Konzervatívok és liberálisok

A 17. században lezajló tudományos[1] és filozófiai[2] forradalom az emberi gondolkodást oly mértékben formálta át, ami e tekintetben a mai napig meghatározó. Az ember ekkor kezdte először elhinni, hogy a tudomány által megismerhető az isten alkotta világ, az elsajátított tudás birtokában pedig, a saját természetén javítani képes ember előtt végtelen fejlődési távlatok nyílhatnak meg. Az empirizmus által felismert általános törvényszerűségeket a társadalomra is ki kívánták terjeszteni. A felvilágosodás eszméje a helyi sajátosságok helyett az univerzalizmusra kezdett építeni és egységesítő törekvéseivel hatalmas pusztítást végzett kulturális téren Európában. John Locke (1632-1704), akit a klasszikus liberalizmus atyjának tartanak a felvilágosodás egyik legmeghatározóbb filozófusa volt. Francis Bacon (1561-1626) hagyatékára építve Locke alkotta meg a társadalmi szerződés teóriáját, amely a következő századokban általánosan elfogadott normává vált az államszervezetek kialakításában. Az ő munkájukra alapozva a társadalmi szerződés elméletét a 18. században Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) dolgozta ki.

A modern konzervativizmus megalapítójaként tisztelt Edmund Burke (1729-1797) nézetrendszerét alapvetően a francia forradalomhoz való viszonya határozta meg. Burke üdvözölte a forradalmat életre hívó eszmét és felismerte a megindult változások történelemformáló hatását. A House of Commons ír származású politikusa az 1789. augusztus 26-án a Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés által elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának jelentőségét is pontosan látta. Az emberek veleszületett és elidegeníthetetlen jogainak ez az örökérvényű kinyilatkoztatása a történelem menetét az egyik leginkább meghatározó alkotássá vált. Burke-öt az 1789. október 5-ei és 6-ai események (asszonyok menete) azonban szembefordították a változásokkal. A francia forradalom ezt követő kisiklása volt az, amire reagálva a konzervativizmus eszméje egyre inkább kibontakoztatva magát, a megtartó erőt emelte rációvá az egyre kaotikusabbá váló változásokkal szemben.

A Nagy Francia Forradalom idején megfogalmazott emberi és polgári jogok érvényességét többé már soha nem vonta kétségbe egyetlen jelentős konzervatív gondolkodó sem. Az idő múlásával további területeken kellett előbb-utóbb meghátrálnia a konzervatív eszmék képviselőinek. A női egyenjogúságért és választójogért folytatott küzdelem volt a következő legjelentősebb politikai harc, amit a régi rend képviselői, az első világháború idején bekövetkezett társadalmi változások hatására, végül elvesztettek. Számos példát lehetne még mondani arra, amitől a konzervatívok néhány generációval ezelőtt még ódzkodtak, ma viszont már egyikük sem vonja azokat kétségbe. Valószínűleg napjainkban is számos olyan társadalmi vita zajlik, amelyben pár évtizeden belül a konzervatívok is az ellenkező álláspontra fognak helyezkedni. Ezek közé tartozhat például a melegek házassága, a halálbüntetés, vagy az abortusz tilalma. Bár ezekben a kérdésekben jelenleg valódi vita zajlik, a társadalom átalakulásával és a technika fejlődésével ezek a viták is a liberálisok javára fognak eldőlni, ahogyan az évszázadok óta történik. Miközben a konzervatívok által megfogalmazott aggályok valósak, a hagyományokhoz, az értékekhez való ragaszkodás jogos igény, kudarcuk abban áll, hogy míg társadalmilag lehet, sőt bizonyos esetekben szükséges is késleltetni a változásokat, azokat a technikai fejlődés előbb-utóbb elkerülhetetlenül kikényszeríti. A konzervativizmus lényegét egyre inkább tehát abban kéne meglelni, hogy alternatívát mutatva álljon ki azon értékekért, amelyeket az egyre bővülő lehetőségek mellett sem érdemes feladni, ha egészséges emberi mivoltunkat szeretnénk megőrizni. Eközben persze az organikus fejlődés híveinek is tudatában kell lenniük az emberi gondolkodásmódban bekövetkező változásokkal, és ha szükséges engedményeket kell tenniük.

Amerikai pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a konzervatív értékrendű emberek erkölcsi rendje általában öt pilléren (bántalom-törődés, igazságosság-kölcsönösség, csoporton belüli lojalitás, tekintély-tisztelet, tisztaság-szentség) áll,  míg a liberálisok ezen öt pillér közül inkább csak az első kettőt tartják alapvetően erkölcsi kategóriának, a tekintélyt, a csoporton belüli lojalitást és a szentséget pedig általában nem a morális értékek közé sorolják[3]. A konzervatív értékeket magukénak vallók állítása szerint a vallásosság az egyik legállandóbb princípiumot alkotja nézetrendszerükben. Mindazonáltal a keresztény egyház maga is reformok sora által újította meg magát a huszadik században. Az állandóság tehát úgy tűnik leginkább maga az emberi gondolkodásban végbemenő változás. A konzervativizmus így miközben egy konstans eszmerendszer látszatát próbálja kelteni, folyamatosan kénytelen észrevétlenül beépíteni magába a liberalizmus által kipróbált és bevált elemeket. A demokrácia fejlődése szempontjából a helyes irányt valószínűleg a két eszmeáramlat kölcsönhatásából kialakuló kompromisszumos elemek jelölik ki. A két eszmeiség „harca” elengedhetetlen, hiszen a változó gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb körülmények mellett lehetetlen egy változatlan rendszert fenntartani, miközben a változást siettetni sem lehet, mert arra meg kell érnie a társadalomnak. A liberalizmus zsákutcáit pontosan az olyan törekvések idézték elő, amikor a társadalmat a folyamatoknak elébe menve igyekeztek megreformálni.

Kép forrása: http://3.bp.blogspot.com/--u5Gb6ZgVj0/T3HUdVVhEkI/AAAAAAAADoA/wxtGG2lsVlQ/s1600/keep+right.jpg

Érdekes ugyanakkor az a mentalitás, ami ma tapasztalható a magyar jobboldal bizonyos berkeiben, ahol a konzervatív értékek keresztes lovagjaiként fellépő volt kommunisták (például Kerényi Imre vagy Kövér László, hogy csak a legszórakoztatóbbakat említsük közülük) igyekeznek a liberalizmust egyfajta szitokszóvá tenni. Az értékeket egyébként nem védelmezni kellene, hanem azok szerint kellene élni (pláne ha ezt valaki közpénzből teszi) ha valóban magukénak vallják őket, ezzel mutatva példát honfitársaiknak. Magára valamit is adó konzervatív gondolkodású ember nem csorbítja meg az alkotmánybíróság jogkörét, úgy ahogyan azt a Fidesz-kormány tagjai tették. Az AB testületének több mint húszéves joggyakorlatának nivellálása nehezen egyeztethető össze a szerves fejlődés szellemiségével. Mennyiben vall hagyománytiszteletre például az egyetemi autonómia kikezdése? Hogyan egyeztethető össze a keresztény felebaráti szeretettel a másik ember politikai alapon történő becsmérlése, vagy a ne ítélkezz elvével a másként gondolkodók véleményének tiszteletben nem tartása? Ma már attól sem riadnak vissza egyes újságírók[4], hogy a sajátjuk helyett más emberek gondolkodását igyekezzenek meghatározni és sekélyes ismereteikre alapozva (ami egyébként mellékes is, mert épeszű ember nem kívánja) előírni egy másik entitásnak, hogy miről miként vélekedjen. Érdekes, hogy ezt a felsőbbrendűség érzettől áthatott, beszűkült látásmódot Szilvay Gergelyben nem árnyalta némileg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, ahol végzett, annak ellenére, hogy ez a hozzáállás mind a tudományos munkával, mind pedig a keresztény értékrenddel összeegyeztethetetlen.

---

[1] Elsősorban Galileo Galilei (1564-1642) és Isaac Newton (1642-1727) munkássága.

[2] Például Thomas Hobbes (1588-1679), René Descartes (1596-1650) vagy Baruch Spinoza (1632-1677) munkái.

[3] Craig Joseph és Jonathan Haidt amerikai pszichológusok az erkölcs öt pillérét (bántalom-törődés, igazságosság-kölcsönösség, csoporton belüli lojalitás, tekintély-tisztelet, tisztaság-szentség) különböztették meg, amelyek az emberekben a világ minden részén megtalálhatóak. A Brian Nosek, Jesse Graham és Jonathan Haidt által összeállított és a www.yourmorals.org oldalon 30 000 ember által kitöltött teszt kielemzésével jutottak a fent említett következtetésre.

[4] http://mandiner.hu/cikk/20130326_szilvay_gergely_a_szalonkepes_europeer_liberalis

Anarchizmus

Az anarchizmus ideológiája számos változáson ment keresztül története során, miközben eredeti befogadó mivolta, amihez hasonlót például a buddhizmus képvisel a vallások között, egyre inkább háttérbe szorult. Miképpen a buddhizmus szokványos értelemben nem tekinthető vallásnak, mert nem istent imádja, ugyanakkor elismeri az összes létező vallást és azok isteneit, hasonlóképpen az anarchizmus sem egy konstans ideológia volt, mert annak számtalan válfaja alakult ki egymás mellett. Az anarchizmus primitivista, keresztény, szindikalista, feminista, kommunista, nemzeti és egyéb változatai bizonyították az ideológia befogadó mivoltát. Nyitottságában rejlett az anarchizmus legfőbb unikuma. A hatalomnak, a tekintélynek, a tulajdonnak az elvetése voltak azok a tanok, amelyeket követve az uralomnélküliség ideája szétáradt a többi ideológiában.

Az anarchistákat mindig azzal vádolják, hogy céljuk a felforgatás és a káosz. Ezekre a vádakra az anarchisták a szimbolikájukban is reagáltak, az A betűt egy O betűvel bekarikázva utaltak rá, hogy az anarchia rendet jelent (Anarchy is Order). Az anarchista közösségek mindig is példásan szervezettek voltak, csak éppen nem felülről, hanem alulról, ebben a tekintetben tehát tényleg felforgatóak voltak. A világon minden szervezetet, társadalmi, gazdasági és pénzügyi alrendszert piramisok módjára igyekeznek kiépíteni, hogy azt aztán be lehessen tagolni egy még nagyobb, a teljes globális színteret lefedő egyetlen hatalmas szervezeti piramisba. A hierarchia nem a szervezettséget és a hatékonyságot, hanem a kontrollt szolgálja. Mivel az anarchizmus elveti a hierarchiát, sokkal nagyobb szervezettséget igényel, annak érdekében, hogy a működés során senki ne gyakorolhasson hatalmat a másik felett, ugyanakkor egy közös koordináció valósulhasson meg a szerveződésen belül. Az autonóm közösségek azért nyúlnak mindig a legegyszerűbb szerveződési formákhoz, mert azok tökéletesen átláthatóak. Ezzel szemben a legtöbb szervezet hierarchikus struktúrájának kialakításában a kompartmentalizáció[1] a fő vezérlő elv, amely az egyes részlegek közti szegregációt erősíti. A káosz gyakorlatilag pontosan abban áll, hogy a legnagyobb vállalatok, bankok teljes tevékenysége, valódi céljai és az azok elérése érdekében alkalmazott stratégiák nem átláthatóak és nem ellenőrizhetőek. A globális világban a totális kontrollra irányuló törekvések ellen fellépő csoportokat sokkal hatékonyabban kell tudni koordinálni és lehetőleg tömegesen aktivizálni. A valódi veszélyt a világhatalmi elit törekvésire, annak helyi ukázaira az érintett társadalom részéről adott reakciók (tüntetések, sztrájk, bojkott, stb.) továbbterjedése jelenti. A globalizációkritikus szervezetek, tömeges összefogással eddig is nagy eredményekre voltak képesek és a jövőben is csak ezzel a stratégiával vihetik sikerre egymás ügyét. A társadalmi szolidaritás erősítése ebből a szempontból is kulcsfontosságú.

Különleges megközelítést hordoz magában az anarchizmus a forradalom tekintetében is. Az anarchizmus elveti a forradalmi változásokat, amennyiben azok csak az ismert társadalmi struktúrák megreformálására szolgálnak[2]. Az anarchista forradalomnak olyan forradalomnak kell lennie, amely az állam és a tulajdon leépítésével egy valóban új alapot hoz létre nem pusztán csak egy újabb felépítményt ugyanazokon a hibás alapokon. A forradalmak története egyébként egyértelműen bizonyítja, hogy azokat általában olyan körök pénzelték, amelyek már előre eltervezték, hogy céljaik elérése érdekében mikor, hol és kiket felhasználva robbantsák ki azokat. A forradalmak kinevelték új hatalmi elitjeiket, amelyek ezt követően más-más társadalmi csoportokra támaszkodva építették ki az új társadalmi rendet. Az anarchista forradalom ezzel szemben egy olyan végső forradalmat feltételez, amely után többé nem lehet majd fellázadni semmilyen vezetés ellen.

Az ember legfontosabb lételeme a szabadság, amelytől számos módon meg lehet fosztani az egyént, például, ha valaki szegény, munkanélküli, vagy bármilyen szempontból hátrányos helyzetű, akkor a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok mellett szabadsága korlátozva van. A pénz egyúttal szabadságot is jelent. Az emberek félelemben tartásának a legnagyobb hozadéka a hatalom számára az, hogy „biztonságuk” érdekében az állampolgárok hajlandóvá válnak saját szabadságjogaik feladására. Az olyan embernek, aki nem akar hatalmat gyakorolni senki és semmi felett, illetve nem félti saját tulajdonát, viszont csak a szabadságáért kell aggódnia. A bankokat szolgáló rendőrállam kiépítésével azonban minden egyes ember totális kontroll alá kerül, és bármikor kizárhatóvá válik a társadalomból. Bankkártya, társadalombiztosítás, személyi igazolvány, adószám nélkül tulajdonképpen az ember már jelenleg sem létezik a társadalom számára. Az anarchisták, bár magukat eleve ki kívánják zárni az államrendből, erre valójában nem sok lehetőségük van, hiszen a társadalomból való kivonulás által nem lehet a teljes társadalom számára valódi alternatívát felmutatni. A társadalom aktív részeseként kell az emberi kapcsolatok és az életvitel területén alternatívát mutatni és az embereket segítve, bátorítva bebizonyítani számukra, hogy az anarchizmus az egyetlen antropomorf ideológia[3].

Persze ha minden anarchista teljes szívéből így tenne és valóban az emberek szemének felnyitásán munkálkodna, a harc akkor sem vezetne sikerre, hiszen mindig, nagy tömegben akadnának olyanok, akik nem lennének hajlandóak lemondani a tulajdonról. Alternatívát tehát az jelenthet, ha a legszegényebb helyi közösségeket segítve, összefogással sikerülne olyan önfenntartó és autonóm településeket kialakítani[4], amelyek lakói a jó minőségű, helyi termékek előállítása révén képesek magukat eltartani, a feleslegből pedig kereskedelmet folytatni. A legszegényebb települések valamelyikéből kialakított, önfenntartó autonóm ökofalu láttán az emberek számára kézzelfoghatóvá válna az anarchizmus működése.  Ehhez képest persze sokkal merészebb elképzelések is léteznek[5], amelyekhez a jelenlegi technikai feltételek mellett, fenntartható módon, globális léptékben is minden adott lenne. Még ha ez utópia, akkor is több értelme lenne ebbe az irányba elmozdulni a technika és a termelés tekintetében. Magyarországról nézve sokszor a demokrácia is csak egy csikorgó tákolmány, míg más országokban olajozottan működő gépezet. A külföldi példák miatt a magyarok mégsem tartják utópiának a demokráciát, annak ellenére, hogy számukra lehet, hogy örökre az marad. Miképpen a hatalomkoncentráció révén az állami egyre általánosabban telepszik rá a magyar társadalomra, a különféle intézményeket érintő kritikák is egyre inkább az állam kritikájává válnak. A demokráciadeficit tehát hazánk számára az állam devalválódását is jelenti egyben.  

A szabadkőműves Karl Marx nevét viselő ideológiát követő Szovjetunió és Kína a szövetséges kapitalisták oldalán szállt szembe az ugyanazon bankár körök által finanszírozott nácikkal, hogy aztán a háború végeztével a volt szövetségesek az ENSZ biztonsági tanácsát egymás közt felosztva gyakorolhassanak kontrollt az általuk felépített kétpólusú világban. Tették ezt oly módon, hogy békeidőben is tömegével küldték halálba, kínozták, vagy gyalázták meg saját állampolgáraikat. A második világháborút követően kialakított geopolitikai helyzetet úgy kellett a nagyhatalmaknak felhasználni, hogy közben a szembenállás a tömeggyártást és a technikai fejlődést egyszerre szolgálja, persze a haditechnikára helyezve a legnagyobb hangsúlyt. A hidegháború időszakában a különféle titkosszolgálatok kitűnően tudtak manőverezni a két ideológia harcának köntösébe bújtatott terepen. Ebben segítségükre voltak a politikát és az ideológiát megrontó propaganda és a hatalom, amelyek erkölcsi mivoltot kívántak tulajdonítani az előbbieknek, az emberek még nagyobb befolyásolása érdekében. Az új világrend piramisának, amelyre lassan felkerül a zárókő, lebontásán legrégebben és leghatékonyabban az anarchisták dolgoztak. Miközben a tizenkilencedik és a huszadik század folyamán felbukkanó eszméket az anarchizmus teoretikusai, nézetrendszerük különböző változataiba integrálva bővítették annak horizontját, folyamatosan szembe találták magukat az újabb és újabb ideológiák követőivel. Ez a szembenállás abból adódott, hogy az anarchizmuson kívül minden egyéb ideológiát arra kívántak használni, hogy általa uralják, nem pedig, hogy szolgálják az embereket. Az ideológiák lényegi mivoltának ez a fajta kifordítása vezetett a különféle hatalmi retorziókhoz. Az eszmékhez kezdték el szabni az embereket és nem fordítva, ahogyan az célszerű lett volna. A gondolkodó ember, miközben igyekszik egyéni identitását meghatározni, számos nézetrendszer közül emeli ki és építi egymásra, a saját kulturális, erkölcsi, vallási identitásába leginkább illeszkedő alkotóköveket, amely konstrukcióról letekintve aztán feltárul előtte egyedi világnézete. A hét főbűn, amelyek elkerülése alapvető fontosságú az emberi élet kiteljesítéséhez, a legáltalánosabb zsinórmértéke ennek a szellemi önépítésnek. Az anarchizmus ugyanezen az elven építi fel saját magát, miközben a hét főbűnt társadalmi szinten interpretálja. Hiúság - tekintély, fösvénység - állam, bujaság - fogyasztás, irígység - tulajdon, torkosság - hatalom, harag - háború, a jóra való restség - a szolidaritás hiánya.

Kép forrása: http://farm6.static.flickr.com/5322/7068049239_b181df1989.jpg

Az anarchizmus eszméje soha le nem győzhető, mivel azt a hatalom elleni küzdelem táplálja. A hatalom pedig természetéből adódóan megrontja az embereket, korlátok közé szorítja képességeiket és kisajátítja érdekeiket. A decentralizáció és az önszerveződés a szolgaság ellen folytatott örökérvényű küzdelemnek két olyan szegmense, amelytől a centralizált hatalom mindig is a legjobban rettegett, és amiket az anarchizmus mindig is a legfontosabb társadalomszervező erőknek tartott.

„Éljen az egyetemes emberi harmónia eszménye, s az a harc, amelyet az emberek ezért az eszményért vívnak! Éljen az anarchista társadalom eszménye!” [6]

---

[1] David Icke több könyvében is kitér a kompartmentalizáció alkalmazására a különböző hierarchikus szervezetekben, amelynek célja, hogy az adott szervezet legfőbb céljait, stratégiáját és működését csak a legfelsőbb vezető lássa át teljesen.

[2] Az anarchista forradalommal kapcsolatosan bővebben: Pjotr Kropotkin: A lázadás szelleme. In: Bozóki András-Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus klasszikusai. Mundus Kiadó, Bp., 2009. 173-178. o.

[3] A cári Oroszország anarchista értelmiségi ifjai járták ebben a szellemben a falvakat a 19. század második felében.

[4] Ilyen közösségek például az EZLN által a mexikói Chiapas tartományban immár több mint egy évtizede működtetett autonóm őslakos közösségek. Eredeti állapotukban az izraeli kibucok is az anarchista elveknek leginkább megfelelő önfenntartó közösségeknek voltak tekinthetők.

[5] A Jaques Fresco által életre hívott Venus Project egy fenntartható és igazságos új globális civilizáció felépítését tűzte ki célul. A Venus Project honlapja: http://www.thevenusproject.com/en/the-venus-project.

[6] Nyestor Mahno: Az anarchista forradalom. Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Nestor Mahno: The Anarchist Revolution. In: Anarchy, Vol. 1. No 4., 1971. Forrás: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1861.htm

Deus ex machina

Rendes állampolgárok végzik mindennapi munkájukat a társadalomban, megannyi fogaskereket gondosan gördítve tovább az államok gépezetében, amelyet annak elöljárói napról-napra olajozgatnak és javítgatnak. Ebben a hatalmas machinában a munkaerőpiac hajtószíjáról lepergő homokszemek azok a felesleges emberek, akik a szociális hálón keresztül zuhanva, a társadalom perifériájára szorulnak, valahol a gép alján.

A homokszemek persze olykor megakaszthatják a gépezetet, ezért kell a kormányzati politikának egyre elszántabban szembeszállnia a városok utcáin élő hajléktalanokkal, az utakon a főváros felé tántorgó éhségmenetelőkkel, és egyéb kiszolgáltatott társadalmi csoportok képviselőivel. Az államnak ez a hatalmas gépezete ugyanakkor felelőtlen működtetés mellett bárkit-bármikor képes bedarálni. Hazánkban a legmarkánsabb példa erre a devizahitelesek helyzete volt. Bár a bankszektor megremegett a hitelválságtól, az állam gondosan olajozgatta a recsegő ropogó bankokat, miközben azok sorra fosztották ki ügyfeleiket. Persze a bankok hitelezése nem állhat le, mert akkor nem lehetne istent játszva a semmiből pénzt gyártani. Nem lehetne a matériát olyan mértékben fetisizálni az emberekben, hogy az teljesen a hatalmukba kerítse őket. A kereskedelmi médiában mára a legkapósabb témává vált arról tudósítani, amikor valaki úgy dönt, hogy kiszáll ebből a gépezetből.

A társadalom tökéletesen fragmentált, már nem pusztán a szomszédok, de a családtagok sem beszélnek egymással, tulajdonképpen úgy élnek együtt, hogy nem is ismerik egymást. A házak ablakain átszűrődő kékes villódzó fénybe burkolóznak a tévé által hipnotizált lakók, akiket korosztálytól függetlenül hálóz be a média, a divat, a technika. Aztán, ha a falu egyik házában este nem kapcsolják le a tévét, a benti kékes villogást pedig reggelre a rendőrségi fényjelzők kékes villogása váltja fel az utcán, a szomszédok és ismerősök csak széttárt karokkal állva, nedves szemekkel pislogva, értetlenkedve zsolozsmázzák a kiérkező sajtósok kameráiba, hogy nem értik, hogy történhetett a tragédia, hiszen az áldozatoknak mindenük meg volt és olyan rendes emberek voltak, soha egy hangos szó, stb. Érdekes paradoxon, de mégis általános közhely ez, hiszen mindene eleve nem lehet meg az embernek és amúgy is, minek is vágyna rá. Valószínűleg arra gondolnak, hogy a rendes családi élethez, biztonságos anyagi léthez volt meg minden feltételük, de az sem volt elég. Miért nem lehetett akkor ez elég? A szegény embernek a családja a mindene, és mivel ő anyagi helyzetéből adódóan nem lehet materialista ezért inkább a dolgok érzelmi oldalára próbál meg nagyobb hangsúlyt fektetni. A legtöbb ember hagyja, hogy leigázza a munkája és elrabolja tőle az élete jelentős részét, amit ahelyett, hogy a családjával töltene, még több munkával kénytelen tölteni. A család dolgozó tagjai kényszerhelyzetüket azzal próbálják meg feldolgozni, hogy igyekeznek mindenféle javakkal elhalmozni családtagjaikat, amire „szükségük” van, miközben a legfontosabb szükséglettől, a családi együttléttől fosztják meg őket.

A világhatalmi kabbalista elit[1] irányítása alatt álló egyház, kultúra, média és politika tökéletesen meg tudta mételyezni az emberek gondolkodását. Mással nem magyarázható, mint ennek az életellenes felfogásnak a mindent átszövő terjesztésével például, hogy egyre több nő számára a karrier előbbre való a családnál, így a fejlett országokban egyre kevesebb gyerek születik. Az egyneműek házasságát egyre több államban propagálják, miközben a kétnemű házasságok felbontásának száma rekordokat döntöget. A XVI. Benedek pápa regnálása idején napvilágra került sok száz eset a papok által megrontott kiskorúakról nem jutott el a büntetőjogi felelősségre vonásig[2]. A társadalom végletes megosztottságát mutatják olyan válságba került európai országok parlamenti választásainak eredményei, mint Görögországé 2012-ben vagy Olaszországé 2013-ban. Az ideológiák és ígéretek katyvaszából felbukkanó pártok, fölényes győzelmet arattak a politikai PR számára az emberi józanság és tudatosság ellen folytatott küzdelmében. Ennek eredményeként a választásokon évtizedek óta nem látott mennyiségű párt jutott be a parlamentbe, amelyek kis többséggel rendelkező, soktagú, ezáltal sebezhetőbb kormánykoalíciók élén igyekeznek országaikat súlyos adóságaikkal a vállukon talpra állítani. Bábel tornyának ledőlését követően, lassan tehát ismét kezd minden ember, szervezet és állam újra egy nyelvet beszélni, de nem azt, amelyiken keresztül megértik egymást, hanem azt, amely által leigázzák őket.

Alkatrészek.

A probléma egyik ága, abból ered, hogy az emberek alapvetően társas lények, amihez az is hozzátartozik, hogy szeretik meghallgatni egymást, segíteni a másiknak. A gazdasági átalakulások, az iparosodás, a technikai fejlődés, a népességnövekedés, és a forradalmak ettől a törzsi társadalmakban máig meglévő közösségi szellemtől és segítőkészségtől fosztották meg az embereket. A modernebb társadalmakban élő ember számára saját maga vagy családja boldogulása fontosabb lévén, személyes javaik halmozása, életszínvonaluk emelése előrébb való a többi ember gondjánál, bajánál. A létbizonytalanságban tartott emberekre nagyobb nyomás nehezedik, így hajlamosabbak lehetnek rossz döntéseket hozni. Azzal is magyarázható, hogy sok fejlődő országban boldogabbak az emberek[3], mint némely náluk sokkal gazdagabban, hogy bár szerényebb körülmények között élnek, de nagyobb biztonságban érzik magukat. Amikor az ember családja vagy mások javára (akár globális felelőssége tudatában) megtanul lemondani valamiről, túllép saját korlátain, ami felszabadító érzés lehet, míg a különféle szerepeknek való szüntelen megfelelés és a velük kapcsolatban támasztott elvárások teljesítése gúzsba köthetik az egyént. Az önként eladósodó ember magát hozza ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, így a profitorientált bankok képesek nyomás alá helyezni őket. A fedezetlen hitelek és egyéb banki adatok mögött nem pusztán tőke áll. Általuk a valódi értéket előállítani képes egyénhez lehet eljutni, akinek ugyanakkor helyi beágyazottsága esetén jobbak lehetnek a fennmaradási esélyei, ezért kell őket lakhelyüktől is lakáshitelek formájában megfosztani. A bankoknak az ügyfeleket végletesen eladósító hitelezési technikája az egyén megkárosításával egyenesen arányosan rombolja a társadalmat és fosztja ki az államot, amely közpénzből tőkésítette fel a buborékjában rekedt hitelintézeteket, hogy azután jogi vitáktól, különadótól és emberi sorsoktól rögös úton haladva közreműködjön velük a folyamat lefolytatásában. Az egyéni szuverenitás leépítést követő lépcsőfok az állam szuverenitásának leépítése, amelyhez a jelenlegi eladósítások mellett a háborúk alatti és az azt követő hitelezés különösen kedvező pénzpiaci környezetet teremthet. Tényleg úgy tűnhet, hogy a világ országai mai formájukban már sehol sem lesznek, amikor a bankok még mindig virágozni fognak. Mégha nem is lehet ez a bankok végső célja, az átlagemberek tulajdonképpen semmit nem fognak fel abból, amit ellenük elkövethetnek a bankok, akár elolvassák az apró betűt, akár nem. A tantervet illetően megfontolandó lehetett volna, hogy megannyi újítás közepette a privát pénzügyek oktatásának is szenteljenek pár órát, ha már médiaismeretre szánunk. De hát a magyar kormányzat suicid hajlama pont abban áll, hogy az oktatás helyett inkább a sportra, a közszolgálati médiára, vagy a nem létező filmgyártásra költ felfoghatatlan összegeket. Ha valaki szereti a focit, akkor mindegy is, hogy lesz e lehetősége elvégezni egy szakiskolát, neki már jó lesz. A Munkahelyvédelmi Akcióterv[4] sem a helyi gazdaság erősítéséért harcba szálló hadjárat eleme, hanem inkább a kialakult helyzetet banki hitelekkel fenntartani szándékozó forrás, hiszen abban is mindenki egyetért, hogy tökéletes képtelenség Magyarországon gazdasági növekedés külföldi beruházó nélkül. Egy recesszióban lévő magyar gazdaságba invesztáló külföldi beruházó, vagy a legnagyobb magyar gyógyszeripari vállalat még stratégiai partnerre találhat a magyar államban, a makói hagymatermelők, a gyulai húsipar, a tejipar, stb. viszont már természetesen nem. Amikor az ember adottságait és szakértelmét a környezetében élők boldogulására fordíthatja, akkor tesz leginkább a közösség és saját maga javára, legkevésbé pedig távoli embertársainak a kárára. Leegyszerűsítve ugyan, de ez is lehet egyfajta különbségtétel egy helyi vállalkozó és egy globális cég alkalmazottjának társadalmi hasznossága között.

Rendre peregnek hát tovább a homokszemek kifelé az egyre rozsdásodó kis fogaskerék fogai alól, ahogyan a hozzá kapcsolódó nagyobb és lomhább, vagy vígan zakatoló jól megbúvó kisebb és fürgébb barátai és még pár tucat jobb és rosszabb állapotban lévő ilyen-olyan alkatrész társuk működtetik a mechanizmust. A lényeg, hogy mielőtt a szerkezetek megállnának, még darabokra törjék egymást, hogy majd a legfényesebb fogaskerekeikből lehessen felépíteni az új világrend alapján megtervezett társadalom gépezetét.

---

[1] A kabbalista illuminátus ideológiájával kapcsolatosan bővebben: Henry Makow: Illuminati: The Cult that Hijacked the World., Silas Green, 2008. és Henry Makow: Illuminati 2: Deceit and Seduction., Silas Green, 2010.

[2] A világ egyik legtekintélyesebb egyházi vezetőjének, XVI. Benedek utódjának a megválasztásában pedig egy pedofíliával megvádolt bíboros, Roger Mahony is részt vehet.

[3] Bhután például jó összehasonlítási alap lehet, hiszen geopolitikai helyzete, gazdasága, infrastruktúrája, államformája, stb. alapján egyaránt elmaradott országnak mondható, mégis az emberek boldogak mert, cserébe természeti, kulturális, stb. javaikat megőrizte számukra az ország vezetése.

[4] http://www.kormany.hu/download/7/2e/a0000/MUNKAHELYV%C3%89DELMI%20AKCI%C3%93.pdf