Az Orbán-kormány hibás történelemszemlélete

Anakronizmus történelmi személyeket az események későbbi kimenetele alapján megítélni, amennyiben azok nem voltak az adott történelmi helyzetben előre láthatóak. Ugyanakkor már hetven évvel ezelőtt is tudták, mit jelent a jogegyenlőség (a francia forradalom már lezajlott) és az, hogy az emberek egyenlőnek teremtettek. 

Dédapáink nyilván azzal is tisztában voltak, hogy a háborúban emberek halnak meg és annak kimenetele sokszor kockázatosabb lehet annál, mint amilyennek első látásra tűnik. Felelőtlen és becsvágyó politikusok, katonatisztek és szimpatizánsaik voltak azok, akik az ország sérelmeiért elégtételt követelve, meg akarták leckéztetni a világot a németek oldalán (nekik legalább volt ehhez szövetségesük). Az akkori vezetők nem mérlegelték kellőképpen döntéseik súlyát, és azokat rosszul hozták meg. Az ilyen ember tehát nem tekinthetők ártatlannak. A fasizmus eszméje olyan nagy formátumú magyar politikusokat is magával ragadott a korban, mint amilyen Teleki Pál volt. Természetesen az ő megítélése sem lehet egyértelműen pozitív, ugyanúgy, mint ahogyan Horthy Miklósé sem. Előbbié például a numerus clausus és a második zsidótörvény, utóbbié például a hadba lépés miatt. Kevés olyan politikus volt a korban, aki józanul fel tudta mérni az ország helyzetét és kilátásait, ők voltak azok, akik el akarták kerülni, hogy az országot belevezessék egy újabb vérzivataros háborúba. Egy ország nem egy dinnyehéj a Dunán, nem sodródik sehova, hanem vezetői és állampolgárai döntései vezetik keresztül a történelmi korokon.

Jogilag érthető és védhető lenne Bárdossy László rehabilitálása, hiszen nem egy független bíróság ítélte el. Bárdossy rehabilitálása által viszont úgy tűnhet, hogy az egykori miniszterelnököt, akinek a nevéhez a 3. zsidótörvény köthető, és aki hadat üzent nemcsak a Szovjetuniónak, de az Egyesült Államoknak is, ok nélkül ítélték halálra. Tizenegy hónapos miniszterelnökségének további eredménye, a hadba lépésen túl, a második magyar hadsereg felállítása és frontra küldése a német hadműveletek támogatására, valamint húszezer magyarországi német lakos besorozásának engedélyezése a Waffen SS számára. E néhány makacs tény, illetve azok kimenetele, alapján a miniszterelnök megítélése kevéssé lehet kérdéses. Horthy Miklós megítélésén is lehet vitatkozni, azonban tény, hogy az ő kezéhez is tapad honfitársainak vére. A tengernagy ténykedésének, vagy éppen tétlenségének eredményeként öltek meg kommunistákat, zsidókat és magyar katonákat határainkon innen és túl. Kormányzóként politikai felelőssége leginkább határozatlanságában és túlzottan németpárti elkötelezettségében érhető tetten. Magyarország hadba léptetéséért és a 2. magyar hadsereg frontra küldéséért, mint a hadsereg főparancsnokát, elsődlegesen őt terheli a felelősség.  A kiugrási kísérlet kudarca a magyar vezérkarral szembeni gyengekezűségének folyománya volt. Látens antiszemitizmus és álszent hazafiság, Horthy érdemeit bizonygatni, gazdasági, kulturális illetve egyéb tekintetben, közben pedig elhallgatni a regnálása alatt kialakított faji alapon diszkrimináló jogszabályokat, később pedig az azok alapján megvalósuló deportálásokat, vagy felmenteni őt az Etelköz visszahódítására tett tragikus kísérlet felelőssége alól.

A végtisztesség természetesen minden embert megillet, bármit is követett el életében. A művészek, „pusztán” szakmai teljesítményük, nem pedig emberi kvalitásuk alapján vállnak az adott művészeti ág kánonjának tagjaivá. Amikor azonban a kormányzati szándék szoborba önti, vagy tantervbe foglalja az adott történelmi személy emlékét, annak egész lényét állítja példaként a felnövekvő generációk elé. Kár lenne Adyt, vagy Csáthot kihagyni az irodalomoktatásból, csak azért mert életmódjukkal nem állítottak követendő példát a fiatalok elé. Ugyanilyen alapon megítélni természetesen politikai preferenciáik alapján sem szabad a művészeket. Az alapján lehet csak egyedül mérlegelni, hogy az adott művész munkássága mennyiben változtatta meg környezetét pozitív irányban. Egy adott mű szakmai megítélésén alkotójának biográfiai részletei alapvetően nem változtathatnak. A művész lélek nagyon összetett és érzékeny szövetet alkot, így sok esetben hajlamos a devianciára is. A művészek többsége alapvetően nyitott gondolkodású, mivel (tehetsége mellett) befogadó és elfogadó világnézete teszi képessé őt élményei olyan módon történő adaptálására és kifejezésére, hogy általuk gondolatokat ébresszen más emberekben. A művész szemlélete, adott történelmi helyzete és az őt odáig vezető élettörténete azok az összetevők, amik teljessé teszik számunkra, az adott művéről alkotott képünket. Radnóti Miklós bori notesze vagy Picasso Guernicája értelmezhetetlen lenne, az adott ember sorstörténete, vagy az adott történelmi helyzet ismerete nélkül.

Miért kell tehát zsákutcás politikusokat, kétes irodalmi értékkel bíró műveket felvonultató írókat normává tenni, miközben bőven akadnak még olyan történelmi személyeink, akiknek a munkássága, sem szakmailag, sem pedig emberileg nem megkérdőjelezhető, és akik ennél fogva több odafigyelést érdemelnének. A második Orbán-kormány „kultúrharca”, a tanterv teljes kontrollja, illetve a történelem és az irodalomoktatás elsorvasztása felől indul, múzeumátszervezéseken és színházbezárásokon át, egészen a stadionépítéseken túl folyik. Célja, hogy a jobboldal aktuális politikai érdekei mentén értelmezhető munkásságú magyar művészeket építsen be a nemzeti pantheonba. Miközben racionális érvek szólnak a költségek lefaragása mellett, kevés racionalitása van annak, hogy közben miért jut mégis rengeteg pénz a Hollywoodot majmoló állami magyar filmgyártásra, tucatnyi új silányabbnál silányabb köztévés műsorra, Ronald Reagan és George Bush szobrokra. Egy, a Fidesz politikai érdekei, és Orbán Viktor személyes elvárásai mentén megrajzolt ideológiához próbál a kormányzat saját társadalmat teremteni, és ez úgy tűnik, szimpatizánsai kedvére van. A második Fidesz kormány téves történelemszemléletén alapuló, két éves kultúrpolitikájának hibás, nehezen megindokolható tettei közt, néhány vállalhatót és támogathatót is találunk. Az újjáélesztett Corvin-láncot Horthy Miklós alapította 1930-ban, a Magyar Királyi Szent István-rend kitüntetést, pedig még Mária Terézia hozta létre. Azok számára, akik megkapnak valamilyen kitüntetést, nyilván az is fontos, hogy ezzel milyen körhöz csatlakoznak. A Magyar Királyi Szent István-rend jövőbeni kitüntetettjei ily módon tehát Ribbentropp és Göring marshallal egy körbe fognak tartozni. Politikai alapon persze mindig is osztogattak kitüntetéseket, és ez optimális esetben nem kell, hogy megfakítsa az ilyen megfontolások alapján is kiosztásra kerülő díjak fényét.

Orbán Viktor, Semjén Zsolt és Condoleezza Rice, Ronald Reagan szobrának avatásán, 2011. június 29-én a Szabadság téren.

Ki jöhet még?

Kép forrása: http://kdnp.hu/news/felavattak-ronald-reagan-szobrat-szabadsag-teren

Az a fajta történelemszemlélet, amely nem engedi, hogy tanuljunk saját hibáinkból, és ezért egy egész korszakot megpróbál kitörölni az adott ország történelméből, nem létező kontinuitást igyekezve kiépíteni, több mint hatvan év áthidalásával, egy hibás történelemszemléleten alapul. Lehetséges, hogy egy adott sugárút korábban például Horthy Miklósról volt elnevezve, ugyanakkor viszont Bartók Béla megítélése valamivel egyértelműbb a magyar történetírás számára, és mivel a méltán világhírű, egyik legnagyobb (a magyar nyelvet is beszélő) magyar zeneszerzőnkről sok közterület nincsen elnevezve, nem lehetne ész érvekkel megindokolni, miért kéne ettől megfosztani az emlékét. Nyilván azon érv, hogy az adott közterületet 1944 előtt máshogy hívták önmagában semmit sem jelent, még akkor sem, ha a közjogi kontinuitás megszakadt a szovjet megszállással. Nincs az a korszak, amelyet a történelem szemétdombjára dobhatunk, mert minden időszak tartalmaz tanulságokat az utána következő generációk számára. Minden kor politikai vezetőinek csak akkor lenne szabad átlépniük az előző korokon, (ha a társadalommal együtt) a számára hasznos tanulságokat már levonta a maga számára és szakpolitikai döntéseit azok ismeretében hozná meg a továbbiakban.