Október
7-én az epigon Orbán Viktor, gróf Bethlen István miniszterelnöknek a szobrát avatta
fel a budai várban. November 3-án, a Szabadság téren pedig, a tíz évig regnáló kormányfőt
kinevező, Horthy Miklós kormányzónak a bronz mellszobrát leplezték le a JOBBIK
jóvoltából.
A szobrokkal
olyan elődeinknek állítunk emléket, akiket példaképeinknek tartunk. A személyes
tapasztalatok és vélemények alapján azonban teljesen eltérő személyeket is
méltónak tarthatunk arra, hogy vonalait kőbe vésessük, vagy bronzba öntessük. Az
ilyen dilemmák objektív megítélésében lehet segítségünkre a történelemtudomány.
Egy demokratikus államban ugyanakkor célszerű
lenne olyan embereknek szobrot avatni, akik a demokratikus eszmék mellett kötelezték
el magukat és ebben a szellemben alkottak maradandót.
A kormányzó
megítélése háborús szerepvállalása miatt természetesen nem olyan „egyértelmű”,
mint Bethlen Istváné, mindazonáltal egyik politikust sem tekinthetjük a
demokrácia iránt elkötelezett államférfinak. Horthy Miklós katonai
főparancsnokként nemcsak a bécsi döntés által lehetővé vált visszacsatolások
dicsőségében részesült, de felelős a második magyar hadseregnek a keleti frontra
való kivezényléséért és annak sorsáért is. A nosztalgiát a neveltetés szüli. Nyilván
teljesen eltérő módon vélekedtek polgártársaink szülei és nagyszülei kormányzójukról
mondjuk egy kassai magyar családban, vagy például egy pécsi zsidó famíliában, akiktől
aztán attitűdjüket örökölték. 1938. augusztus 20-a és 26-a között Horthy a
magyar küldöttség élén Berlinben egyeztetett Hitlerrel a felvidéki területek
Magyarországhoz csatolásának lehetőségéről. Bár a német kancellár már akkor
katonai akciót szeretett volna kicsikarni a magyar vezérkartól Csehszlovákiával
szemben, az adott körülmények mellett Horthy ennek a feltételnek nem tehetett
eleget, így Hitler elállt ettől a szándékától. A két világháború közötti
revizionista külpolitika első sikerének tekinthető első bécsi döntéssel (amely még
egy etnikai alapú határmódosítást valósított meg) azonban Magyarország végképp
elkötelezte magát. Ennek az elköteleződésnek a háború alatt a deportált magyar
zsidó lakosság, valamint a második magyar hadsereg még Horthy kormányzósága
idején az áldozatává vált.
Horthy
Miklós fő bűne tehát ebben áll. Ugyanakkor a kormányzó ezzel, a magyarság
szempontjából sorsfordító és tragikusnak bizonyuló külpolitikai
elköteleződésével szemben nem tudott semmilyen kiemelkedő katonai, illetve
államférfiúi teljesítményt felmutatni az élete során. A kormányzó felelőssége e
döntésekben tehát elvitathatatlan, bár mindezekért végül sohasem kellett felelnie.
Mindezek ellenére a nemzeti radikalizmus erősödésével a Horthy kultusz ismét
virágzásnak indult és ezzel kapcsolatban sem a magyar kormánynak, sem pedig a
Fidesz frakciójának nincs egységes álláspontja. Egyedül Rogán Antal
frakcióvezető vette arra a bátorságot, hogy magánemberként elítélje a Horthy szobor
felavatását. A Fidesz frakció politikai haszonlesésből nem hajlandó állást
foglalni a kérdésben, az pedig már csak szavazótáborának önálló véleményalkotó
képességéről árulkodik, hogy az ezt nem is igényli pártjától. Ami a pártnak jó,
az jó nekik is…
Az MTA által szeptember végén elfogadott állásfoglalás a
közterületek elnevezéséről, nem javasolta, hogy Tormay Cecileről közterületet
nevezzenek el, mert: „A 2011. évi CLXXXIX. törvény 2013. január 1-jétől hatályos 14. §
(2) bekezdés (a) pontja szerint közterület nem viselheti „olyan személy nevét,
aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában,
kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Állásfoglalása végén az MTA példaként említi Weöres Sándor
mellett, Ottlik Gézát, vagy Nemes Nagy Ágnest, mint olyan írókat akik „Tormay Cécile-nél jelentősebb
irodalmi életművet hagytak hátra, és nincs róluk Budapesten közterület
elnevezve, noha tevékenységükkel közvetetten sem járultak hozzá
embertársaik – köztük írótársaik – hátrányos
megkülönböztetéséhez, meghurcolásához vagy erőszakos halálához, sőt számos
esetben ennek megakadályozásán dolgoztak.” Kocsis
Máténak, Józsefváros fideszes polgármesterének, azért mégiscsak sikerült
szobrot állítatnia a Horthy-rendszer ünnepelt antiszemita írónőjének, a kerületében.
A főváros
vezetése számára az irodalmi
Nobel-díjra jelölt Weöres
Sándor esetében születésének 100. évfordulója, sem elég jeles
alkalom arra, hogy emlékét egy utcanév táblán vagy egy köztéri szoborban örökítsék
meg. A szombathelyi születésű írónak a vezetékneve lehet aggályos, hiszen a „vörös”
elnevezést a kommunista diktatúrára való utalás miatt szintén nem javasolta az
Akadémia. Egyes kevéssé iskolázott, ám annál vérmesebb szavazókat egy ilyen
képzavar is elrettenthet a kormánypárttól, ami pedig már nem éri meg a
kockázatot.
Károlyi Mihályt vitatott történelmi személynek tartja
az akadémia bár, „nem állapítható meg
minden kétséget kizáróan, hogy közvetlenül részt vett volna önkényuralmi
rendszer megalapozásában, kiépítésében, fenntartásában, de vitatott történelmi
szerepénél fogva nem javasolt, hogy róla közterületet, közintézményt nevezzenek
el.” Ezzel tehát tudományosan is igazolva lett, miért kellett az
első magyar (nép)köztársasági elnök emlékművét Budapestről Siófokra száműzni.
Abba a városba, ahol egyébként 1919 augusztusának végén, öt hónappal Károlyi
lemondása után, Horthy Miklós rendezte be a főhadiszállását. A magyar pártok
országuk történeti sajátosságai miatt nem tudnak az elmúlt száz évből olyan politikus
elődöket állítani maguk elé, akik demokratikus viszonyok között ténykedtek
volna, így sajnos be kell érniük az autokratikus Horthy-rendszer államférfijaival
és asszonyaival. A probléma csak az, hogy a Károlyi esetében idézett MTA
állásfoglalás fokozottan igaz Horthyval kapcsolatban is, amit azonban a kormány
nem ismerhet el, mert akkor nem lenne kinek a sziluettjén átszűrődve a „dicső” múlton
merengeni. A legszomorúbb az egészben sajnos az, hogy ezt a relativizálást
immáron intézményesíteni, kutatni és oktatni is kívánja a jelenlegi kormányzat.
Kép forrása:
