Keresés ebben a blogban

2014. március 6., csütörtök

Politikusi személyiségrajz

Amikor Machiavelli a számára ideális államfő személyiségrajzának a kontúrjait felvázolta, azt potenciálisan a hatalom megtartásának fókuszba állításával tette. A hatalom elérésének vágyánál csak a megtartására való törekvés lehet erősebb és az erre való képesség tesz valakit potenciális despotává. A hatalom fetisizálása, annak minden kiélvezhető aspektusának kiterjesztésében rejlik. Mutassuk a hatalmunkat nézeteink hangoztatásával gondolati síkon, a sportban testileg motiváljuk választóinkat, államilag támogatott művész és civil intézményekkel pedig érzelmileg instruáljuk a kedvünkre szabott közösségi színtereken.  Mit is kell tehát annak érdekében tenni, hogy valaki elhitesse magáról, hogy őt kell választani? A politikai tudatosság csökkenése általában a politikai pluralizmus kárára történik, annak ellenére is, hogy miközben hazánkban számos párt tűnt fel és le a politika porondjáról. Voltak olyan pártok, amelyek átmenetileg sikeresek lettek, de végül történelmi pártok is a közöny és a megvetés áldozataivá váltak. A szavazók elvesztek és a választások kimenetelétől függetlenül a demokrácia deficit olyan mélyen fog szántani, hogy az magát az egész kiépült rendszert magával fogja rántani. Ha Mesterházy Attila felismeri az általa már említett szociális krízishelyzet kezelését, államfői feladatait kénytelen lesz egy két évezredes hagyomány felelevenítésével kezdeni és lényegében gabonáért szavazatot vásárolni magának. Egy anya a szavazásnál többre is képes azért, hogy gyermekének enni adhasson. Ne ítéljünk hát el senkit. Próbáljuk inkább megérteni motivációját! Az anya motivációja az egészséges utód felnevelése, a családfenntartás. A gyermek iránti vágy lehet ösztönös és lehet egocentrikus, utóbbit könnyebb kiölni az emberből. A hatalom iránti vágy nem lehet ösztönös, bár ezt az arisztokrácia és a maffia nyilván másképp gondolja. A modern demokráciában az állampolgároknak jelentéktelen befolyása van a politika menetére, így önmagában nem lenne komoly kockázata annak, ha nem ölnék ki belőlük hazánkban az erre való hajlandóságot. Amíg az ember, ember addig sorsa bármikor rossz fordulatot vehet, rajta kívül álló okok folytán és ekkor csak a körülötte levőkre számíthat. A társadalmi szolidaritásnak a mai globális világ viszonyai között még racionálisabb társadalmi igénynek kellene lennie.  Ők azok, akikkel valóban csak a segítőkész emberek törődnek, ha törődik valaki egyáltalán. Az élet terhe úgy lehúzhatja az embert, hogy már a neki odahajigált csontokat sem éri el. Ennek ellenére a politika folyamatosan megtette, hogy lemondott azokról, akikben nem látott semmilyen gazdasági potenciált, így rekesztve kívül őket a társadalmon és a demokrácián.

Alapvetően tehát olyanoknak lehet és kell adni, akiknek már amúgy is van. Olyan emberekre kell hatni, akik jelentősek és nem olyanokra, akik jelentéktelenek, mert azokban kevés potenciál van. Bízva az általunk jogilag kodifikált vázra húzott oktatási, egészségügyi, jogi, pénzügyi és egyéb rendszerekben joggal remélhetjük, hogy az így helyzetbe hozott emberek a környezetükben élő társaikat jobban fogják tudni helyzetbe hozni. Bár a haszonelvűség fontos, ha nem vagyunk korruptak, akkor a politika alapvetően egy win-win szituáció, amely egy jó életpályával találkozva kellő kifutással előbb utóbb utcanevekben, esetenként köztéri szobrokban manifesztálódik. Ennek évszázados permutációját éljük, amikor a válságba bennragadt magyar gazdaságot, a rendszerváltás óta meghasonlott társadalmat, és az elcsökevényesedett politikát próbáljuk mozgásba lendíteni. Ehhez eltérő színvonalú intézmények állnak rendelkezésre. A hatalomkoncentráció volt a fő rendezőelve a második Orbán-kormány regnálásának. A kormány a végrehajtó hatalom pozíciójából a lehető legkedvezőbb törvényi keretet kovácsolta össze és ezzel ez a hatalmi ág túlsúlyba került. Amikor azonban majd Orbán Viktor érdeke azt szolgálja egy alkotmánymódosítással még egyet rúgnak a kereteken. A döntésmeghozatal módjának látszatára legalább illene adni, ezt a miniszterelnök azonban a paksi atomerőmű bővítéséről szóló megállapodás kapcsán nem tette meg. Az ország szempontjából ilyen jelentőségű döntés esetében ennek elmulasztása a racionalitásvesztéssel magyarázható, amit a hatalomtudat gőgje szült. A politikusi karizma tehát ebben az esetben túl agresszívnek bizonyult.

Ahogy egyre jobban közeledünk a választásokhoz, a politikusok mind többen állnak ki választóik elé és eresztik beléjük retorikai fegyvertáruk lehetőleg teljes arzenálját. Ilyenkor a társadalmat összetartó és szétfeszítő erőket kihasználva próbál meg minden jelölt a legtöbb embert a maga pártjára állítani. Ebben a felosztásban mindenkinek azt a szerepet kell vinni, ami az ő képességeihez a lehető legjobban illeszkedik és a párt által képviselt nézeteknek sem mond ellent homlokegyenest. A Fidesz saját vízióval rendelkező politikusai közé tartozott Ángyán József[1], vagy például Pokorni Zoltán[2]. Az említett Fideszes politikusok azon üde színfoltjai voltak a kormánypárti frakció padsorainak, akik szakpolitikájukat tekintve konzekvensek igyekeztek maradni, és mindig készek voltak józan érvek mentén szakmai vitát folytatni, annak érdekében, hogy tudásukat az ország javára fordíthassák.  Akár az adott politikus karizmája nem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy elgondolásait érvényesítse, akár a párt iránti hűtlenség kárhoztat valakit kegyvesztettségre, az összességében nem jelentene többet néhány személyes szakmai kudarcnál. Hiszen, egy nem korrupt törvényhozásban, a szakmai elveknek kell végső soron érvényesülniük, és adott esetben azoknak nem kell tökéletesen homogénnek lenniük még egy kétharmados kormányfrakcióban sem. Ettől még készülhet valakiről bronzöntvény, sőt.



A politikusok munkájának megítélésénél alapvető fontosságú az utókor megítélése, hiszen a jövő kilátásai, vagyis tulajdonképpen inkább a remények, és kevésbé a számára érzékelhető eredmények azok, amelyek láttán a választópolgár meggyőződhet valaminek a szakszerű, gazdaságos és mindenki számára előnyös működéséről. Magyarországon azonban számos nagy állami rendszerrel évtizedek óta komoly gondok vannak, amelyek változatlanul fennállnak. Ezen rendszerek megújítása, gazdaságossá tétele továbbra is nagyon komoly kihívás elé állítja a szakmát. A társadalom és a gazdaság működtetéséhez szükséges nagy ellátó rendszerek fenntarthatóságának tekintetében azonban egyre komolyabb aggályok léphetnek fel.

A nemzeti érdek ugyanakkor egy megtévesztő fogalom. Érdekes a magyar nyelv, mert egyediségében olyan gondolati megközelítésekre világít rá, amelyek egy régen elfeledett ősi tudás ködébe vesztek. Miközben államérdek, mint fogalom létezik, nemzetérdek már nem. Lehet, hogy ennek a szónak a feltételezhető eltűnésében a politikai retorika megváltozása is szerepet játszott. A lényegtelen feltételezéseknél azonban kétségkívül biztosabb az, hogy valóban nincs olyan, hogy egy adott döntés a nemzet minden tagjának kedvező legyen, míg az államérdek ezzel szemben egyértelmű. Lehetőleg azonban kárára semmiképpen se legyen, mert azt egy kampányban például nehéz kimagyarázni. Ilyenkor jönnek a vádaskodások, vagyis a hárítás a tekintetben, hogy miért nem változtatunk, vagy ha változtatunk, akkor meg miért nem lett jobb. Amikor már mindent tulajdonképpen egy párt irányít, akkor egyre kevésbé nehezen hihető, hogy valami azért nem működik, mert még mindig vannak olyan emberek, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi. A politikai viták persze hasznosak, csak ezekhez szakpolitikai érvrendszerre van szükség. Egy valódi politikus képvisel egy szakpolitikai irányvonalat, amelynek sikerességéhez szakmai tudásával és tapasztalatával igyekszik hozzá járulni.  Ilyen feltételek mellett lenne értelme szakmai vitákat folytatni, mert ha a döntések mögött azok hasznosságával szemben az érdek és a hitvallás kerül túlsúlyba, akkor súlyosan torzul az államférfiúi gondolkodás.



[1] Ángyán József egyetemi tanár közös megegyezésre csatlakozott Orbán Viktor pártjához a 2010-es választásokon. Földművelésügyi államtitkárként az állami földbérleti szerződések kapcsán tapasztalt visszásságokat kivizsgálva kezdett meg megyei felméréseket közölni. Leváltását követően nem szavazta meg az új földtörvényt és kilépett a Fidesz frakcióból.
[2] Pokorni Zoltán húsz évvel ezelőtt lett először a Fidesz alelnöke. Az első Orbán-kormány oktatásügyi minisztere. A második Orbán kormány oktatásügyi államtitkár asszonyával, Hoffmann Rózsával a FIDESZ-KDNP kormány oktatáspolitikáját, majd pártja egyéb szféráit is egyre élesebben kezdte kritizálni. Pokorni a FIDESZ-KDNP 2014-es parlamenti választási országos listájának utolsó helyén kapott helyet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése