewiesen, die Versorgung der Westsektoren mit elektrischem Strom aus der Ostzone und dem Ostsektor abzustellen. Begründet wird diese Maßnahme mit dem Mangel an Kohle zur Beheizung der Kraftwerke…” In. Bennett, Lowell: Bastion Berlin: Das Epos eines Freiheitskampfes (németre ford.: Ingeborg von Groll). Friedrich Rudl Verleger-Union, Frankfurt am Main, 1951. 44-45.

[16] Paul Bourdin (főszerk.): Die Sanktionen haben begonnen. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 24., 2.

[17] Erik Reger (főszerk.): Stromsperren in Westsektoren. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 25., 6.

[18] Rudolf Augstein (főszerk.): Wie 45. In. Der Spiegel, Spiegel-Verlag G. m. b. H., 1948, július, 3., 3.

[19] Erik Reger (főszerk.): Wasser- und Gasversorgung nicht gefährdert. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 25., 6.

[20] Erik Reger (főszerk.): Russen sperren Braunkohlenlieferung nach Berlin. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 26., 1.

[21] Az ADN hírügynökség a közlekedési korlátozásokra vonatkozóan az alábbi közleményt adta ki június 23-án: „…Die Transportabteilung der Sowjetischen Militärverwaltung sah sich gezwungen, auf Grund technischer Schwierigkeiten den Verkehr aller Güter- und Personenzüge von und nach Berlin ab morgen früh, 6 Uhr, einzustellen…” In. Bennett, Lowell: Bastion Berlin: Das Epos eines Freiheitskampfes (németre ford.: Ingeborg von Groll). Friedrich Rudl Verleger-Union, Frankfurt am Main, 1951. 44.

[22] Josef Hofmann (főszerk.): Entscheidungskampf um Berlin. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 25., 1.

[23] Hans Eckensberger (főszerk.): Postverkehr unterbrochen. In. Braunschweiger Zeitung, Eckensberger & Co., 1948, június, 24., 1.

[24] Rudolf Küstermeier (főszerk.): Behinderter Versorgungsverkehr. In. Die Welt, Die Welt Verlag G. m. b. H., 1948, június, 24., 5.

[25] Hans Eckensberger (főszerk.): SED-Demonstrationen. In. Braunschweiger Zeitung, Eckensberger & Co., 1948, június, 24., 1.

[26] Erik Reger (főszerk.): Berlin wird nicht hungern. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 25., 1.

[27] Erik Reger (főszerk.): Sokolowskijs Rechtfertigungsversuch. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 25., 1.

[28] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): An die Einwohner der Hauptstadt Berlin. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 25., 1-2.

[29] Hans Eckensberger (főszerk.): Größere Vollmacht für westdeutsche Behörden. In. Braunschweiger Zeitung, Eckensberger & Co., 1948, június, 26., 1.

[30] Bennett, Lowell: Bastion Berlin: Das Epos eines Freiheitskampfes (németre ford.: Ingeborg von Groll). Friedrich Rudl Verleger-Union, Frankfurt am Main, 1951. 48-49.

[31] Erik Reger (főszerk.): CARE-Pakete auf dem Luftwege. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 27., 8.

[32] „Es ist ein Unterschied, ob Berlin der Schnittpunkt zweier Welten ist oder der Wasserkopf einer immer mehr verödenden Ostprovinz” In. Josef Hofmann (főszerk.): Entscheidungskampf um Berlin. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 25., 1.

[33] Paul Bourdin (főszerk.): Journalisten verhaftet. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 25., 2.

[34] Paul Bourdin (főszerk.): Freigelassen. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 26., 2.

[35] Josef Hofmann (főszerk.): Bevin: wir bleiben im Berlin. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 26., 2.

[36] Erik Reger (főszerk.): Lebenswichtige Güter durch Flugzeuge. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 26., 1.

[37] Erik Reger (főszerk.): Hundert Flugzeuge täglich. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 27., 8.

[38] Erik Reger (főszerk.): Nur noch dringende Operationen. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, július, 8., 6.

[39] Karl Gerold (főszerk.): Milchlieferung. In. Frankfurter Rundschau, Verlag der Frankfurter Rundschau, 1948, július, 1., 1.

[40] Paul Bourdin (főszerk.): Blindflug nach Berlin. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1949, január, 19., 5.

[41] Paul Bourdin (főszerk.): Verweigerte Umleitung. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, július, 1., 2.

[42] Paul Bourdin (főszerk.): Protest gegen Erpressungen. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 26., 1.

[43] Josef Hofmann (főszerk.): Vorübergehende Festnahme Sokolowski’s. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 28., 1.

[44] Paul Bourdin (főszerk.): Sowjetische Truppenbewegung. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 26., 2.

[45] Paul Bourdin (főszerk.): Gegen die Abdrosselung Berlins. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 28., 2.

[46] Josef Hofmann (főszerk.): Anhaltende Spannung um Berlin. In. Aachener Nachrichten, Zeitungsverlag Aachen G. m. b. H., 1948, június, 28., 1.

[47] Paul Bourdin (főszerk.): Bessere Versorgungsaussichten. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 29., 1.

[48] Erik Reger (főszerk.): Volle Versorgung auf dem Luftwege. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 29., 1.

[49] Paul Bourdin (főszerk.): Verweigerte Umleitung. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, július, 1., 2.

[50] Paul Bourdin (főszerk.): Weizenmehl und Kartoffeln. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 28., 5.

[51] Im.

[52] Erik Reger (főszerk.): Oberschlesien Wiederentdeckt. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 29., 1.

[53] „Berlin (ADN Eig. Ber.) Die Wiegerung der britischen Besatzungsbehörden, Ruhr-kohle nach Berlin zu transportieren, führt in den westlichen Sektoren Berlins zu Betriebsstillegungen und starken Unannehmlichkeiten der Bevölkerung.” In. Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Westmächte kürzen Strom. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 26., 2.

[54] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Störung des Interzonenhandels. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 26., 2.

[55] Paul Bourdin (főszerk.): Die britische Antwort. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 25., 1.

[56] Erik Reger (főszerk.): Sokolowskij ohne Gas. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 29., 1.

[57] Bennett, Lowell: Bastion Berlin: Das Epos eines Freiheitskampfes (németre ford.: Ingeborg von Groll). Friedrich Rudl Verleger-Union, Frankfurt am Main, 1951. 75.

[58] Hans Eckensberger (főszerk.): Berliner Frage soll vor die UNO kommen. In. Braunschweiger Zeitung, Eckensberger & Co., 1948, június, 29., 1.

[59] Erik Reger (főszerk.): Volle Versorgung auf dem Luftwege. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 29., 1.

[60] A „Luftbrücke” kifejezéssel a Der Tagesspiegel 1948. június 29-ei számának címlapján találkozhattak először az olvasók. In. Im.

[61] Paul Bourdin (főszerk.): Pausenloser Flugverkehr. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 30., 6.

[62] Rudolf Augstein (főszerk.): Lieber die Klaviere. In. Der Spiegel, Spiegel-Verlag G. m. b. H., 1948, július, 3., 8.

[63] Erik Reger (főszerk.): Skymasters versorgen Berlin. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 30., 1.

[64] Rudolf Augstein (főszerk.): Lieber die Klaviere. In. Der Spiegel, Spiegel-Verlag G. m. b. H., 1948, július, 3., 8.

[65] Im.

[66] Erik Reger (főszerk.): Skymasters versorgen Berlin. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 30., 1.

[67] Rudolf Herrnstadt (főszerk.): Luftbrücke höchst problematish. In. Berliner Zeitung, Berlin W. S., 1948,  június, 30., 6.

[68] A Berliner Statistik című lap januári számában megjelentek alapján becsülték Berlin nyugati szektorainak napi élelmiszerszükségletét 1100 tonnára. In. Erik Reger (főszerk.): Volle Versorgung auf dem Luftwege. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 29., 1.

[69] Erik Reger (főszerk.): Grenzgängerverkehr freigegeben. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, június, 30., 1.

[70] Erik Reger (főszerk.): Erleichtungen für Fußgänger. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, július, 6., 1.

[71] Karl Gerold (főszerk.): Berliner Krise vor dem Höhepunkt. In. Frankfurter Rundschau, Verlag der Frankfurter Rundschau, 1948, június 29. 1.

[72] Paul Bourdin (főszerk.): Sokolowskis Bemühungen. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, június, 30., 1.

[73] Karl Gerold (főszerk.): Interzonenverkehr im Anlaufen. In. Frankfurter Rundschau, Verlag der Frankfurter Rundschau, 1948, július 1. 1.

[74] A kijelentést megelőzően egy héttel, vagyis a blokád kezdetekor ez lényegében öt hetet jelentett. In. Bennett, Lowell: Bastion Berlin: Das Epos eines Freiheitskampfes (németre ford.: Ingeborg von Groll). Friedrich Rudl Verleger-Union, Frankfurt am Main, 1951. 45.

[75] Erik Reger (főszerk.): Ende der Allierten Kommandantur in Berlin. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, július, 2., 1.

[76] Erik Reger (főszerk.): Abzug der Russen aus der Kommandantur. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, augusztus, 14., 1.

[77] Paul Bourdin (főszerk.): Wettbewerb in Transportflügen. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, július, 1., 2.

[78] Paul Bourdin (főszerk.): Die Luftbrücke funktioniert. In. Der Kurier, Berlin N 65, 1948, július, 2., 4.

[79] Erik Reger (főszerk.): Der 19. Tag der Blockade. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, július, 13., 1.

[80] Rudolf Augstein (főszerk.): Feuer. In. Der Spiegel, Spiegel-Verlag G. m. b. H., 1948, július, 17., 1.

[81] Erik Reger (főszerk.): 35 Viermotorige gegen Blockade. In. Der Tagesspiegel, Der Tagesspiegel G. m. b. H., 1948, július, 1., 1.