Keresés ebben a blogban

2014. május 28., szerda

Az európai parlamenti választások és Magyarország tíz éve az Unióban

2003. április 12-én az Európai Unióba való belépésről tartottak népszavazást Magyarországon. A 8 042 272 szavazásra jogosult választópolgár 45,62 százaléka jelent meg a választáson és 83,76 százalékuk döntött a csatlakozás mellett. 2004. május elsejével Magyarország hivatalosan is az EU tagjává vált. Az uniós csatlakozás a rendszerváltás óta lezajlott kereskedelmi, gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai folyamatok konzekvens folytatása volt.

1989-ben, a térség rendszerváltó államai közül hazánk nyitotta meg először gazdaságát a külföldi közvetlen befektetések előtt. A tőkebeáramlás egyik fő formája a privatizáció lett, mely révén 1991 és 1997 között 4,6 milliárd euró értékű beruházás valósult meg[1]. „Így végeredményben az első öt évben Magyarországra annyi külföldi tőke érkezett, mint az összes többi közép-európai országba együttvéve. Amikor pedig az eladósodottság már a pénzügyi összeomlás szélére sodorta az országot (1994/1995 fordulóján), már minden készen állt a nagy privatizációs tranzakciók megkezdésére. Így a magánosítási bevételekből törleszteni lehetett a külföldi államadósságot.[2]” 1995-ben megkezdődött az energiaszektor privatizálása, ami a négy évvel korábbi (1990 végi) 1,7 százalékról, a GDP 66 százalékára pörgette fel az adott évben a külföldi működő tőkebeáramlást, ami 2,368 milliárd eurót tett ki[3]. A külföldi működő tőke nettó állománya az uniós csatlakozás idejére 40-50 százalék körül állapodott meg és a csatlakozást követően ettől már nem tért el jelentősen, ami azt jelenti, hogy a külföldi cégek az integráció idejére már kihasították a maguk részét a magyar piacból[4].

Az elmúlt tíz évben végzett fejlesztések 97 százaléka uniós társfinanszírozással realizálódott[5]. Az uniós források felhasználása oly mértékben integrálódott a magyar költségvetésbe, hogy az állami fejlesztési tervek ezek nélkül nem valósulhattak volna meg. A lakosság leginkább abban bízott, hogy keresete közelíteni fog az uniós átlaghoz. Az egy főre jutó GDP-nek a vásárlóerő paritáson mért értékei azonban eddig nem mutattak a lakosság számára is érzékelhető változást. 2004-ben az éves nettó keresetek EU-átlagának 24 százalékát fizették ki Magyarországon, és ez az érték 8 év alatt csak egy százalékkal emelkedett[6]. Az életszínvonal emelésének tekintetében tehát Magyarország teljesített a legrosszabbul a tíz éve uniós taggá vált országok közül. Annak ellenére, hogy az európai bérekhez való felzárkózás terén a pártok az utóbbi tíz évben a legkisebb előrelépésre sem voltak képesek, a 2014-es EP-választások alkalmával is ez volt a legkedveltebb kampányszlogenjük. A magyar fizetések alacsony szintje az alapvető oka annak, hogy miért keresi 600 000 magyar külföldön a megélhetését, amelyből aztán a GDP több mint egy százalékának megfelelő összeget utalnak haza devizában. Magyarország 2004 és 2013 között megmutatkozó teljes bruttó nemzeti össztermékbeli növekményének 98 százalékát adta az ebben az időszakban Brüsszelből hazánkba érkező 15,635 milliárd euró[7]. Ezek a számok arra utalnak, hogy az uniós pénzek nélkül gyakorlatilag még a stagnálásra sem lett volna képes a magyar gazdaság. A teljes GDP növekmény illetve az EU-támogatás aránya bármelyik velünk egyidős tagállam esetében legalább 3:1, míg egyedül hazánk esetében gyakorlatilag 1:1. Hazánk a vásárlóerő paritáson számított GDP-jét, a 28 EU-tagállam átlagának, 2004. évi 63 százalékáról 2012-re 67 százalékára növelte[8]. 2011-ben bruttó nemzeti összjövedelmének arányában Magyarország jutott a legtöbb uniós anyagi forráshoz, mivel az abban az évben folyósított 4,418 milliárd eurós összeg az éves GNI 4,67 százalékát tette ki[9]. Csatlakozásunk tízedik esztendejének végére a hazánkba érkezett uniós támogatások nettó összege (vagyis a magyar befizetések levonása utáni összeg) várhatóan meg fogja haladni a 7000 milliárd forintot. A hatalmas pénzekből megvalósított infrastrukturális beruházásokon túl az ország gazdaságát azonban nem sikerült lendületbe hozni. A három kelet-magyarországi, illetve a dél-dunántúli régió továbbra is az Unió húsz legszegényebb régiója között tanyázik. 2002-ben Észak-Magyarország régiója az akkori EU-átlag 37 százalékát érte el, míg az Észak-Alföld térsége 38 százalékát hozta a 25 tagállam átlagának az egy főre jutó GDP tekintetében[10]. A 28 tagúvá bővült Unió 272 NUTS2-es régiója közül a 2011-es adatok alapján az előbbi térség három százalékot, az utóbbi pedig ötöt tudott javítani a kilenc évvel korábbi arányokon[11]. A „javulás” azonban nem számottevő, mivel a négy régió továbbra is az Unió húsz legszegényebbje között található és egyik sem éri el a 28 tagállam átlagos egy főre jutó bruttó össztermékének a felét.
  
Az uniós csatlakozás tízedik évfordulójának napján lépett hatályba az új földtörvény. Az új szabályozás meghosszabbította a külföldiek földvásárlási moratóriumát, miközben annak magyar tulajdonosai továbbra is megkapják a támogatást, még akkor is, ha nem is művelik a földet. A szabályozás ugyanakkor visszás helyzetet teremtett az állami földek újraosztásának metodikájával[12]. Annak ellenére, hogy Magyarország az agrártámogatások egyik legnagyobb haszonélvezője, az agráriumban még bőségesen állnak rendelkezésre területek a fejlesztésre, az új szabályozás alapján azonban ennek várhatóan nem a szövetkezeti struktúra, vagy a tudásalapú mezőgazdaság lesz a terepe. Magyarország uniós csatlakozásának jubileumát még egy szakmaiatlan és kérdéses motiváltsággal végrehajtott átalakítás árnyékolta be. A Lázár János vezette Nemzeti Fejlesztési Ügynökség átszervezésének kudarca az uniós fejlesztési pénzek elosztása szempontjából fontos időszakban tette kockára a közösségi forrásokat.

Magyarország és az Unió viszonyában különösen az utóbbi négy évben erősödtek fel a bíráló hangok. Miközben az uniós intézmények, elsődlegesen az Európai Bizottság, folyamatosan fogalmaznak meg észrevételeket a hazánkban minden egyes szakpolitikában végrehajtott mélyreható változásokat illetően, a magyar kormány semmilyen kritikát nem hajlandó megfontolni, bár esetenként a legszükségesebb formai változtatásokat azért végrehajtja a kérdéses törvényeken. Az Orbán- kormányzat, miközben Moszkvához hasonlítja és válogatott módokon becsmérli az Uniót, azt  a tiszteletet várná el tőle, amit ő rendszerint elfelejt megadni neki. A második Orbán-kormány idején olyan rendszerszintű változtatások történtek, amelyek a társadalom, a gazdaság és az intézményrendszer minden területére kiterjedtek. Miközben a magyar kormány folyamatosan sérelmezte az e tekintetben őket ért kritikákat, a brüsszeli intézmények csak nagyon kevés esetben tudták megvédeni az európai jogrend alapján a magyar állampolgárokat saját kormányuktól. Így tehát nem sikerült megakadályozni, hogy 3000 milliárd forintnyi magán-nyugdíjpénztári vagyontól fosszák meg a lakosságot és egy fenntarthatatlan nyugdíjrendszert hozzanak létre. Nem sikerült megakadályozni, hogy a miniszterelnök milliárdokért 5000 fős stadiont építsen 1500 lelkes szülőfalujában található háza mellett. Miközben Felcsút polgármestere négy év alatt a semmiből az ország 85. leggazdagabb embere lett, a kormányszócsővé silányított közszolgálati médiában csak az ellenzéki vagyongyarapodásokról hallani. Az új médiatörvény és a Médiahatóság felügyelete szintén számos kívánni valót hagy maga után a szakma részéről. A közszférában a kétmillió forint fölötti végkielégítéseket sújtó 98 százalékos különadó, vagy a 65 év feletti bírák kényszernyugdíjazása, illetve a peres ügyek indoklás nélküli áthelyezése voltak azon legemlékezetesebb törvények, amelyek kapcsán az Uniónak sikerült az európai jogrenddel azonos mederbe visszaterelni a magyar jogalkotást.  Eközben az Orbán-kabinet az őt ért kritikákat folyamatos csúsztatásokkal a magyar nemzetet, érdekeket és szuverenitást ért támadásokként próbálták meg beállítani.



Miközben a magyar sajtó és a közvélemény a kormány EU-val szembeni kritikáitól hangos, az európai parlamenti választások megmutatták, hogy a honfitársainknál jobb sorssal megáldott uniós állampolgárok viszonya is egyre hektikusabbá vált a Közösséggel kapcsolatban. Az európai parlamenti választások május 22-től 25-éig tartottak. A briteknél vette kezdetét a szavazás, amelyet 36 százalékos részvétel mellett, 27,5 százalékos eredménnyel a függetlenségpárti és bevándorlás ellenes UKIP nyert[13], amelynek a brit választási rendszer miatt még parlamenti képviselete sincs hazájában. Nigel Farage pártjának képviselői, öt évvel ezelőtti eredményüket csaknem megduplázva, országuk 73 képviselői helyéből 24-et foglalhatnak el a függetlenek között. A La-Manche csatorna túloldalán is az Unióból való kiválás mellett agitáló párt végzett az élen. A Marine Le Pen vezette Front Nationalnak a választók negyede szavazott bizalmat az unió törvényhozásában, így ez a párt lett a legerősebb francia földön.

·         Az unió három legnagyobb és legerősebb állama közül egyedül a németeknél nem törtek előre az unióellenesek. A kormányzó CDU/CSU 35,3 százalékkal tudott győzni, míg az SPD 6,5 százalékot erősödve 27,3 százalékot ért el. A zöldek (Bündnis 90/Die Grünen) a szavazatok tizedét gyűjtötték be (10,7%), míg a Die Linke 7,4, a tavaly alakult Alternative für Deutschland (AfD) pedig 7 százalékot értek el[14]. Az AfD egy speciális euroszkeptikus pártnak tekinthető, amely első sorban a közös fizetőeszközt szeretné megszűntetni, mert véleménye szerint az elszegényíti a nem versenyképes tagállamokat és ezzel gátolja az integrációt. A német neonáci NPD egy százalékos eredménye is ért egy mandátumot az európai parlamentben. Ahogyan az várható volt a neonácik a legerősebb eredményt egyébként Görögországban érték el. Az XA (Arany Hajnal) két képviselőt küldhet a brüsszeli parlamentbe, köszönhetően a görög választók 9,3 százalékának.

·         A Geert Wilders vezette, bevándorlás és EU-ellenes holland Szabadság Párt (Partij voor de Vrijheid) 13,2 százalékos támogatottsággal a harmadik helyen végzett hazájában és alig két százalékkal maradt el a szociálliberális Demokraten66 (15,4%) illetve a kereszténydemokrata CDA (15%) mögött[15]. A jelenlegi kormánykoalíciót alkotó VVD-re és a PvdA-ra együttesen mindössze 21,3 százaléka szavazott a választáson megjelenteknek (37%). A holland választóknál arányaiban kétszer többen kívánták védeni hazájukat a bevándorlóktól Dániában, ahol a Dansk Folkeparti a leadott szavazatok 26,6 százalékának elnyerésével fölényes győzelmet aratott[16].

Az Európai Néppárt frakcióját erősítő pártok 13 tagállamban végeztek az élen. Írországban, Spanyolországban, Németországban, Lengyelországban és Magyarországon a nagyobbik kormánypárt tudta megszerezni a legtöbb szavazatot. Ausztriában ugyanakkor a jobbközép néppárt a kormány kisebbik tagjaként aratott győzelmet a nagyobbik koalíciós partner, a szociáldemokraták felett. Az ÖVP 27,3 százaléka ugyanúgy 5 mandátumot ért az osztrákoknak, mint az SPÖ három százalékkal gyengébb teljesítménye. Az FPÖ-re a választók egyötöde (19,7%) szavazott, négy osztrák nemzeti radikális képviselőt juttatva ezzel az európai törvényhozásba.
Szlovéniában a 2011-es parlamenti választásokon berobbanó Pozitivna Slovenija (PS) akkori 28,51 százalékos eredményéhez képest negatívabbat aligha érhetett volna el, hiszen mindössze a szavazatok 6,2 százalékát tudta begyűjteni. Ez azt jelenti, hogy a szlovén miniszterelnököt és a ljubjanai polgármestert adó kormánypártnak nem lesz képviselete az európai parlamentben. Az ország 8 európai parlamenti mandátumából 5-öt szereztek meg az Európai Néppárt frakciójához csatlakozó szlovén pártok (SDS - 3, NSi-SLS koalíció 1-1).

A részvételi arány az európai parlamenti választásokon az egykori szocialista államokban volt a legalacsonyabb. Lengyelországban 22,7, Szlovéniában pedig mindösszesen 21 százaléka járult a választóknak az urnák elé. Csehországban a szavazati joggal rendelkezőknek csupán 19,5 százaléka kívánt élni e jogával az EP-választásokon. A szlovák választópolgárok 13 százalékos részvétele pedig az összes tagország közül magasan a legalacsonyabb volt. Bár a SMER-SD 24 százalékos győzelme 4 mandátumot ér a brüsszeli parlamentben, a KDH és az SDKÚ-DS 2-2 mandátuma, a Magyar Közösség Pártja és a MOST-Híd által begyűjtött 1-1 mandátummal kiegészülve végül szintén az Európai Néppárt frakciójának a győzelmét hozta Szlovákiában. Ilyen alacsony részvételi arány, valamint a mandátumszámítások torzításai miatt az eredmény azonban vajmi keveset árul el a szlovákok Unióhoz való politikai viszonyáról. A szlovák és cseh választók kiábrándultságát és érdektelenségét a Közösség iránt azonban mindennél érzékletesebben szemlélteti a választástól való távolmaradásuk. A horvát választópolgárok negyede kívánt élni első alkalommal európai uniós szavazati jogával. A legnagyobb ellenzéki párt a jobbközép HDZ 41,4 százalékát szerezte meg a leadott szavazatoknak, ami Horvátország 11 európai parlamenti képviselői helyéből 5-nek a megszerzéséhez volt elég.

Akadtak olyan a válság által erősen megtépázott országok is amelyekben azonban a lakosság részvételi aránya meghaladta az uniós átlagot (43,1). Cipruson 44 százalékos részvétel mellett 37,7 százalékot ért el a DISY, az Európai Néppárt helyi szövetségese[17]. Ez a győzelem több mint 3 és fél százalékkal magasabb a három évvel korábbi nemzetgyűlési választásokon elért eredményüknél, és a lakosok támogatásáról biztosítja Nicos Anastasiades elnök pártját a válságkezelésben. Lettországban, a 2010 márciusában Vienotiba néven alakult liberális-konzervatív pártkonglomerátum az ország 8 európai parlamenti mandátumának a felét szerezte meg 46 százalékos győzelmével. A 2014-es európai parlamenti választások legnagyobb arányú győzelmével azonban a magyar kormánypártok büszkélkedhetnek. A FIDESZ-KDNP 51,5 százalékos győzelme bár ezúttal nem ért kétharmadot a mandátumok elosztásakor, a 21 EP-képviselői helyből 12-őt (57,1%) így is megszerzett. A második legerősebb párt a Jobbik lett, 14,7 százalékos szavazatszerzéssel, ami 3 mandátumot ér számukra Brüsszelben. Bár a FIDESZ-t nem szokták euroszkeptikus pártként definiálni, az Orbán-kormány elmúlt ciklusban mutatott viselkedése mégis inkább unió-kritikusnak, mint uniópártinak nevezhető. A Jobbik pedig minden, a kampány alatt szajkózott „nemzetek Európája” és egyéb euroszkeptikusnak hangzó szlogenje ellenére, egyértelműen EU-ellenes párt, amelynek célja, hogy Magyarország elhagyja a Közösség kereteit[18]. A 29,2 százalékos részvételi arány mellett tehát mindössze a szavazók egyharmada voksolt olyan pártra, amelyik jelenlegi formájában támogatja az uniót és annak további reformjait. A választók kétharmada pedig olyan Európai Uniót akar, ami tiszteletet ad a magyar kormánynak (nem a magyaroknak!), kritika és tanács helyett, miközben ő nem vár el semmilyen tiszteletet vagy kötelezettséget, hanem szó nélkül tűri, hogy arra és oly módon költsék a közösség pénzét, ahogyan azt éppen szeretnék a magyar döntéshozók.

Az 390 millió európai választópolgárt reprezentáló 751 EP-képviselő közül 109-en vagy euroszkeptikusok, vagy nyíltan EU-ellenesek, esetenként, neonácik, bevándorlás ellenesek, kevésbé jellemzően szélsőbaloldaliak[19]. Ez az arány az Uniót ért egyre hangosabb kritikáknak a létjogosultságát is mutatja. A megszorítások politikája sikertelennek bizonyult a válságkezelésben. Az euroszkeptikus pártok formálódó koalíciója A Szabadság és Demokrácia Európája (EFD) egy fából vaskarika, mivel ezeknek a pártoknak egyetlen közös érdekük, hogy kilépjenek az unióból, azon túl azonban minden egyéb területen egymás nemzeti érdekeivel kerülnek konfliktusba. A bevándorlás és EU-ellenes szélsőséges pártok, amelyeket hazájukban a többi politikai formáció igyekszik együttes erővel kiszorítani a közéletből, az uniós fórum keretein belül most minden korábbinál erősebbek lehetnek és közösen hallathatják a hangjukat.  A bevándorlás ellenesség párosulva az EU-ellenesség ideológiájával viszont Európa végét jelenti. Miközben a feltörekvő uniós államokból érkező munkaerőt egyre inkább korlátozni kívánják ezek a pártok, tagjaik között tobzódnak az egykori bevándorlók leszármazottai. A kelet, illetve kelet-közép európai térség felzárkóztatása eddig sikertelen, bár némely országban vannak pozitív fejlemények e tekintetben, a korlátozások csak visszavetnék ezt a felzárkózást, miközben a gazdag államok számára továbbra is fenntartaná a lehetőséget, hogy ne küzdjenek munkaerőhiánnyal az általuk preferált területeken. Ameddig a gazdaság nem indul növekedésnek a közös fizetőeszköz továbbra sem fog magához térni. Európának következetesen kell képviselnie egy olyan közösségi irányvonalat, amely minden tagállama számára biztos receptet képes adni a fejlődésre, nem pedig az unió vezető államainak a kiszolgálására (gondoljunk például a kétsebességes Európa koncepciójára). A kelet-közép európai térség felértékelődéséhez a jelenlegi orosz-ukrán konfliktus felettébb kedvezőtlen. Az európai parlamenti választások utolsó napján Ukrajnában is előrehozott nemzetgyűlési választásokat tartottak és a közös időpont nem csak szimbolikus jelentőséggel bírt. Az ukrán helyzet az unió végeit fenyegeti. Az ukrán, belarusz térség egyfajta bufferzónává alakul a posztkapitalista európai és a posztszovjet eurázsiai unió között. Ez a két ország jelenti Európa keleti határát, mert bár földrajzilag azon belül van, geopolitikailag azon kívülre szorul. A balti, lengyel, cseh, szlovák, osztrák, magyar, szerb, horvát, bolgár, román területek olyan fontos tranzit és termelő térségekké válhatnak, amelyek közül egyesekben akár polgárháborús helyzet is előállhat a jövőben.

Európának határozott és jó előre kikövezett utat kell követnie a nyelveire, hagyományaira, kultúrájára és történelmére alapozva. Ennek az európai és egyben globális olvasztótégelynek a paramétereit szigorúan tartani kell, mert különben az egész fenntarthatatlanná válik. Középtávon megindulhat egy visszarendeződés, vagy akár felbomlás. Európa globális szerepvállalása jelenleg ebbe az irányba mutat, mivel egyelőre nem sikerült olyan stabil jogi, gazdasági környezetet teremtenie minden állampolgára számára, ami elvárható lenne. A szegregáció megindult a társadalomban és a jelenlegi helyzet a középosztály kipusztításával ezt egyre erősíti. Az új tagállamoknak gazdasági téren minél gyorsabban fel kell zárkóznia a nyugati tagállamokhoz, különben a munkaerő szabad áramlása olyan nyomás alá helyezi az érintett államokat, hogy a társadalmi feszültségeket már nem lehet majd politikailag becsatornázva levezetni. Az Európát egészében, a mikro szinttől a teljes közösségig koncepcionálisan fejlesztő föderalista, decentralista szemlélet a megalakulástól fogva változatlanul a fő irányvonalat jelenti a közösségi politikában. Az unió is sokkal ellenállóbb lehet a különféle kedvezőtlen hatásokkal szemben, ha tudását, gazdaságát nem néhány központban koncentrálja. A közös pénz stabilitása is összetartó erő lehet, hiszen a monetárisan független államok saját érdekeiket tartanák elsődlegesen szem előtt a szövetség segítségre szoruló tagjainak támogatásakor, miközben a közösség érdeke az érintett tagállamok gyors és hatékony megsegítésével helyzetük mielőbbi normalizálása. Az európai unióban uralkodó szemléleteken és azokkal együtt számos intézményen kell alakítani ahhoz, hogy a módszer elsősorban sikeres és csak másodsorban legyen jövedelmező. Amikor a szabad munkaerő áramlásról vagy a bevándorlás szigorításáról esik szó, akkor a tagállami érdekek mindig másodlagossá válnak. Hiszen ha nem akarunk albán vendégmunkást, akkor hova bővítjük tovább az uniót? Ha kellenek a török orvosok, meg tanárok, akkor miért nem kellenek a török kamionsofőrök? Miért kellenek egyáltalán nekünk korrupt magyar, bolgár, politikusok, gyilkos olasz, angol maffiózók, kiváltságos holland, dán arisztokraták? - és még sorolhatnánk, hogy kik kerülnek döntési pozícióba, vagy annak közelébe nem csak nemzetállami, de uniós szinten is. A politikának meg kellene újulnia, erre kézzel fogható igény mutatkozik számos nyugat-európai országban. Európa fennmaradásának a kulcsát nem a közös hit, hanem a közös tudás rejti. A közös tudás, ami egyben Európa sokszínűségéből is fakad, a közösség mind nyitottabbá válásával egyre csak gazdagodik.



[1] Magyarország 1989-2009. A változások tükrében., Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2010., 32. o.
[2] Mihályi Péter: A magyar privatizáció enciklopédiája, 11. fej. A privatizáció értékelése., Pannon Egyetemi Könyvkiadó - MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2010, Budapest, 2010., 2. o.
[3] Zbida Adel - Analysis of Foreign Direct Investment in Hungary - PhD. Dissertation, Szent István University, Management and Business Administration Ph.D. School, 2010., 15. o.
[4] http://www.penzvilag.info/lorant-karoly-kozgazdasz-az-europai-unios-penzszivattyurol/
[5] http://index.hu/gazdasag/2014/02/12/tiz_eve_dol_a_le/
[6] http://www.origo.hu/gazdasag/gazdasag-plusz/20140429-tiz-eve-leptunk-be-az-europai-uioba-tiz-abra-hogy-hova-jutottunk.html
[7] http://www.origo.hu/gazdasag/gazdasag-plusz/20140429-tiz-eve-leptunk-be-az-europai-uioba-tiz-abra-hogy-hova-jutottunk.html
[8] http://epp.eurostat.ec.europa.eu/tgm/table.do?tab=table&plugin=1&language=en&pcode=tec00114
[9] http://index.hu/gazdasag/2014/02/12/tiz_eve_dol_a_le/
[10] http://hvg.hu/gazdasag/20050407szegenyregiok
[11] file:///C:/Users/Admin/Downloads/STAT-14-29_EN.pdf
[12] A 2014. május elsejével hatályba lépett új földtörvény kritikájáról lásd bővebben Rádai Eszter Raskó György agrárközgazdásszal készített interjúját. In: Élet és Irodalom, 2014. május 9., 3-4. o.
[13] http://www.bbc.com/news/events/vote2014/eu-uk-results
[14] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-de-2014.html
[15] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-nl-2014.html
[16] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-dk-2014.html
[17] http://www.results-elections2014.eu/en/country-results-cy-2014.html
[18] „Tagok legyünk vagy szabadok” matricák a képviselők laptopján, uniós zászlók égetése, ablakon kidobálása, népszavazás kiírásának szándéka a tagságról.
[19] http://www.bbc.com/news/events/vote2014/eu-election-results

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése