Rendes
állampolgárok végzik mindennapi munkájukat a társadalomban, megannyi fogaskereket
gondosan gördítve tovább az államok gépezetében, amelyet annak elöljárói
napról-napra olajozgatnak és javítgatnak. Ebben a hatalmas machinában a
munkaerőpiac hajtószíjáról lepergő homokszemek azok a felesleges emberek, akik a
szociális hálón keresztül zuhanva, a társadalom perifériájára szorulnak,
valahol a gép alján.
A homokszemek persze
olykor megakaszthatják a gépezetet, ezért kell a kormányzati politikának egyre
elszántabban szembeszállnia a városok utcáin élő hajléktalanokkal, az utakon a
főváros felé tántorgó éhségmenetelőkkel, és egyéb kiszolgáltatott társadalmi
csoportok képviselőivel. Az államnak ez a hatalmas gépezete ugyanakkor
felelőtlen működtetés mellett bárkit-bármikor képes bedarálni. Hazánkban a legmarkánsabb
példa erre a devizahitelesek helyzete volt. Bár a bankszektor megremegett a
hitelválságtól, az állam gondosan olajozgatta a recsegő ropogó bankokat,
miközben azok sorra fosztották ki ügyfeleiket. Persze a bankok hitelezése nem
állhat le, mert akkor nem lehetne istent játszva a semmiből pénzt gyártani. Nem
lehetne a matériát olyan mértékben fetisizálni az emberekben, hogy az teljesen
a hatalmukba kerítse őket. A kereskedelmi médiában mára a legkapósabb témává vált
arról tudósítani, amikor valaki úgy dönt, hogy kiszáll ebből a gépezetből.
A társadalom
tökéletesen fragmentált, már nem pusztán a szomszédok, de a családtagok sem
beszélnek egymással, tulajdonképpen úgy élnek együtt, hogy nem is ismerik
egymást. A házak ablakain átszűrődő kékes villódzó fénybe burkolóznak a tévé
által hipnotizált lakók, akiket korosztálytól függetlenül hálóz be a média, a
divat, a technika. Aztán, ha a falu egyik házában este nem kapcsolják le a
tévét, a benti kékes villogást pedig reggelre a rendőrségi fényjelzők kékes
villogása váltja fel az utcán, a szomszédok és ismerősök csak széttárt karokkal
állva, nedves szemekkel pislogva, értetlenkedve zsolozsmázzák a kiérkező
sajtósok kameráiba, hogy nem értik, hogy történhetett a tragédia, hiszen az
áldozatoknak mindenük meg volt és olyan rendes emberek voltak, soha egy hangos
szó, stb. Érdekes paradoxon, de mégis általános közhely ez, hiszen mindene
eleve nem lehet meg az embernek és amúgy is, minek is vágyna rá. Valószínűleg
arra gondolnak, hogy a rendes családi élethez, biztonságos anyagi léthez volt
meg minden feltételük, de az sem volt elég. Miért nem lehetett akkor ez elég? A
szegény embernek a családja a mindene, és mivel ő anyagi helyzetéből adódóan
nem lehet materialista ezért inkább a dolgok érzelmi oldalára próbál meg
nagyobb hangsúlyt fektetni. A legtöbb ember hagyja, hogy leigázza a munkája és
elrabolja tőle az élete jelentős részét, amit ahelyett, hogy a családjával
töltene, még több munkával kénytelen tölteni. A család dolgozó tagjai kényszerhelyzetüket
azzal próbálják meg feldolgozni, hogy igyekeznek mindenféle javakkal elhalmozni
családtagjaikat, amire „szükségük” van, miközben a legfontosabb szükséglettől,
a családi együttléttől fosztják meg őket.
A világhatalmi
kabbalista elit[1]
irányítása alatt álló egyház, kultúra, média és politika tökéletesen meg tudta
mételyezni az emberek gondolkodását. Mással nem magyarázható, mint ennek az
életellenes felfogásnak a mindent átszövő terjesztésével például, hogy egyre
több nő számára a karrier előbbre való a családnál, így a fejlett országokban
egyre kevesebb gyerek születik. Az egyneműek házasságát egyre több államban
propagálják, miközben a kétnemű házasságok felbontásának száma rekordokat
döntöget. A XVI. Benedek pápa regnálása idején napvilágra került sok száz eset
a papok által megrontott kiskorúakról nem jutott el a büntetőjogi felelősségre
vonásig[2].
A társadalom végletes megosztottságát mutatják olyan válságba került európai
országok parlamenti választásainak eredményei, mint Görögországé 2012-ben vagy Olaszországé
2013-ban. Az ideológiák és ígéretek katyvaszából felbukkanó pártok, fölényes
győzelmet arattak a politikai PR számára az emberi józanság és tudatosság ellen
folytatott küzdelmében. Ennek eredményeként a választásokon évtizedek óta nem
látott mennyiségű párt jutott be a parlamentbe, amelyek kis többséggel rendelkező,
soktagú, ezáltal sebezhetőbb kormánykoalíciók élén igyekeznek országaikat súlyos
adóságaikkal a vállukon talpra állítani. Bábel tornyának ledőlését követően,
lassan tehát ismét kezd minden ember, szervezet és állam újra egy nyelvet
beszélni, de nem azt, amelyiken keresztül megértik egymást, hanem azt, amely
által leigázzák őket.
Alkatrészek.
A probléma
egyik ága, abból ered, hogy az emberek alapvetően társas lények, amihez az is
hozzátartozik, hogy szeretik meghallgatni egymást, segíteni a másiknak. A
gazdasági átalakulások, az iparosodás, a technikai fejlődés, a
népességnövekedés, és a forradalmak ettől a törzsi társadalmakban máig meglévő
közösségi szellemtől és segítőkészségtől fosztották meg az embereket. A
modernebb társadalmakban élő ember számára saját maga vagy családja boldogulása
fontosabb lévén, személyes javaik halmozása, életszínvonaluk emelése előrébb
való a többi ember gondjánál, bajánál. A létbizonytalanságban tartott emberekre
nagyobb nyomás nehezedik, így hajlamosabbak lehetnek rossz döntéseket hozni. Azzal
is magyarázható, hogy sok fejlődő országban boldogabbak az emberek[3],
mint némely náluk sokkal gazdagabban, hogy bár szerényebb körülmények között élnek,
de nagyobb biztonságban érzik magukat. Amikor az ember családja vagy mások javára
(akár globális felelőssége tudatában) megtanul lemondani valamiről, túllép
saját korlátain, ami felszabadító érzés lehet, míg a különféle szerepeknek való
szüntelen megfelelés és a velük kapcsolatban támasztott elvárások teljesítése
gúzsba köthetik az egyént. Az önként eladósodó ember magát hozza ebbe a kiszolgáltatott
helyzetbe, így a profitorientált bankok képesek nyomás alá helyezni őket. A
fedezetlen hitelek és egyéb banki adatok mögött nem pusztán tőke áll. Általuk a
valódi értéket előállítani képes egyénhez lehet eljutni, akinek ugyanakkor
helyi beágyazottsága esetén jobbak lehetnek a fennmaradási esélyei, ezért kell
őket lakhelyüktől is lakáshitelek formájában megfosztani. A bankoknak az
ügyfeleket végletesen eladósító hitelezési technikája az egyén megkárosításával
egyenesen arányosan rombolja a társadalmat és fosztja ki az államot, amely
közpénzből tőkésítette fel a buborékjában rekedt hitelintézeteket, hogy azután
jogi vitáktól, különadótól és emberi sorsoktól rögös úton haladva közreműködjön
velük a folyamat lefolytatásában. Az egyéni szuverenitás leépítést követő
lépcsőfok az állam szuverenitásának leépítése, amelyhez a jelenlegi
eladósítások mellett a háborúk alatti és az azt követő hitelezés különösen
kedvező pénzpiaci környezetet teremthet. Tényleg úgy tűnhet, hogy a világ
országai mai formájukban már sehol sem lesznek, amikor a bankok még mindig virágozni
fognak. Mégha nem is lehet ez a bankok végső célja, az átlagemberek
tulajdonképpen semmit nem fognak fel abból, amit ellenük elkövethetnek a
bankok, akár elolvassák az apró betűt, akár nem. A tantervet illetően
megfontolandó lehetett volna, hogy megannyi újítás közepette a privát pénzügyek
oktatásának is szenteljenek pár órát, ha már médiaismeretre szánunk. De hát a
magyar kormányzat suicid hajlama pont abban áll, hogy az oktatás helyett inkább
a sportra, a közszolgálati médiára, vagy a nem létező filmgyártásra költ
felfoghatatlan összegeket. Ha valaki szereti a focit, akkor mindegy is, hogy
lesz e lehetősége elvégezni egy szakiskolát, neki már jó lesz. A Munkahelyvédelmi
Akcióterv[4]
sem a helyi gazdaság erősítéséért harcba szálló hadjárat eleme, hanem inkább a
kialakult helyzetet banki hitelekkel fenntartani szándékozó forrás, hiszen abban
is mindenki egyetért, hogy tökéletes képtelenség Magyarországon gazdasági
növekedés külföldi beruházó nélkül. Egy recesszióban lévő magyar gazdaságba
invesztáló külföldi beruházó, vagy a legnagyobb magyar gyógyszeripari vállalat
még stratégiai partnerre találhat a magyar államban, a makói hagymatermelők, a
gyulai húsipar, a tejipar, stb. viszont már természetesen nem. Amikor az ember
adottságait és szakértelmét a környezetében élők boldogulására fordíthatja,
akkor tesz leginkább a közösség és saját maga javára, legkevésbé pedig távoli
embertársainak a kárára. Leegyszerűsítve ugyan, de ez is lehet egyfajta különbségtétel
egy helyi vállalkozó és egy globális cég alkalmazottjának társadalmi
hasznossága között.
Rendre
peregnek hát tovább a homokszemek kifelé az egyre rozsdásodó kis fogaskerék
fogai alól, ahogyan a hozzá kapcsolódó nagyobb és lomhább, vagy vígan zakatoló
jól megbúvó kisebb és fürgébb barátai és még pár tucat jobb és rosszabb
állapotban lévő ilyen-olyan alkatrész társuk működtetik a mechanizmust. A
lényeg, hogy mielőtt a szerkezetek megállnának, még darabokra törjék egymást,
hogy majd a legfényesebb fogaskerekeikből lehessen felépíteni az új világrend
alapján megtervezett társadalom gépezetét.
[1] A
kabbalista illuminátus ideológiájával kapcsolatosan bővebben: Henry Makow:
Illuminati: The Cult that Hijacked the World., Silas Green, 2008. és Henry
Makow: Illuminati 2: Deceit and Seduction., Silas Green, 2010.
[2] A világ
egyik legtekintélyesebb egyházi vezetőjének, XVI. Benedek utódjának a
megválasztásában pedig egy pedofíliával megvádolt bíboros, Roger Mahony is
részt vehet.
[3] Bhután
például jó összehasonlítási alap lehet, hiszen geopolitikai helyzete,
gazdasága, infrastruktúrája, államformája, stb. alapján egyaránt elmaradott
országnak mondható, mégis az emberek boldogak mert, cserébe természeti,
kulturális, stb. javaikat megőrizte számukra az ország vezetése.
[4] http://www.kormany.hu/download/7/2e/a0000/MUNKAHELYV%C3%89DELMI%20AKCI%C3%93.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése