Anarchizmus

Az anarchizmus ideológiája számos változáson ment keresztül története során, miközben eredeti befogadó mivolta, amihez hasonlót például a buddhizmus képvisel a vallások között, egyre inkább háttérbe szorult. Miképpen a buddhizmus szokványos értelemben nem tekinthető vallásnak, mert nem istent imádja, ugyanakkor elismeri az összes létező vallást és azok isteneit, hasonlóképpen az anarchizmus sem egy konstans ideológia volt, mert annak számtalan válfaja alakult ki egymás mellett. Az anarchizmus primitivista, keresztény, szindikalista, feminista, kommunista, nemzeti és egyéb változatai bizonyították az ideológia befogadó mivoltát. Nyitottságában rejlett az anarchizmus legfőbb unikuma. A hatalomnak, a tekintélynek, a tulajdonnak az elvetése voltak azok a tanok, amelyeket követve az uralomnélküliség ideája szétáradt a többi ideológiában.

Az anarchistákat mindig azzal vádolják, hogy céljuk a felforgatás és a káosz. Ezekre a vádakra az anarchisták a szimbolikájukban is reagáltak, az A betűt egy O betűvel bekarikázva utaltak rá, hogy az anarchia rendet jelent (Anarchy is Order). Az anarchista közösségek mindig is példásan szervezettek voltak, csak éppen nem felülről, hanem alulról, ebben a tekintetben tehát tényleg felforgatóak voltak. A világon minden szervezetet, társadalmi, gazdasági és pénzügyi alrendszert piramisok módjára igyekeznek kiépíteni, hogy azt aztán be lehessen tagolni egy még nagyobb, a teljes globális színteret lefedő egyetlen hatalmas szervezeti piramisba. A hierarchia nem a szervezettséget és a hatékonyságot, hanem a kontrollt szolgálja. Mivel az anarchizmus elveti a hierarchiát, sokkal nagyobb szervezettséget igényel, annak érdekében, hogy a működés során senki ne gyakorolhasson hatalmat a másik felett, ugyanakkor egy közös koordináció valósulhasson meg a szerveződésen belül. Az autonóm közösségek azért nyúlnak mindig a legegyszerűbb szerveződési formákhoz, mert azok tökéletesen átláthatóak. Ezzel szemben a legtöbb szervezet hierarchikus struktúrájának kialakításában a kompartmentalizáció[1] a fő vezérlő elv, amely az egyes részlegek közti szegregációt erősíti. A káosz gyakorlatilag pontosan abban áll, hogy a legnagyobb vállalatok, bankok teljes tevékenysége, valódi céljai és az azok elérése érdekében alkalmazott stratégiák nem átláthatóak és nem ellenőrizhetőek. A globális világban a totális kontrollra irányuló törekvések ellen fellépő csoportokat sokkal hatékonyabban kell tudni koordinálni és lehetőleg tömegesen aktivizálni. A valódi veszélyt a világhatalmi elit törekvésire, annak helyi ukázaira az érintett társadalom részéről adott reakciók (tüntetések, sztrájk, bojkott, stb.) továbbterjedése jelenti. A globalizációkritikus szervezetek, tömeges összefogással eddig is nagy eredményekre voltak képesek és a jövőben is csak ezzel a stratégiával vihetik sikerre egymás ügyét. A társadalmi szolidaritás erősítése ebből a szempontból is kulcsfontosságú.

Különleges megközelítést hordoz magában az anarchizmus a forradalom tekintetében is. Az anarchizmus elveti a forradalmi változásokat, amennyiben azok csak az ismert társadalmi struktúrák megreformálására szolgálnak[2]. Az anarchista forradalomnak olyan forradalomnak kell lennie, amely az állam és a tulajdon leépítésével egy valóban új alapot hoz létre nem pusztán csak egy újabb felépítményt ugyanazokon a hibás alapokon. A forradalmak története egyébként egyértelműen bizonyítja, hogy azokat általában olyan körök pénzelték, amelyek már előre eltervezték, hogy céljaik elérése érdekében mikor, hol és kiket felhasználva robbantsák ki azokat. A forradalmak kinevelték új hatalmi elitjeiket, amelyek ezt követően más-más társadalmi csoportokra támaszkodva építették ki az új társadalmi rendet. Az anarchista forradalom ezzel szemben egy olyan végső forradalmat feltételez, amely után többé nem lehet majd fellázadni semmilyen vezetés ellen.

Az ember legfontosabb lételeme a szabadság, amelytől számos módon meg lehet fosztani az egyént, például, ha valaki szegény, munkanélküli, vagy bármilyen szempontból hátrányos helyzetű, akkor a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok mellett szabadsága korlátozva van. A pénz egyúttal szabadságot is jelent. Az emberek félelemben tartásának a legnagyobb hozadéka a hatalom számára az, hogy „biztonságuk” érdekében az állampolgárok hajlandóvá válnak saját szabadságjogaik feladására. Az olyan embernek, aki nem akar hatalmat gyakorolni senki és semmi felett, illetve nem félti saját tulajdonát, viszont csak a szabadságáért kell aggódnia. A bankokat szolgáló rendőrállam kiépítésével azonban minden egyes ember totális kontroll alá kerül, és bármikor kizárhatóvá válik a társadalomból. Bankkártya, társadalombiztosítás, személyi igazolvány, adószám nélkül tulajdonképpen az ember már jelenleg sem létezik a társadalom számára. Az anarchisták, bár magukat eleve ki kívánják zárni az államrendből, erre valójában nem sok lehetőségük van, hiszen a társadalomból való kivonulás által nem lehet a teljes társadalom számára valódi alternatívát felmutatni. A társadalom aktív részeseként kell az emberi kapcsolatok és az életvitel területén alternatívát mutatni és az embereket segítve, bátorítva bebizonyítani számukra, hogy az anarchizmus az egyetlen antropomorf ideológia[3].

Persze ha minden anarchista teljes szívéből így tenne és valóban az emberek szemének felnyitásán munkálkodna, a harc akkor sem vezetne sikerre, hiszen mindig, nagy tömegben akadnának olyanok, akik nem lennének hajlandóak lemondani a tulajdonról. Alternatívát tehát az jelenthet, ha a legszegényebb helyi közösségeket segítve, összefogással sikerülne olyan önfenntartó és autonóm településeket kialakítani[4], amelyek lakói a jó minőségű, helyi termékek előállítása révén képesek magukat eltartani, a feleslegből pedig kereskedelmet folytatni. A legszegényebb települések valamelyikéből kialakított, önfenntartó autonóm ökofalu láttán az emberek számára kézzelfoghatóvá válna az anarchizmus működése.  Ehhez képest persze sokkal merészebb elképzelések is léteznek[5], amelyekhez a jelenlegi technikai feltételek mellett, fenntartható módon, globális léptékben is minden adott lenne. Még ha ez utópia, akkor is több értelme lenne ebbe az irányba elmozdulni a technika és a termelés tekintetében. Magyarországról nézve sokszor a demokrácia is csak egy csikorgó tákolmány, míg más országokban olajozottan működő gépezet. A külföldi példák miatt a magyarok mégsem tartják utópiának a demokráciát, annak ellenére, hogy számukra lehet, hogy örökre az marad. Miképpen a hatalomkoncentráció révén az állami egyre általánosabban telepszik rá a magyar társadalomra, a különféle intézményeket érintő kritikák is egyre inkább az állam kritikájává válnak. A demokráciadeficit tehát hazánk számára az állam devalválódását is jelenti egyben.  

A szabadkőműves Karl Marx nevét viselő ideológiát követő Szovjetunió és Kína a szövetséges kapitalisták oldalán szállt szembe az ugyanazon bankár körök által finanszírozott nácikkal, hogy aztán a háború végeztével a volt szövetségesek az ENSZ biztonsági tanácsát egymás közt felosztva gyakorolhassanak kontrollt az általuk felépített kétpólusú világban. Tették ezt oly módon, hogy békeidőben is tömegével küldték halálba, kínozták, vagy gyalázták meg saját állampolgáraikat. A második világháborút követően kialakított geopolitikai helyzetet úgy kellett a nagyhatalmaknak felhasználni, hogy közben a szembenállás a tömeggyártást és a technikai fejlődést egyszerre szolgálja, persze a haditechnikára helyezve a legnagyobb hangsúlyt. A hidegháború időszakában a különféle titkosszolgálatok kitűnően tudtak manőverezni a két ideológia harcának köntösébe bújtatott terepen. Ebben segítségükre voltak a politikát és az ideológiát megrontó propaganda és a hatalom, amelyek erkölcsi mivoltot kívántak tulajdonítani az előbbieknek, az emberek még nagyobb befolyásolása érdekében. Az új világrend piramisának, amelyre lassan felkerül a zárókő, lebontásán legrégebben és leghatékonyabban az anarchisták dolgoztak. Miközben a tizenkilencedik és a huszadik század folyamán felbukkanó eszméket az anarchizmus teoretikusai, nézetrendszerük különböző változataiba integrálva bővítették annak horizontját, folyamatosan szembe találták magukat az újabb és újabb ideológiák követőivel. Ez a szembenállás abból adódott, hogy az anarchizmuson kívül minden egyéb ideológiát arra kívántak használni, hogy általa uralják, nem pedig, hogy szolgálják az embereket. Az ideológiák lényegi mivoltának ez a fajta kifordítása vezetett a különféle hatalmi retorziókhoz. Az eszmékhez kezdték el szabni az embereket és nem fordítva, ahogyan az célszerű lett volna. A gondolkodó ember, miközben igyekszik egyéni identitását meghatározni, számos nézetrendszer közül emeli ki és építi egymásra, a saját kulturális, erkölcsi, vallási identitásába leginkább illeszkedő alkotóköveket, amely konstrukcióról letekintve aztán feltárul előtte egyedi világnézete. A hét főbűn, amelyek elkerülése alapvető fontosságú az emberi élet kiteljesítéséhez, a legáltalánosabb zsinórmértéke ennek a szellemi önépítésnek. Az anarchizmus ugyanezen az elven építi fel saját magát, miközben a hét főbűnt társadalmi szinten interpretálja. Hiúság - tekintély, fösvénység - állam, bujaság - fogyasztás, irígység - tulajdon, torkosság - hatalom, harag - háború, a jóra való restség - a szolidaritás hiánya.

Kép forrása: http://farm6.static.flickr.com/5322/7068049239_b181df1989.jpg

Az anarchizmus eszméje soha le nem győzhető, mivel azt a hatalom elleni küzdelem táplálja. A hatalom pedig természetéből adódóan megrontja az embereket, korlátok közé szorítja képességeiket és kisajátítja érdekeiket. A decentralizáció és az önszerveződés a szolgaság ellen folytatott örökérvényű küzdelemnek két olyan szegmense, amelytől a centralizált hatalom mindig is a legjobban rettegett, és amiket az anarchizmus mindig is a legfontosabb társadalomszervező erőknek tartott.

„Éljen az egyetemes emberi harmónia eszménye, s az a harc, amelyet az emberek ezért az eszményért vívnak! Éljen az anarchista társadalom eszménye!” [6]

---

[1] David Icke több könyvében is kitér a kompartmentalizáció alkalmazására a különböző hierarchikus szervezetekben, amelynek célja, hogy az adott szervezet legfőbb céljait, stratégiáját és működését csak a legfelsőbb vezető lássa át teljesen.

[2] Az anarchista forradalommal kapcsolatosan bővebben: Pjotr Kropotkin: A lázadás szelleme. In: Bozóki András-Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus klasszikusai. Mundus Kiadó, Bp., 2009. 173-178. o.

[3] A cári Oroszország anarchista értelmiségi ifjai járták ebben a szellemben a falvakat a 19. század második felében.

[4] Ilyen közösségek például az EZLN által a mexikói Chiapas tartományban immár több mint egy évtizede működtetett autonóm őslakos közösségek. Eredeti állapotukban az izraeli kibucok is az anarchista elveknek leginkább megfelelő önfenntartó közösségeknek voltak tekinthetők.

[5] A Jaques Fresco által életre hívott Venus Project egy fenntartható és igazságos új globális civilizáció felépítését tűzte ki célul. A Venus Project honlapja: http://www.thevenusproject.com/en/the-venus-project.

[6] Nyestor Mahno: Az anarchista forradalom. Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Nestor Mahno: The Anarchist Revolution. In: Anarchy, Vol. 1. No 4., 1971. Forrás: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1861.htm